Tinának nagyon hiányzott William, mivel külön csoportban helyezték el őket. Voltak éjszakák, melyeket William keresésére szánt, (a szerelmet tiltotta itt a törvény, úgyhogy nem kereshette Williamet nyíltan, bár ők csak barátok, de azért elég kockázatos lenne nappal, mindenki szeme láttára beszélni vele), viszont soha nem találta meg.

 Krisztinával, Hitomival és Allessandróval sikerült valahogy megértetniük magukat. Sokszor kézzel-lábbal mutogattak. Ők négyen jó barátok lettek.

 Tina megértette velük, hogy már hetek óta nem látta Williamet. Aztán lerajzolta a fiút és a három gyerek egyből rájött, hogy Tina ezt azért csinálta, hogy segítsenek neki keresni. Allessandro elhatározta, hogy kérdezősködéssel megkeresi a fiú csoporttársait. Ebédkor szervezte meg az akciót a négy gyerek. Angolokkal, magyarokkal, olaszokkal és japánokkal tudtak beszélni, mivel mindenki csak a saját anyanyelvén tudott. Azt mondták, hogyWilliam Allessandro barátja.

 Az ötvenvalahányadik gyerek a sokat keresett srác csoportjába tartozott. Olasz volt, Allessandro értette meg csak. Alex (Tináék így rövidítették le a nevét) rámutatott Tina rajzára, aztán az ablakra, azután helyben kocogott. Tinának igazzá vált a félelme: William elszökött. De hogy miért arról fogalma sem volt. Tina a négy égtáj felé mutatott és kérdőn szétnyitotta karjait. Allessandro megint az ablak felé emelte ujját. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy arra ment William. Tina mutatta három barátjának, hogy kövessék őt. Főhősünk a közös lakosztályukba vezette őket, ahol a társalgóhelyiségből négy szoba nyílt. A lány bement a szobájába, és egy teletömött hátizsákkal tért vissza. A többiek is bevonultak a szobájukba és kihoztak egy-egy hátizsákot. Főszereplőnk megrázta a fejét miközben a hátizsákokra mutatott. Aztán rámutatott magára és bólintott, viszont, mikor a többiekre mutatott, megint megrázta a fejét. A többiek szintén rázták a fejüket, jelezve, hogy Tinával akarnak tartani. Végül Tina rántott egyet a vállán, a többiek mosollyal feleltek erre.

 Főhősünk felvette a hátizsákját, megfogta Hitomi és Krisztina kezét, akik egyből kirántották a kezüket Tináéból. Tina újra megpróbálta a kézfogást, de most Allessandro és Hitomi kezét fogta meg. Most már megértették, hogy valami fontos dolgot akar csinálni Tina, úgyhogy nem húzták ki a kezüket. A Wasalbsky lány intett Krisztinek, hogy fogja meg Hitomi kezét, meg is fogta. Főszereplőnk erősen koncentrált arra, hogy jelenjenek meg az udvaron, egy szempillantás alatt ott is teremtek.

 Krisztinának, Hitominak és Allessandrónak leesett az álla a csodálkozástól, és feltartották a hüvelykujjukat. A négy jó barát elindult William keresésére.

 Beértek az erdőbe, Tinának most nem tűnt annyira szépnek, mint mikor először járt itt. A rengetegben sokkal hűvösebb volt, mint a varázslóképző-iskola udvarán. Május volt, de a gyerekeknek dzsekit kellett viselniük.

 A három lány és Alex már lassan kezdték elveszteni az idő érzéküket. Több órája bolyongtak a rengetegben, de még nem találták a kiutat. Hitomi vissza szeretett volna fordulni, de a többiek leszavazták, hiszen meg kell keresniük Williamet, mire Hitomi sértődötten továbbállt, hazament. A többiek utána futottak, de már nem érték utol. Mindhárman szomorúan nézték Hitomi távolodó alakját. A gyerekek úgy döntöttek, hogy ma este itt letáboroznak.

 Éjféltájt Tina arra ébredt, hogy megreccsen egy gally. Kinyitotta a szemét és érzékelte, hogy egy lény suhan el az egyik fa mögött. Tina azt gondolta, hogy biztos csak valami éjszaka vadászó, ártalmatlan állat. Úgyhogy nem érdemes felébreszteni a többieket. A lány azért egy kicsit félt, felállt és utánanézett a zaj forrásának. Észre is vette az állatot, nem volt az kicsi, se nem ártalmatlan: egy farkasember volt. A farkasféleség észrevette Tinát. A leány mostanra már egyenesen rettegett, sosem látott még ijesztő csodalényt (sőt másmilyent sem), tudta, hogy nem ordíthat oda Allessandrónak és Krisztinának, hogy futás, mert akkor őket venné talán célba a szörnyeteg. Meg ha zajt csapna, felébredne a többi félig farkas-félig ember szervezet is. Lassan eloldalazott társaihoz, felkeltette őket, jelezte, hogy futás és mutatta, hogy merre. Visszafelé próbáltak kijutni az erdőből, és Tinának szándékában állt megkeresni Hitomit is. Viszont a farkasember gyorsabban tudott haladni, mint ők. Már-már utolérte őket, mire Tinának eszébe ötlött használni a mágiát, viszont Allessandro megelőzte, és orkánt kavart. Az erdőben lakó összes élőlény menekülni próbált, hiszen ez mindenki számára veszélyes, egyszóval megint életveszélybe kerültek a gyerekek. Alex nem tudta megszüntetni a jelenséget, de szerencsére Tinának sikerült. Főszereplőlányunk magába szívta a légvihart. A furcsa élőlénynek többé színét se látták, de Tina rettenetesen érezte magát, minduntalan kikívánkozott belőle a szél, majdnem kipukkadt. Viszont még gyorsan földbe karcolt egy nyilat, jelezve Hitominak, hogy merre menjen. Sietniük kellett, szerencsére gyorsan találtak egy tisztást, kijutottak az erdőből.

- Itt lehet – csak ennyit mondott Alex. Itt nem fog Tina egy fát se ledönteni, hiszen ez egy rét.

- Megpróbáljuk elvezetni vissza az égbe a tornádót – magyarázta nyögve Kriszti.

 Tina tüdejéből kiözönlöttek a számtalan sok, megszámolhatatlan levegőrészecskék. Krisztina és Allessandro készen álltak, képesek voltak visszavezetni a légvihart. Micsoda csoda! El sem tudjuk képzelni, hogy mily' boldogok voltak azért, hogy egyáltalán életben maradtak. Istenítették Istent, illetve igazgatósították az Igazgatót.

 A rétet körülölelte a rengeteg. Másnap a három gyerek folytatták útjukat, csak remélni tudták, hogy jó úton indultak el. Kényszerültek rá, hogy visszamenjenek a csodaerdőbe. Tina azt gondolta: Williamért mindent, három barátja pedig főhősünknek szerettek volna segíteni.

 Már egy hete mendegéltek, már-már kezdték úgy érezni, hogy az egész keresés haszontalan, mikor egy emberi hang kiáltását hallották. Szaladni kezdtek arra, és egy aranyszőke, derékig érő hajú lányt pillantottak meg.

 A lány feléjük fordult. Kócos haja és szakadt egyberuhája ellenére nagyon szép volt, gyönyörű arca volt, vonásait bárki megirigyelhette volna. Átlagtermetű és karcsú volt, világoskék szemén látszott, hogy sírt. Mivel nem volt rajta se pulcsi, se kabát, Tina csodálkozott, hogyan nem vacog.

- Kik vagytok? – kérdezte. Angolul beszélt. De Tina nem figyelt és szemmel láthatólag a barátai sem: észrevettek egy földön fekvő lányt. Hitomi volt az. Tina, Allessandro és Kriszti odarohantak hozzá. Vert a szíve, bár nagyon lassan.

- Miért nem gondoskodtál róla?!– rivallt rá Tina az aranyszőke hajú lányra.

- Nem tudtam, mit kezdjek véle – mentegetőzött megszeppenten válaszolónk.

- Esetleg tudod a kiutat? És bocsánat, Tina nagyon heves, ha a szeretteiről van szó – magyarázkodott Allessandro.

- Mit értesz az alatt, hogy heves vagyok?! – Krisztina inkább meg se szólalt, fogalmazhatunk úgy is, hogy nem mert.

- Igen, tudom a kiutat, megmutatom.

 A gyerekek követték az ismeretlen lányt Hitomit cipelve. Igyekeztek futni, időhiányban szenvedtek. Mire kiértek körülbelül három óra telt el. Hitominak egyre lassabban vert a szíve.

- Ég veletek, remélem egyszer még találkozunk – köszönt el kedvesen az idegen. Még most is udvarias volt és jóindulatú, pedig Tina lehurrogta, a többiek meg nem foglalkoztak vele, hiszen akadt jobb dolguk.

 Még pont időben beértek a főhadiszállásra, és ott kezelés alá vették Hitomit. Tinának óriási nagy bűntudata volt, mivel miatta került életveszélybe a lány. És még meg se találták Williamet. Az egész kiruccanásnak semmi értelme sem volt.

 A három barát mindennap bejárt a negyedik pajtásukhoz.

 Néhány nap elteltével Hitomi szíve megint normálisan működött (a csodaszerek, amiket az ápolók adtak ezek szerint segítettek). Viszont a lány nagyon stresszes volt, csupa badarságot beszélt és csinált, vigyázni kellett rá. Beleőrült a kis kiruccanásba.

*

 A következő négy hétben Allessandro, Krisztina és Tina tűzzel, vízzel foglalatoskodtak. Megtanultak előteremteni a semmiből tűzlabdákat és vízgolyókat. Mivel Tina már tűzzel, vízzel, levegővel és földdel is végre tudott hajtani legalább egy varázslatot, úgy döntött, hogy megkeresi Williamet.

 A 28. éjszaka Tina William keresésére indult, ezúttal egyedül és barátai tudta nélkül. Tina rengeteg elemózsiát és vizet csomagolt magának. Azt határozta el, hogy megkerüli a veszedelmes rengeteget. Ha a fele elemózsiája elfogy, akkor vissza kell fordulnia (kivéve, ha tud magának is ételt szerezni). Június eleje volt, tehát éjszaka sem volt hideg, de azért kifejezetten hűvös volt éjjelente.

 Két hét után Tina rádöbbent, hogy már megette majdnem a felét az élelmének, (vize volt, mert elért egy forrást) de még az erdő végét sem látja. A lány most bemerészkedett az erdőbe, hogy vadásszon valamit magának. Szerencsére nem találkozott semmilyen szörnnyel sem, csak egy tündérrel.

- Tiszaszívű egy leányzó vagy – közölte a parányi tündér Tinával. Egyszer csak az aranyszőkehajú lánnyá változott. Az a lány volt ő, akivel Tina nem beszélt a legszebben. De az biztos, hogy amit az előbb mondott, komolyan gondolta. Ha tényleg így van, Tina akkor sem értett egy fikarcnyit sem ebből. Aranyhaj most is a megtépázott egyberuháját viselte. Tina iskolai egyenruhája, a lány ruhájához képest gyönyörű volt. Hirtelen a kékszemű lánynak a ruhájáról eltűnt egy lyuk.

 Tina a csodálat és a hitetlenkedés ötvözetével nézett a másik lányra:

- Te tündér és ember is vagy egyben?

- Úgy van. A nevem Charlotte Wish. Hallottál már a tisztaszívű lyányról, aki legyőzte a gonoszt?

- Hát persze.

- Nos, az a lyeány nem vala annyira tisztalelkű, mint amilyennek a legenda lefesti. Bizonyításképpen: lelkiismeretfurdalása ugyan volt, habár nem szándékozott meghalni.

- Ki volt az anyja, talán egy tündér? És az apja? Lehet, hogy a rokonod az a lány?

- Igen, egy tündér vala az édesanyja. Az apja vala a gonosz, viszont régen nagyon szerethető vala.

- Megkérdezhetem, hogy miért beszélsz ilyen régiesen? – bökte ki Tina a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta.

- Mer' az a lyány nem vala a rokonom, hanem én vagyok az az állítólagosan bűntelen lyány.

- Akkor megölted a saját apádat? Merthogy ő volt a gonosz. Hogyhogy élsz még?

- Az első kérdésre nem szeretnék most válaszolni. Ajándék gyanánt aztat kaptam, hogy halhatatlanná váltam, soha nem fogok elhunyni és még öregedni sem vénülök. De számomra ez mind fenyítés.

- Miért?

- Te szeretnél örökké ebben az erdőben élni egyedül?

- Nem, de miért nem mész ki az erdőből?

- Mert így szabad vagyok. Ha valaki ráeszmélne, hogy én vagyok az a lyány, ki egyszer megmentette őket, akkor megint nekem kellene cselekednem. Ha meg nem hinnék el, akkor bolondnak néznének.

- Én elhiszem neked.

- Megkaptam azt a képességet, ami tudatja velem, hogy te vagy a következő leány, akinek a sorsa: diadalt aratni a gonosz felett.

- Micsoda?

- Úgy, la.

- Segítesz majd? Együtt könnyebb lenne.

- Igazad van, a rosseb egye meg, segítek, Tina.

- Te tudod a nevemet?!

- Úgy van, Tina Wasalbsky.

- Honnan tudod?

- A kiválasztottat jelző képességem elárulta, na meg a gondolatolvasásom és a hallgatózásom is segített. Meg hozzáteszem azt is, hogy a barátaid már megemlítették a neved.

- Kémkedtél utánam?! Azért jelentél meg a múltkor az erdőben is?! – Tina most már meg sem lepődött a gondolatolvasáson, mint képességen.

- Pusztán védelmeztelek és az előbb felajánlottam a segítségemet. Ha akarod egész életed során védelmezni foglak, a Földön is.

- Elég, ha segítesz legyőzni a gonoszt. Egyébként köszönöm szépen.

- Semmiség, kis lyeány, - azzal Charlotte ruháján még egy lyuk kitöltődött, és a lány tündérré változott.

*

- Először Williamet kell megkeresnünk, ugye? – kérdezte Charlotte Tinától most már emberi alakban, tündérként nem tud beszélni, nehogy lelepleződjön valaki rosszszándékú előtt.

- A gondolatolvasásod miatt tudod mind ezt, Lotte? – Tina nem tudta, hogy örül-e neki a lány, hogy így hívja. Tinának sokáig a kedvenc könyve volt A két Lotti, úgyhogy Lottenak nevezte el, a Charlotte-hoz különben is megfelelő.

- Úgy, la. Nekem tökéletesen megfelel a Lotte név. Bár én nem ismerem A két Lottit, nálunk más könyvek vannak.

- Kár, hogy nem hoztam magammal – mosolygott Tina.

A két lány az erdőben sétált, mert Lotte a rengeteget úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen már évek óta ott lakott. Charlotte azt is tudta, hogy William hova szeretett volna menni, mert amikor a fiú megszökött ő látta és hallotta a gondolatait. A fiú egy messzi tónál akart megszállni.

- Véleményem szerint a Westeast-tónál fog tanyázni az a bizonyos fiú. Ott a legjobbak a körülmények, s az elég messze helyezkedik el, de azér' nem olyan rettentően. Azt javasolnám, hogy oda menjünk először – szólalt meg Lotte.

- Oké, Charlotte, ha te mondod – felelte Tina.

Négy nap múlva a két újdonsült barátnő kiért az erdőből. Egy völgybe jutottak be.

- Olyan jó azt látni, hogy nem az erdőbe' vagyok – jegyezte meg Lotte.

- Azt elhiszem – felelte a barátnője. – Merre van az a tó, amiről beszéltél, Charlotte?

- A Westring település közelében. Az pedig innen 500 kilométerre van.

- Mennyi idő még odaérünk?

- Meglátásom szerint olyan tíz nap megállással együtt.

*

 A két lány egy nagyon furcsa metropoliszba érkezett. Tina ámulva-bámulva nézte a különös házakat, míg Charlotte szökelve szaladgálni kezdett a boldogságtól.

- Ez a szülőföldem, itten születtem! - kiabálta Tinának. – Ez a Hurrikán fővárosa – mondta mikor már visszaszaladt a barátnőjéhez.

- Te mindig is a Hurrikánon éltél?

- Igen. Elvezetlek ahhoz a házhoz, ahol laktam.

 Lotte húzni kezdte Tinát. Tina csodálatosnak tartotta ezt a várost. A felhőkarcolók valóban az égbe nyújtózkodtak, elérték a felhőket. Az óriási házak térgeometrikus testeket tükröztek, voltak ott kúpok, téglatestek, kockák, hengerek ... egyszóval bármi, amit el tudsz képzelni. A város kör alakú volt. Tina most még csak kívülről látta, de már így is nagyon érdekesnek tűnt. Egy hengeralakú felhőkarcoló aljában nyílt a bejárat a városközpontba. A díszes kapura a következőt vésték fel: Lottgeoháza.

- Ez a város neve? Rólad nevezték el? – kérdezte Tina.

- Igen, ez a neve. Eredetileg Geometriaházának hívták az emberek. De aztán jöttem én a tetteimmel és igen, elnevezték rólam.

- Mit szólnál, ha Lottnak is hívnálak?

- Úgy hívhatsz, ahogy akarsz.

- Oké, Lott.

Charlotte érezte, hogy Tina még kíváncsi valamire, ezzel a ténnyel Lotte a gondolatolvasása nélkül is tisztában volt.

- Még mindig benne maradt a névben valami, ami a geometriára utal, még pedig a geo szó. Na, de most már menjünk be! – szólt Charlotte.

 Mikor átlépték a kaput egy parkba jutottak. A parkban sárkányok tanyáztak és tüzet fújtak, de semmi nem égett le.

- Ez mégis hogyan lehetséges? – kérdezte Tina.

- Varázslat segítségével szinte bármit meg lehet csinálni.

- Hogyhogy már nem beszélsz régiesen?

- Átvettem a te stílusodat.

 Tina nem értette, hogy lehet ilyen hamar átvenni valaki stílusát, de annyiban maradt, hogy a Hurrikánon tartózkodik, ez nem a Föld.

 A park rettenetesen nagy volt. Alig-alig látott el a végéig Tina. A területet öt különálló részre osztották, az egyikben tavasz, a másikban nyár, a harmadikban ősz, a negyedikben tél uralkodott. Tináék egy ötödik részben álltak, ahol percenként változott az időjárás, először majdnem megfagytak, másodszor megsültek, harmadszor a hőmérsékletet kellemesnek találták, negyedszer szétáztak. Ez volt az ötödik, teljesen kiszámíthatatlan évszak.

- Ezen a részen a legolcsóbbak a lakások – mondta Charlotte. Tina valahogy meg tudta ezt érteni.

- Menjünk innen!

- Az őszbe! – kiáltott fel Lott.

- Itt laktam – szólt mikor megérkeztek.

- Itt mindig ősz van? – kérdezte Tina.

- Általában, tíz évente meglátogatja az itt lakó embereket egy másik évszak. Sajnos én csak az ötödik évszakot, a mindenegyszerrét tapasztaltam.

- Az a neve?

- Igen, ez egy olyan furcsa név, mint amilyen maga az évszak. Egy évig volt itt mindenegyszerre, de van egy jó oldala, hogy itt volt. Amikor nálunk az ötödik évszak volt, akkor ahol az szokott lenni, ott ősz volt, és akik ott laktak, azok nagyon örültek az ősznek.

- Miért volt náluk ősz?

- Egy évszak egyszerre csak egy helyen lehet. Mindegyik évszaknak van egy védőtündére, ő nem tud egyszerre több területen lenni.

- Mi a tündérek neve?

- Nem mondhatom ki.

- De hát itt senki nem halja!

- Ha kimondom a nevüket, ők értesítést kapnak, tehát mindkettőnket megbüntetik.

- Ez azt jelenti, hogy még Williamet sem kereshetnénk meg.

- Nemcsak azt jelenti, azt is, hogy én létezek! Ha rájönnek, akkor nem tudom mit csinálok!

 A két lány egy örökkévalóságnak tűnő ideig csendben maradt. Először Tina szólalt meg.

- Nem akartalak... - kezdte.

- Én vagyok a hibás, nem kell neked ezt az egész dolgot egyszerre megértened. De inkább keressük meg a házamat.

 Öt perc gyalogolás után megtalálták. A felhőkarcoló, egy óriási lányt ábrázolt egy sárkánnyal, a lány egyik kezét a magasba tartotta, a sárkány meg tüzet okádott. Ez az épület volt az egyetlen, amelyik nem kapcsolódott a geometriához.

- Nem így nézett ki, amikor itt laktam – szólt Charlotte. – Akkor csak szimplán kúpalakú volt. Tina, azt hiszem ez engem és a sárkányomat ábrázolja.

- Volt sárkányod? – Tinának még mindig furcsa volt, hogy itt háziállat gyanánt tartják a sárkányokat.

- Volt, nagyon szerettem. Apától kaptam még kiskoromban, mikor még édesapám épeszű volt. Apu mindig is nagyon furcsa volt, nem volt egy világbajnok érzelmileg, de nagy szíve volt. Már nagyon kicsi kora óta ismerte anyámat, a tündérkirálynőt.

- Anyukád tündérkirálynő volt?

- Igen, apám őt nagyon szerette. Összeházasodtak, megszülettem én, aztán a kistesóm.

- Van kistestvéred?

- Csak volt. Hatéveskoromban kiderült rólam, hogy tisztaszívű vagyok, nem úgy, mint az én öcsém. Ő irigykedett rám, tízéves voltam, amikor egy éjszaka arra ébredtem, hogy... - Lotte sírni kezdett.

- Ha nem akarod elmondani, nem kell – szólt Tina.

- Elszeretném... mondani, ezt még... soha senkinek nem... mondtam el. Már... nagyon kikívánkozik... a lelkemből – dadogta Charlotte

- Jól van – mondta Tina miközben Lottot simogatta.

- Majd később elmondom.

- Ezt meg kell nézned! – szólt Tina.

 Tina egy kőtáblára mutatott, amelyen egy gyönyörű vers aranyozott betűi virítottak. A lírai mű Lotteról szólt. Tina látta, hogy Charlotte újból könnyezni kezdett, de a lány tudta, hogy most nem szomorúságból, hanem meghatottságból. Tina megpróbálta kinyitni Charlotte régi házának ajtaját, az ki is nyílt csupán Tina érintésére.

- Kinek lelke fehérlik a jóságtól, annak puszta érintésétől kitárul emez ajtó – darálta Lotte a mondatot, amit még neki mondtak.

- Tehát igaz? – kérdezte Tina és arra gondolt, hogy majd neki kell legyőznie a gonoszt.

- Úgy van, te vagy a következő, akit egy óriási megpróbáltatás vár. Egy valamit viszont ne felejts el; itt vagyok én és a barátaidra is számíthatsz. Nekem nem voltak barátaim, se normális családom... - mondta Lotte és sírni kezdett újfent. Tina próbálta vigasztalni, de nem volt valami nagy hatással Lottra.

- Hidd el az én családom sem csupa tejfel – mondta Tina és arra gondolt, hogy a szülei régen embereket öltek. Most meg csak azért nem gyilkolnak, mert börtönben vannak.

- De... neked... legalább... van.

- Ebben igazad van, de ne felejtsd el az mind a múlt és a múltat meg kell vetni, – bölcselkedett Tina – fontos, hogy a jelenben éljünk. Most már nem vagy egyedül, itt vagyok neked én.

Lotte megnyugodott. A lányok beléptek az ajtón. Egy előszoba tárult a szemük elő. A szobában a modern technika vívmányai sorakoztak egymás után. Robotok is voltak, az egyik a lányokhoz lépett.

- Épp' ilyen volt az én időmben – szólt nosztalgiázva Charlotte. Tina elképzelte, mit szólna Charlotte az ő szobájára. (Vajon nevezheti sajátjának azt a szobát, amit régen nagyon szeretett, de el kellett hagynia? Talán már nem térhet oda vissza soha.) Lottenak nagyon érdekes és régimódi lenne a régi szobája.

- Charlotte, te mikor éltél itt? – kérdezte Tina.

- A 13. század közepén, azaz Igazgató után 3600 körül.

- Már te is kezdett ezt az igazgatózást?!

- Ilyet ne mondj! – és egyszerre földrengés támadt. – Futás ki!

Mikor kiértek Lotte elmagyarázta, hogy az Igazgató óriási erővel rendelkezik.

- Tehát olyan, mint nálunk Isten, csak az Igazgató bizonyos, hogy létezik. Aki nem hisz a létezéseben, annak jaj. És most úgy alakult, hogy nem aludhatunk itt – magyarázta Charlotte, mikor kiértek.

- Még mennyit kell gyalogolnunk?

- Körülbelül 400 kilométert, elég hosszú még az út. Séta közben folytatom a történetet. Szóval egy éjszaka arra ébredtem, hogy a testvérem fölém hajol egy késsel együtt.

- Micsoda?! Hány éves volt akkor, nyolc?! Várjunk csak, nekünk azt mondta az igazgatóhelyettes asszony, hogy a gonosz fia fenyeget minket, tehát az a testvéred, ugye?

- Ne rohanjunk elébe a történetnek, hadd meséljem el az elejéről! Szóval kicsavartam a kést öcsém kezéből, és rohantam anyához, aztán az apámhoz. Anyám hitt nekem, apámon látszódott, hogy nem bízik bennem. Aztán az édesanyám odarohant az öcsémhez, Johnhoz és kirakta a szűrét. Az édesapám ezt túlzásnak gondolta, összeveszett anyámmal és elhagyott minket. Felnevelte az öcsémet, meg kell jegyeznem: apám régen imádta őt, ő nem látott át rajta. Aztán anya a stressztől és újonnan kijövő betegségétől meghalt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban nálam.

- Ezután apám, Edmond megkínzott rengeteg ártatlan embert, hogy mondja el merre van a Varázslatok Nagykönyve, abban található az a varázsszó, amitől halhatatlan leszel. Mikor megtalálta azt a könyvet rá kellett eszmélnie, hogy az abban lévő varázsigéket csak a tisztaszívűek tudják elolvasni. Házról-házra járt, mindenkit kínzott, aki nem árulta el a varázsigét. Volt egy kislány, akit az utókor legendája összekevert velem, mikor hozzájuk betört, kétségbeesésében elárulta apámnak, apám azt mondta megkíméli az életüket, ha elmondja. De az apám nem csupán gonosz volt, ő volt a rosszindulatúak legravaszabbika és legkímeletlenebbike. Miután megbizonyosodott róla, hogy a lány igazat mondott, megölte a kislányt és az egész családját. Apám szinte a kipusztulásunkat okozta akkor. Jól felkészítettek apám legyőzésére, hiszen, ha nem teszem, akkor az egész lénység (értsd: mint nálatok emberiség) kihalhat. Sikerült is felülkerekedni rajta, igaz, hogy majdnem belehaltam az erőlködésbe. Az öcsém elmenekült még a csata előtt. Ha apám megosztotta vele a tudását és nem ölte meg más, még most is él. tényleg lehetséges, hogy ő az, aki fenyegeti a bolygónkat. Az Igazgató megbüntetett, mert hagytam Johnt meglógni és nem tettem jóvá apámat, mert már szerintem nem lehetett. A Hurrikánon kell maradnom, amíg jóvá nem teszem a bűnömet. Ha valami olyasmit teszek, ami tetszik neki, akkor eltűnik egy lyuk a ruhámról és lassan elkerülök innen. Félre ne érts, jó itt veled, de ha te is több száz évre lennél száműzve a szülőbolygódra és a legtöbb időd egyedül töltenéd, nagyon megunnád.

- Persze, megértem. Nem akarnék a Földön élni több századig.

- Na, látod.

*

 Tina és Charlotte végre megérkezettek a Westeast-tóhoz. De ott csak egy nagyon sovány, vézna ismeretlen fiút láttak ülni a tóparton. Mikor a két lány a srác közelébe ért, akkor Tina észrevette, hogy a fiúnak pont olyan barna szeme van, mint Williamnek, csak éppen nem csillog. A fiú felnézett Tinára, most megcsillant a szeme, felé rohant és átölelte a lányt. Tina mikor közelebb került a sráchoz, akkor végre leesett neki, hogy ez William, csak éppen roppantul lefogyott.

Mikor kibontakoztak az ölelésből Tina így szólt:

- Végre megvagy, már nagyon régóta téged keresünk. Miért is szöktél el?

- Nem bírtam már, a tanárom túl sok dolgot követelt tőlem.

- Ha megint olyan szigorú lesz, majd szólunk az igazgatóhelyettesnek. Oké, William?

- Rendben. És ő ki? – kérdezte a fiú.

- Charlotte Wish vagyok.

- Örvendek.

- Akkor elindulunk visszafelé? – kérdezte Tina.

 Charlotte csak annyit gondolt, hogy ez a fiú roppant kedvesnek és udvariasnak tűnik, ám annál inkább furcsább.

 A többiek is szorgalmazták az ötletet, úgyhogy nekivágtak a gyalogolásnak. Körülbelül tíz nap alatt hazaértek. Mikor beléptek a varázsló-iskolába egy örömhírt közöltek velük: Hitomi teljesen meggyógyult. Ennek mindnyájan nagyon örültek, bár William azt sem tudta, hogy ki az a Hitomi. Hitominál nem mutatkozott többé az őrültség. Persze néha bolond volt, de jó értelemben.

 Charlotte-ot bemutatta Tina és azt is elmondta, hogy ő a híres lány. Persze Lotte ragaszkodott hozzá, hogy ezt Tina ne mondja el. De Tina erre csak annyit mondott, hogy:

- Ugyan már, Lott! Ne hülyéskedj, ezt nem titkolhatod!

 Lotte tudta, hogy Tinának igaza van, ám mégse örült ennek. Szinte mindenki azt hitte, hogy Tina csak hülyéskedik és Charlotte egy „közönséges" varázsló lány. Még az igazgatóhelyettes is csak legyintett. Csupán William, Hitomi, Alessandro és Krisztina hitte el. Tinának több órába tellett, hogy megértesse a három külföldi barátjával, hogy ki Charlotte.

 Tinát nem vonta kérdőre a varázslómesterük, Michael Graham, hiszen elhozta Charlotte-ot, ő még elhitte, hogy Charlotte az, akinek mondja magát. És berakta Lotte-t Tináék csoportjába.