Harry Potter egy haldokló csillagot hordott a mellkasában... az volt a lelke. Valamikor.
Most az egész teremtett univerzum végtelen, kásás sötétje áramlott keresztül az erein, ahogy lenézett az alatta tátongó végtelennek látszó ürességbe. Úgy érezte, mintha tükörbe nézne és képmása visszatekintene rá a semmiből. Az alatta lévő hivogató semmi pont olyan fekete volt, akár az éjszaka... vagy mint a lelke.
Talán kezdett rámenni a háborúra a józan esze, de már ez sem számított. Tulajdonkeppen már semmi sem számított igazán. Legalábbis ő így érezte, már egy jó ideje. Nem véletlenül járt fel a toronyba minden este... talán nem minden este akart alámerülni a sötétbe de akkor is feljött. Szokássá vált. És ő az az ember aki valóban elmondhatja magáról, hogy igen kevés biztos pont van az életében, így mindent ami egy kicsit is biztonságot adóan ismerős, azt szívesen látta a napjaiban. Legyen az egy szédítően magas torony legteteje is. Valójában szeretett itt lenni... megnyugtató volt, hogy csak pár centi és vége lehetne az egésznek. Olyan könnyen. Olyan gyorsan. Mégsem tette meg soha, bármilyen rosszul is volt, soha nem szánta el magát teljesen. Talán van még mi itt tartsa, valami ami még előle is rejtve van. Valami ami visszaadhatja a reményt, valami ami megmentheti a haldokló lelkét. Legalábbis így remélte, mert akkor van értelme és létjogosultsága a gyávaságának... vagy bátorságának... ebből a nézőpontból a kettő nem is különbözik annyira.

Gondolatmenetéből cipőtalpak halk, ismerős suhogása zökkentette ki, és egy erős, összetéveszthetetlenül jellegzetes illat.
Gyógynövények.
Még a fáradtságot sem vette, hogy megforduljon mielőtt ajkait szóra nyitotta, annyira biztos volt a hirtelen jött vendége kilétében.

- Professzor. Ne jöjjön közelebb!

Mire Harry erőt vett magán és megfordult az érkező férfi irányába, olyan dolog történt a szemei előtt, amire kevés racionális magyarázatot talált. Döbbenten szemlélte ahogy Tanára ügyet sem vetve szavaira rendíthetetlen sztoicizmussal az arcán végig masírozik a csillagvizsgáló torony zord kőfalai között, egyenesen a kőpárkány elé, amin ő maga is állt éppen, majd lehajítva talárját kecses mozdulattal felugrik mellé biztonságos távolságban megállva tőle, majd tekintetét a végtelen mélység felé fordítja. Mindezt egy árva szó nélkül.
Pedig Harry amint meghallotta és beazonosította a közeledő alakot, felkészült mindenre... kiadós fejmosásra, ordítozásra, kioktatásra a felelősségről, hegyibeszédre az élet szépségéről és a fiatal korából adódó megannyi lehetőségről, vagy éppen gúnyolódásra a hülyesége és meggondolatlansága miatt. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem ami történt. Ahogy Professzorát figyelte, nyomát sem látta semmi olyasminek, amit várt volna tőle. A férfi nem tűnt dühösnek vagy zaklatottnak... inkább kissé búskomornak és gondterheltnek látszott és talán némileg szomorúnak is. Percekig csak bámult lefele az ürességbe, majd tekintetét a csillagokra emelte és végül az éjfekete íriszek egyenesen őrá szegeződtek. És eben a pillantásban nem volt más, csak őszinte kíváncsiság... a fiatal Griffendéles pedig úgy érezte menten eltűnik a lába alól a talaj, meghökkenésében még a száját is eltátotta, amit az idősebb csak egy kis félmosollyal nyugtázott. Úgy érezte, mintha egy álomba csöppent volna éppen anélkül, hogy aludnia kéne... mert ez bizonyosan nem lehet a valóság. De az még nem derült ki, hogy rémálom - e vagy talán valami egészen más.... valami jobb. Nem mert hiú reményeket táplálni, tulajdonképpen már jó régóta semmiben sem mert reménykedni, pláne nem abban, hogy jobban lesz. Hogy ha néhány másodpercre is de elmúlik a szorító érzés a mellkasában, csillapodik az örökös hányinger, és elhallgatnak a bíráló és vádló gondolatok a fejében. Most mégis megtörtént, és olyan volt, mintha nem is valóság lenne... mintha az a súly, ami eddig a mellkasát szorongatta és ropogtatta csontjait hirtelen pilletollá változva egy lágy szellő simogató fuvallatával távozott volna a lelkéből.
A férfi, akit maga mellett látott magabiztos volt és leírhatatlan erőt sugárzó. Sosem látta, vagy érezte még így a férfi jelenlétét mint most. A hideg és a szédítő magaság ellenére egy percig sem remegett, ellentétben a Harryvel, aki úgy reszketett mellette mint a nyárfalevél. De a Bájitalmester csak állt mellette rezzenéstelenül és kifürkészhetetlen arccal, megmagyarázhatatlan biztonságérzetet sugározva.

