Hello mindenki! Badoly77-tel úgy döntöttünk, hogy újralendítjük ezt a projektett, remélem már vártátok! Úgyhogy nem is szaporítom a szót tovább, jöjjön a rész!

Ha nem lenne már így is feszült a reggelem, mert miért is ne lennék az? A nyomás és a kattogó vakuk miatt, és még egy szegről-végről szakadt csaj is rám esett. Rám! Sohase kedveltem ezeket a guruló izéket és abban is biztos vagyok, hogy nem ma fogom megkedvelni. A „bájos hölgyről" nem is beszélve, meg a pofonról, amit adott. Most pedig csak úgy le akar lépni?! Azt nem hagyhatom!

- Az a szó, hogy köszönöm, ingyenes! – kiáltottam utána, mire ő visszafordult és rám szegezte szúrós tekintetét.

- Én meg nem vagyok egy ingyenélő, hogy feltétel nélkül éljek a lehetőséggel! – vágott vissza flegmán.

- De ha nem kaplak el, akkor elestél volna! – kértem ki magamnak.

- Nem volt rá szükség, elveszett energia és ráadásul elcseszted a randimat a betonnal! – ironizált csípősen, majd kinyújtotta rám a nyelvét és tovagurult.

Hogy mi van? Oké, a napom hivatalosan is el van szúrva. Nem elég, hogy mutatnom kell a jól neveltet és smúzolnom a sajtó előtt, most még ez is.

– Huhhhh! – sóhajtottam egy mélyet és elindultam a bejárat felé. Az utóbbi években hatalmas fejlesztéseket tettek az így is High-tech iskolán, még a képességemet se használva is érzem, hogy milyen magasan van a védelem és szerkezetek állapota az iskola területén. A portánál eligazítottak és már mentem is az öltözőbe, ahol úgy, hét velem egykorú fiú volt és öltözött. A fal mellett teli volt szekrényekkel, míg vele szemben padok voltak, amikre le lehetett ülni. Az öltöző végén egy ajtó nyílt oldalra, gondolom, ott lehet a zuhanyzó. A többi srácon látszott, hogy egyből felismert engem, én viszont egyiküket se ismerem, vagy legalábbis nem emlékszek rájuk. Mindegy.

A kijárathoz egyik legközelebb eső szekrényt választottam, beleraktam a cuccomat és elkezdtem átöltözni. Levetkőztem alsóra és éreztem a tekinteteket a hátamon. Hát meg kel mondjam, lehetsz fiú, lehetsz lány, az én izmos fenekemnek nem tudsz ellenállni. Mit sem törődve velük, elkezdtem felvenni a tapadó melegítőnadrágot és atlétát, amiben terveztem a felvétellóit, amikor meghallottam a sugdolózást a hátam mögött.

– Milyen felsőbbrendűnek érzi magát, miközben csak annyit csinál, hogy letolja a gatyáját, pedig csak egy gonosztevő fia, aki nem bírt hőssé válni, ezért gyilkolásba kezdett – mondta tetetett suttogással.

Annyi rosszindulat volt ebbe az egy mondatában, hogyha a bírák hallanák, amit mondott, egyből lenulláznák a pontjait.

– Hé, ezt biztos meghallotta! – szólt rá halkan a másik srác és együttérzést színlelve rám nézett. Szerencsétlen, én meg higgyem is el?

Ránézek és már el is rebben? Idióta! És még ő akar hős lenni. Bár ha jobban megnézem a srácot, van benne potenciál, még nálam is magasabb kb. 190 cm, a lenge pólóján is látszik, hogy a tetse nem annyira kigyúrt, de azért nem is cingár. Csak az a gond, hogy úgy összegörnyed a másik csávó mellet, hogy tényleg megkérdőjelezem, hogy mit is kereshet itt... talán a szülei miatt. Rövidre nyírt zöld haja van, de az a rikító salátazöld. Miért festi valaki is ilyen színűre a haját? Így akar bátorságot meríteni? Nem ép a legjobb stratégia.

A másik srác viszont ép az ellentéte, vörös tűsi haja van, tisztára, mintha Grand Zero ugrott volna ki, a képregényből vörös hajjal, a szájához képest elég alacsony. Én átlagos vagyok, a 180 centimmel, de ő csak a vállamig ér... talán. Biztos az egójával akarja kompenzálni a méretét. Legalábbis erre mutat, hogy be mert szólni, a legerősebb jelentkezőnek

Nem mintha érdekelne, amin susmognak, megtanultam együtt élni apám rossz hírnevével, nem tudnak újat mondani, az elmúlt évek alatt már mindent hallottam. Ilyenkor egyszerűen érzelemmentes arcot vágok, sokan hűvösnek, vagy lenézőnek titulálnak, én viszont csak át akarok esni az ilyen dolgokon.

Szerintük mi vagyok én? Számítógép? Nekem is vannak érzéseim, 7 éves voltam, a fenébe is, hogy kezeltem volna másképpen!? A nagyszüleim és a többi családtagom is elkezdett máshogy bánni velem és az elvárásaik is megváltoztak. Több kötelesség, több szabály, több elvárás, csak ezt kaptam, de megértést? Még anyámtól se kaptam, ő mindig az apámat látja bennem, elvonult tőlem és a tanárokra, meg a szolgálóinkra bízott. Megértés? Tőle kaptam a legtöbb sértést! Igaz, hogy csak kimondatlanul, de akadályként és nyűgként tekintett rám, az ő csodálatraméltó, bámulatos fia eltűnt a számára s itt maradt egy gyermek, aki csak fájdalmat és megaláztatást hozott neki. Nem hibáztatom ezért, de amikor legjobban számítottam volna rá, nem volt mellettem. Így megtanultam, hogy az egyetlen, akire számíthatok, az saját magam és az erőm, senki nincs, aki megértene, úgyhogy ezek a kis sértés már leperegnek rólam.

Gondoltam, hogy szóba elegyedek velük, de még arra se méltóztattak, hogy egy légtérbe legyenek velem. Amint befejeztem az öltözést, húztam is kifele a csíkot, amint bezártam az ajtót, a szemben lévő lányok öltözője is kinyitódott, ahonnan eléggé nagy zajok hallatszottak ki. A kinyílott ajtóban megláttam az előző faragatlan lányt, majd megált és bekiabált az öltözőbe.

– De nem szívom vissza... Megérdemelted. És ez az igazság, Bögyöske! – fröcsögte, majd becsapta az ajtót és mint, aki jó végezte dolgát indult volna, de meglátott engem.

Nem mintha meglepődött volna, egyenesen leírt róla, hogy a háta közepére se kíván. Éppenséggel én is elég kellemetlennek találom az újonnan bekövetkezett találkozásnak. A feszültség egyre nőt, egyhelyben álltam, mert nem tudtam, hogy is oldanám a feszültséget.

Amolyan „Mit bámulsz Bleh! Törődj a magad dolgával" tekintettel nézett rám, amivel csak jobban felhúzott. Majd se szó, se beszéd, elfordult tőlem és elindult. A rossz irányba. Nekem pedig nincs kedvem helyre igazítani, kellet neki belém kötnie.

Vállatrántottam és elindultam a jó irányba.

