Amikor először találkozott a lánnyal, csak nézte, de nem látta igazán. Mint egy festmény, aminek először az esztétikáját értékelik. A lány valóban gyönyörű volt, a nő pedig hirtelen vágyat érzett arra, hogy lefesse. Apró orrát, hatalmas barna szemeit – elkezdett gondolkodni, vajon az üveg-szerűen tiszta bőrét hogyan tudná ábrázolni.

A nő sokszor érezte ezt – a rajongást idegenek iránt, a vágyat, hogy birtokolja őket. Úgy érezte, ha bonyolult ecsetvonásokkal vászonra viszi testüknek körvonalait, arcuknak vonásait, örökre megtarthatja őket. Így sosem hagyják el.

A lány a táskájába tette a telefonját és a következő kép elé lépett. Pontosan tíz percet töltött minden képnél, így úgy érezte mindegyiknek egyenlő tiszteletet ad. Többször körbe járta a múzeumot, és akárhányszor elmegy, mindig felfedez valami apró részletet. A környezetet teljesen kizárja, a fókusz az agyában az őt körülvevő alkotásokra irányul.

Első alkalom volt, hogy megfigyelte egy látogató arcát. Nála jóval, vagy 15 évvel idősebb nő egyenesen a szemébe nézett. Első alkalom volt, hogy nem érezte teljesen jelentéktelennek magát emberek között.

És eldöntötte, hogy ír róla.