Az ifjú Griffendélesnek ötlete sem volt hogy mi is járhat Tanára fejében, de nem volt mersze megkérdezni mert félt hogy megszűnne az a varázs amit most érzett. Hónapok óta először kapott normálisan levegőt, és szándékozott kiélvezni, ameddig csak lehet, igy inkább a hallgatást választotta amit látszólag a férfi sem kívánt megtörni. A csend hosszúra nyúlt, nagyon hosszúra, mégsem volt kellemetlen vagy üres. Azt hinné az ember, hogy a csend lényege az üresség és Harry eddig csak ilyesfajtát tapasztalt, szemben a mostani élményével ami egészen különleges volt. A Bájitalok mestere percek óta le sem vette róla a szemét és Harrynek ettől az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy mintha szavak nélkül beszélt volna hozzá a másik. Csak az volt a bökkenő, hogy sejtései sem voltak arról mit akarhat mondani. Hallott már a kommunikáció ilyen fajtájáról, amikor valakinek a jelenléte annyira kifejező, hogy gyakorlatilag anélkül tud beszélni, hogy megszólalna, de még soha nem tapasztalta meg testközelből. Mostanáig. Rég elveszettnek hitt, gyermeki kíváncsisága egy születő csillag féktelen erejével kezdett éledezni a lelke mélyén.

Tudni akarta, miért van itt a férfi. Miért nem szólal meg? Miért néz rá ilyen tűzzel a szemében? Mit akar mondani? Miért nem kiabált vele? Egyáltalán, hogy talált rá? Követte? Mióta követi? Tudja vajon mit akart tenni? Hogy mióta akarja? Azt is tudja, még mindig meg akarja tenni? Vajon megakadályozná? Ezért van itt? Esetleg segíteni jött neki?
Hirtelen annyi kérdés árasztotta el a gondolatait, hogy teljesen megfeledkezett a problémáiról, mindenről ami miatt a Roxfort legmagasabb tornya tetején ácsorgott éppen. Érdeklődése a férfi jötte iránt annyira őszinte és heves volt, hogy nem hagyott helyet semmilyen más gondolatnak az agyában. Mégis, hiába próbálkozott semmit nem tudott leolvasni a másik arcáról... azok az éjsötét szemek ugyan úgy szikráztak ahogy őt nézték mint percekkel ezelőtt is, de a Tanára arca rezzenéstelen maradt. Nem akarta megtörni a pillanatot, igazán nem, mert nagyon élvezte ezt a megnyugvást de kíváncsisága annyira erős volt hogy kénytelen volt behódolni neki. Nem maradt más választása, meg kellett szólalnia. De mit is mondhatna? A férfi úgy néz rá, mintha MINDENNEL tisztában lenne... Vajon tényleg így van? Ki fogja deríteni.

- Nem tud megakadályozni.