Az udvarra érve, az Atlantisz hőse: Hippocampus, civil nevén Izumi Kouta várt, úgy látszik, én vagyok az első. Odaérve tisztelettudóan meghajoltam előtte. Mire ő is küldött felém egy flegma fejbiccentést, aztán tovább nézte belemélyülten a papírjaiba, nekem meg lett időm alaposan megfigyelni őt. A jelmeze tényleg úgy nézet ki, mintha most jött volna Atlantisz elsüllyedt városából. A jelmeze kék és zöld pikeleket imitáló hősruha, amiről nem lehet eldönteni, hogy milyen állat pikkelyei lehetnek, és hogy igazi vagy hamisak. A senseinek nem csak a bólintásából, hanem az egész lényéből sugárzik a flegmaság. Ahogy nemtörődöm módon nekidől az oszlopnak, az unatkozó arckifejezése, ahogy mozog, az egész lényéből az süt, hogy az egészet nyűgnek tartja és haza szeretne menni. Tetszik! Biztos jó fej, én is a hátam közepére kívánom ezt az egészet, de muszáj vagyok végigcsinálni ezt, hogy végre megszabaduljak a „gyilkos fia" jelzőtől. Az is a listán van, hogy végre normálisan szeretnék viselkedni, anyám és a családom közelében.

– Öm... hogy is hívnak? – kérdezte a tanár, fel se nézve a papírokból, én pedig kérdőn magamra mutattam – Igen, te. Látsz itt valaki mást? Még ma, ha lehetne, vagytok egy rakással és nemsokára jön a többi vizsgázó is ide ér – morgott feszülten.

Ez tényleg nem ismer, vagy csak teszi a hülyét és kóstolgat? Mindegy válaszolok, én se szeretem a felesleges dolgokat és az időmet vagy más idejét vesztegetni.

– Yokuharu Seika, uram! – válaszoltam hangosan.

– Elég lesz, nem a katonaságban vagyunk, nem kell kiabálnod, még beszakad a dobhártyám – piszkálta meg a füllét, majd a lapjai közé nézett és ismét hallgatásba merült.

Akkor most mi van? Ennyi? Semmi reakció? Tényleg? Ezért most miért érzek egy kis csalódást?

– Nem kell ilyen képet vágnod, a családi háttered itt nem segít, engem nem érdekel, hogy milyen híres neves család sarja vagy, az nem tol téged előrébb egy centivel sem – világosított fel úgy, hogy még mindig rám se nézett. Tényleg kedvelem a fickót. Akaratlanául is elmosolyodtam, amit rögtön levakartam, de ő meglátta, mert pont felnézet. – Mi az? Van valami ellenvetésed? Nem mintha számítana.

– Semmi, sensei, csak megkedveltem magát – vallottam be, már újra összeszedve magam.

De az arca láttán vissza kellet nyelnem a feltörő nevetést. Akkora undor ült az arcán, hogy alig bírtam bent tartani.

– Uwah, az ezüstkanalas emberek tényleg mások. Figyi, nekem feleségem és gyerekeim vannak, a lehetséges tanárod vagyok, alapjáraton a nőket szeretem, és még ott van az a több mint 20 év korkülönbség – sorolta, amitől tényleg el kezdtem nevetni.

– Izumi-san, maga tényleg jó fej! Megnyugtatom, ugyanabban a ligában játszunk. Szimplán, mint embert kedvelem – tisztáztam a félreértést vidáman. Ritkán vagyok vidám... ez jó jel.

– Felőlem!? Kedvelj, amennyire akarsz, ez se ad hozzá...

– Nincs szükségem előnyre, önerőből is lekörözök mindenkit itt. Efelől ne legyen semmi kétsége – mosolyogtam magabiztosan.

Sensei elrugaszkodott a faltól és közelebb jött hozzám, majd végigmért és közelebb hajolt hozzám. Eddig nem is tűnt fel, de egy fejjel magasabb nálam, 190 is meglehet. Japánoknál ez ritka, valamiért ez nagyon irritál.

– Hoho! Ha bekerülsz, már tudom, hogy mi lesz az első, amit megtanítok neked – mosolyodott el féloldalasan.

– Mi lesz az?

– Az hogy ne hord fent így az orrod – csípte össze az orromat.

– Áááhh-ááááhhh! Sensei!

– Legközelebb figyelj oda mit mondasz! – kacsintott egyet kiegyenesedve – Na, nagyfiú, jönnek a többiek, mutasd meg nekem, hogy tudsz te nem csak kékvérűként viselkedni.

Sensei visszament a helyéhez és az újonnan érkezőkel egyeztett, hogy ki jelent meg a vizsgán. Az a marcona, lány is most jött és nem is akárkivel. Aizawa Eri igazgatónővel, aki őt otthagyva Izumi senseihez ment és mondott neki valamit, mire az biccentett, majd az igazgatónő megfordulva hatalmas vigyorral az arcán, tapsolt egyet és beszélni kezdett.

– Üdvözlök minden vizsgázót, az idei ajánlással rendelkezők felvételién! Mint biztos tudjátok, Aizawa Eri igazgatónő vagyok! – Harsant hangosan, mire mindenki elhallgatott.

Izumi-sensei-jel ellentétben ő nem a hősruhájában volt, hanem egy fémszürke szoknyakosztümben. Meg kel mondjam, a 40-et betöltő hősnő igazi bombaformában van. A terem összes hímneműjére hatással van, még a több évtizede férjszerepet betöltő Izumi-senseire is.

– Idén 14 felvételiző jelent meg ajánlással. Az idei év felvételt nyerők száma 4, tehát a jelentkezők 20% juthat csak be. De ne féljetek, ha nem kerültök be az ajánlás vizsgájáról, akkor az általános felvételin is próbálkozhattok. Remélem eddig minden világos. A vizsga további tudnivalóiról Izumi Kouta-sensei fog tájékoztatni benneteket. Előre is sikeres felvételit kívánok mindenkinek és győzzön az erősebb! – Villantott ránk éles mosolyt, ami teljesen más, mint az eddigi kedves igazgatónő. Valahogy súlyt adott a szavának.

– Köszönjük szépen igazgatónőnek a bátorító szavakat. Mint biztos tudjátok, ő fogja ellátni a gyógyítás feladatát a mai vizsga folyamán, ami nem más lesz, mint akadályverseny! Figyeljetek, az alábbi pályán kellesz végig mennetek. A Start ott kezdődik – mutatott egy fehér csíkra – Majd onnan végig kell menetek az Omlásveszélyzónán, majd a Jeges úton, később át kell úsznotok a medencén, Majd a folyóhomok téren, a tűzvész részen és végül át kell kelnetek a labirintuson. A képességet használhatjátok, engedélyezve van, akár egymás ellen is. Ja és még valami, elrejtettünk néhány meglepi ajándékot – vigyorodott el – csak a móka kedvéért. Akkor... felkészülni, vigyáz rajt! – kiáltotta el magát, mire senki nem értette, hogy most mi van. – Mire vártok? Tapsra? – csapta össze a kezét, mire mindenki egyszerre indult el.

Én csak leguggoltam és megérintettem a földet. Egy, kettő, három... hat, hét..

– Te miét nem indultál el? – kérdezte Izumi sensei. – Hahó, hogyan akarsz így nyerni? – kérdezte szúrósan.

– Ha nem venné észre, összpontosítok. – válaszoltam nemtörődöm módon.

Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom. A kapcsolat az összes jelentkezővel megtörtént és hirtelen lekapcsoltam az akarat ösztönét és már láttam is, hogy a távolban mindenki összeesett.

– Ezt meg hogy...

– Megmondtam, hogy az első leszek, nem? – Hajtottam oldalra a fejem és már szaladtam is előre.

– Úgy látszik az a különórára igen is szükséged lesz! – kiáltotta utánam még sensei.

Magamban elmosolyodtam és felgyorsítottam a lépteimet.

– Rendben sensei, ahogy gondolja – vigyorogtam, miközben mindenkit megelőztem az omlásveszély zónában.

Mindenki a földön hevert, mire nagyobb vigyor húzódott a számon. A győzelem, már a zsebemben van. Jövök már, UA! Jövök már, név tisztára mosás!  

Na, milyen volt Hőstagozatosak? Tetszett? Ha igen, nyomj egy vote-ot, vagy mond el a véleményed!