Talán nem egészen ez volt a legmegfelelőbb indítás, de nem jutott más eszébe, mit is mondhatna. Ez pedig kézenfekvőnek tűnt.

- Megtudnálak, ezt te is tudod. De nem akarlak.

Harry Potter nem tudta eldönteni mi sokkalta őt a legjobban az elhangzottakból. A férfi válaszának jelentéstartalma, a hangszín amin megszólalt, vagy az a tagadhatatlan tény, hogy letegezte őt.
Piton nem tegeződik.
Soha.
Senkivel.
Egyedül talán Dumbledore az akihez ily módon szokott szólni, de emlékezete szerint azt is csak ritkán, indokolt esetben teszi. Talán úgy érezte most is indokolja a helyzet ezt a fajta szokatlan bizalmasságot. Vagy csak nem akarta megijeszteni, nehogy mégis lelépjen a párkányról? Talán szavaival ellentétben mégis azért jött hogy megakadályozza a tettében... vagy nem. A férfin igazán nem lehet kiigazodni alapesetben sem, most pedig sorra produkálja az olyan dolgokat amitől Harry agyában a fogaskerekek megállíthatatlanul pörögni kezdtek. De ennek ellenére igaza van. Meg tudná akadályozni. Ami azt illeti, egészen könnyedén, mégsem tette ezidáig pedig számtalan alkalma lett volna... ez azt sugallja, hogy igazat mondott. A hangszíne is ezt támasztotta alá. A fiú még sosem hallotta ezt a tónust a Proffeszorától. Nem a „tanár hangja" volt, de nem is az a fölényes, szarkasztikus hangszín amivel úgy álltalában kommunikál bárkivel. Ez már majdnem... barátságosnak hangzott. A fiatal varázsló elméjében már csak egyetlen kérdés cikázott megállíthatatlanul. Ha nem azért van itt a férfi hogy megmentse - és a bizonyítékok ezt támasztjál alá - akkor mégis MIÉRT JÖTT?

- Miért van itt akkor? Ha nem azért, hogy lecipeljen innen és megmossa a fejemet amiért egy felelőtlen idióta vagyok?

Perselus ezen szarkasztikus hangsúlyt hallva felmorrant, amit majdnem nevetésnek is lehetett volna titulálni. Mert tulajdonképpen az is volt. A kölyöknek pedig igaza volt... azt kéne tennie. Szépen lecipelni innen majd jól megbüntetni a hülyeségéért. Felnőttként ez lenne a helyes döntés, tanárként a felelős döntés... ez lenne a KÖTELESSÉGE. Mégsem érezte helyénvalónak ezt a lehetőséget. Pár másodpercig még hezitált magában, hogy mit it válaszoljon. Elmondja - e jöttének okát és tegye azt amit helyesnek érez vagy cselekedjen kötelessége szerint... ám ahogy újra belenézett azokba a szinte hipnotikus íriszekbe, amikben most ezernyi érzelem tükröződött, rögtön tudta a választ.

- Senkinek sem kéne egyedül meghalni.

A férfi szemeiből eltűntek a kíváncsiság szikrái éshelyükre az őszinteség puha fénye költözött. Az ifjú Griffendéles pedig ateljes sokk és a kiborulás határán libikókázott. Nem számított ilyesfajtaválaszra, pláne nem olyanra amiből sütött az együttérzés. Ha valaki , akár csak tegnap azt mondta volnaneki, hogy pont Pitontól fog ekkora mértékű együttérzést kapni, nos... minimumkinevette volna az illetőt. De most mégis, határozottan ezt látta azokban afekete szemekben. Együttérzést és megértést. Nem sajnálatot, értetlenséget vagyszánalmat mint mindenki mástól kapott az elmúlt hetekben, vagy meg inkábbhónapokban. Hosszú - hosszú ideje már most először érzi azt, hogy valaki megértiamit érez, amit gondol. Hogy talán még sincs olyan egyedül, mint gondoltamostanáig.

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: