6. fejezet - A Hurrikán nevű bolygó története

 Másnap háromnegyed hatkor Tina és William már a pince előtti folyosón álltak. Testvéreiknek nem hagytak üzenetet, mert azt gondolták, hogy el se hinnék nekik.

- Anastasia talán elhinné, de akkor könyörögne, hogy velünk mehessen. Ilyen út meg nem való senkinek, – gondolta Tina - mert ez a küldetés életveszélyes is lehet, ha nem sikerül megmentenünk a párhuzamos világot, ha a pusztulásakor nem tudunk elmenekülni, akkor nemcsak én és William halna szörnyet, hanem még Anastasia is.

- Gondolkozz pozitívabban, ha kérhetem – szólt az ismerős, reszelős hang. Sirett úrnak csengett így a hangja. Tina észre se vette, hogy megérkeztek a pincébe.

- Maga olvas a gondolataimban? – kérdezte csodálkozva a lány.

- Most lényegtelen, hogy ezt eláruljam – mondta az öreg sejtelmesen. - Lerajzoltam nektek az embereket, Tina és William, akik a másik világban várnak rátok. Tessék, így majd felismeritek őket, legalábbis remélem – adta át a gyerekeknek a rajzokat.

- Köszönjük – felelték.

- Igazán szépen rajzol ez az idős ember – gondolta Tina. Tina ezt nagyon értékelte, mivel őneki az egyik kedvenc elfoglaltsága (az olvasás mellett) a rajz volt.

- Most pedig szálljatok be ebbe az időutazógépbe!

- Ebbe?! De hát ez tiszta rozsda – háborodott fel főhősnőnk.

- Ezt egy védővarázslattal láttam el és különben is, tegnap mondtam, hogy nem veszélyes.

A varázsló csettintett egyet az ujjaival és a szerkezet szép fényes lett. – Biztos, ami biztos – magyarázkodott.

Tinának és Williamnek tátva maradt a szája.

- Most már ideje beszállnotok. - Azzal a gyerekek eltűntek az idős úr szeme elől. A gép belseje nagyon érdekes volt: mindenféle műszaki berendezéssel látták el. A szerkezetben túlvilági zöldeskék színű fény uralkodott.

- Úticél? – kérdezte egy monoton női hang.

- Ötödik párhuzamos galaxis, Hurrikán nevű bolygó, ami a 49. És Krisztus után 1521-be szeretnénk menni – felelte William.

 Azzal elindultak; olyan volt mintha egy iszonyatos gyors liftbe ragadtak volna bele. Tina nem nagyon élvezte.

 Végre megérkeztek, egy erdőben találták magukat. A rengeteg fáinak leveleit és a talajt hó pöttyözte. Egy kis napfény hatolt be a fák lombkoronáinak réseinél.

- Honnan tudtad, hogy idejövünk és hogy melyik évben? – kérdezte Tina útitársától.

- Hát, az öregúr adott nekem két fülhallgatószerűséget, és ebbe mondta bele, hogy hova kell mennünk – mutatta meg William a furcsa szerkezeteket Tinának és az egyiket átadta neki. Egyáltalán nem hasonlítottak az általuk ismert fülhallgatókra. - Azt mondta még az öreg, hogy csak vészhelyzet esetén használhatjuk és hogy maradjunk mindig együtt.

- És hogy kellene ezt a kacatot használni? Amúgy mindjárt elhányom magam – felelte Tina nem túl udvariasan.

- Attól vagy rosszul, amit mondtam? – csodálkozott mindig hű barátja.

- Nem, csak kikészültem az utazástól... Bocsánat.

- Hidd el, nekem is megforgatta a gyomromat.

Ekkor egy viszonylag nagy csoport közeledett a párosuk felé.

- Ők azok – mutatott William a rajzra, mely embereket ábrázolt.

- Örülünk neki, hogy sikeresen megérkeztetek – mondta a legzömökebb férfi, akinek derékig érő, hullámos barna haja volt.

- Elkísérünk titeket a főhadiszállásra – szólalt meg egy kissé duci, rövid, szintén barna hajú nő.

********************************

 A főhadiszálláson ötszáz gyereket zsúfoltak be egy nagy, kerek terembe. A helyiségben ötven tízszemélyes asztal állt.

- Ez itt az étkező – mutatta meg egy magas, sovány, vörös hajú nő. A haját szoros kontyban hordta és rendkívül vékonyak voltak az ajkai. – Én vagyok az Igazgató Úr helyettese. Igazgató Urunk már nem képes harcolni, de mi alázatos alattvalói vagyunk. Az Igazgató nagyon bölcs, felteszem, mikor találkoztatok vele, erre rájöttetek...

- Biztos az Igazgató az a titokzatos öregúr – súgta Tina Williamnek.

- Kérem addig ne sugdolózzatok amíg beszélek – szólt rájuk a kontyba fogott hajú nő. – Azt nem árulhatom el, hogy kiről beszéltem az előbb, de talán magatoktól is rájöttetek, hogy kire gondolok. Majd ő elárulja, ha egyszer akarja, hogy ő ki. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy akár a nevét tudják. – Tina itt rádöbbent, hogy ő és William tisztában vannak az Igazgató Úr vezetéknevével. - Valakik még azt se tudják, hogy hogyan néz ki. Úgy hiszem, magatoktól is rájöttetek, hogy roppant szabadszellemű. Olyan nekünk, mint nektek Isten, annyi különbséggel, hogy az Igazgató Úrban mindenki hisz és bízik, tisztában vagyunk vele, hogy minden bizonnyal létezik (a vallásosok kérem, ne sértődjenek meg ezen a kijelentésen). Azt viszont elárulhatom nektek, hogy mi az én nevem: Alicia Hoppkinsnak hívnak.

- Mindenkinek fontos tudnia, hogy ezen a bolygón – az igazgatóhelyettes most már nemcsak Williamre és Tinára nézett, hanem a többi gyerekre is – más nevét nem árulhatjuk el senkinek, senki sem mutathat be mást, csak magát. Nálunk a következőek a bűncselekmények: tilos ölni, lopni, hazudni, zsarolni, amit az előbb mondtam, szerelmeskedni* - míg kiskorú vagy, az az időszak húszéves korig tart nálunk, - fájdalmat okozni - mindenféle fizikai és lelki tiltott, - sötét varázslatok próbálgatása, varázsolni engedély nélkül. Ahogy mondtam: képesek vagytok varázsolni. Most következnek azok a jellemzők, amiket becsülünk: hűség, kedvesség, bátorság, önzetlenség, jámborság, okosság, udvariasság, magabiztosság, alázatosság és még sok ilyen van. A tulajdonságok, amiket ki nem állhatunk: hűtlenség, esztelenség, gonoszság, gyávaság, önzőség, erőszakosság, nyalizásmánia, beképzeltség, udvariatlanság, érzékenység (a legtöbb az előzőek ellentéte). Sokan kérdeznétek az utolsó jellemzőt valakiben miért utáljuk annyira. Azt válaszolná minden az Igazgatóhoz hűséges lény, mely a Hurrikánon él, hogy egy máguskatona nem sírhat, erősnek kell lennünk. Amúgy sem lesz időtök itatni az egereket. Mágustanoncok vagytok, szüksége van rátok az Igazgató Úrnak és minden lénynek. Megtámadott minket egy bizonyos sötét varázsló, és ennek a mágusnak az ereje száz jól képzett varázslóéval vetekszik. Csak a segítségetekkel győzhetjük le őt, ha nem akarjuk, hogy elpusztuljon a bolygónk, a mi kis világunk.

(*: A Hurrikánon úgy tartják, hogy a kiskorúaknak nem való a szerelem. Ezt az igazgatóhelyettes nem magyarázza meg, hogy miért, mivel ez neki már evidens.)

- Ez most nem fog ide tartozni, de tudnotok kell, hogy a mi bolygónk egyetlen országból áll. El kell még mondanom nektek, hogy egyszer az angolok megszálltak minket. Mert felfedezték a bolygónkat és azóta beszélünk angolul, elfelejtettük a saját nyelvünket (ez utóbbi szörnyű bűn a részünkről). Ők még nem voltak valami fejlettek, mert ezt az Igazgató előtt 500-ban történt, ami nálatok Kr. e. 24, de szövetkeztek a bolygótok óceániaiban élő vízitündérekkel. Úgy van, régen éltek a Földön tündérek (más lények is), sajnos mostanra már majdnem az összes csodalény kihalt ott. Volt az angolok között egy varázsló, aki egy teljes év próbálkozásai árán rájött arra hogyan nagyíthatja meg a tündéreket. Viszont rá kellett döbbennie, hogy a vízitündérek nem tudnak repülni, mert a szárnyuk csak úszásra alkalmas. Űrhajót elővarázsolni a semmiből még nem tudott a zsarnok, úgyhogy erőnek erejével zsarolta a vízitündéreket, hogy hozzanak neki olyan szárnyaslényeket, melyek képesek repülni. A vízitündérek csak szárnyas hangyákat tudtak a gonosz varázslónak hozni, mert a tündérek más élőlényeket nem tudtak kényszeríteni a kis testük miatt. (Nem nagyította fel a neki különös lényeket a gonosz angol, nem szabadott, hogy a varázslatban nem jártasok ráeszméljenek a titokra.) A mágus mást várt el a tündérektől, de aztán kénytelen volt a hangyákat nagyító varázslattal kezelni. Feltalált egy olyan varázslatot is, melytől bármilyen lény engedelmeskedett neki. A hangyák olyan veszedelmes lényekké váltak, hogy a varázslónak muszáj volt meg parancsolnia nekik, hogy ne bántsák a többi társát és hagyják, hogy felüljenek a hátukra az emberei. Ezeken az állatokon utaztak el hozzánk és nálunk gyilkoltak meg egy csomó lényt. A végén annyira elkeseredtünk, hogy a vezérünk, az Igazgató édesapja feladta a csatát, ebből következik, hogy az angolok megszálltak minket.

 Megpróbáltuk elpusztítani azt a könyvünket, amiben egy örök életet adó varázslat rejlik. De nem lehetett elpusztítani, úgyhogy elrejtettük. Egyik nap a gonosz meglelte a könyvet, a varázsigét ugyan nem láthatta, mert azt csak egy tisztaszívű, bátor ember érzékelheti. Viszont egyedről egyedre faggatta az embereket meg a többi itt élő lényt, és megölte, azokat, kik nem voltak hajlandóak elárulni a varázsige nevét vagy akik nem tudták. Senkit se kímélt meg, a gyerekeket és az öregeket sem. Fél évig senki sem árulta el neki a varázsige titkát, de aztán a mágus taktikát váltott.

 Azt mondják, betört egy házba, ahol egy fiatalházaspár és a kislányuk lakott. A kislányt azzal fenyegette, hogy megöli (természetesen varázslattal) a szüleit, ha nem árulja el neki a könyv titkát. A lány megijedt és kikotyogta a gonosznak a varázsige nevét. A gonosz mégis meggyilkolta a leány szüleit, és mikor tíz év múlva rájött, hogy semmit sem öregedik meg, hogy a lány igazat mondott, így is megakarta a lányt ölni, de az ekkor már fiatal nő felkészült erre az esetre és csodával határos módon legyőzte a gonoszt. Akkoriban az terjedt el, hogy a varázsló halhatatlan, ám mégis megölhető, viszont csak egy sötétség nélküli valaki képes erre. Hősünk tele volt jóindulattal és bátorsággal, valószínűleg ezért sikerült neki. Sajnos az ifjú felnőtt meghalt miután eltette láb alól a gonoszt. Nagyon legyengítette a szülei halála (bár már tíz év elmúlt azóta), de sokak szerint, azért hunyt el, mert nem volt képes azt elfogadni, hogy a gonoszt meggyilkolta, nem pedig áttérítette a jó oldalra és efféleképpen gyilkossá vált ő is, azt mondják ezt vallotta. Mások úgy vélik, hogy a lánynak „csupán" ezt kellett megtennie az életében, ezért jött világra.

 Viszont volt a mágusnak egy fia, most ő fenyeget minket. Bizony, ő is halhatatlanná tette magát. A közületek legtisztább szívű tudja majd csak megölni. A többieknek majd az embereire kell támadniuk.

 Későre jár, mindjárt felkísérnek titeket a szobátokba remélem jól alusztok majd. Jó éjszakát mindenkinek – fejezte be a mondandóját a magas, sovány nő nem túl nyugtatóan.

********************************

 A gyerekek este még csak ideiglenes szobát kaptak. Másnap reggel Alicia Hoppkins elmagyarázta a mágiatanulóknak, hogy négy fős csoportokban fognak tanulni és mindegyik csapatnak külön tanára lesz.

- Ez azt jelenti, hogy több mint 125 tanáruk van, az roppant sok – állapította meg magában Tina.

  A tanár nem árulta el egyik kollégájának nevét sem, hiszen tiltja a törvény – ahogy korábban is megemlítette. Tina egy középkorú férfihez került, a férfi feje búbján már kopaszodott és alacsony, zömök termetű volt. Williamet egy másik csoportba osztották be. Tináék csoportvezetője választott még maga mellé egy vagányul szembe lógó (oldalfrufruja volt), hosszú, sötétbarna hajú, barnaszemű, magas, sovány lányt, egy vállig érő, fekete hajú, középmagas, barna, ferde szemű, kicsit duci lányt, aki masnit hordott a hajában és egy kissé alacsony, nem túl izmos, rövid, szőke hajú, kékszemű fiút. Mindannyian Tinára mosolyogtak.

- Gyertek velem – szólt a férfi. A gyerekek követték a tanár urat, mígnem megérkeztek egy kopott ajtó elé. Mikor a vezető kinyitotta az ajtót, akkor egy szabadtérinek kinéző helyiség tárult szem elé. Nem volt ott más, mint föld és ha felnéztél nem láttad a terem tetejét, ha oldalra pislogtál nem láttad a falakat sem.

- Érdekes, mi? – kezdte a férfi. – Ez itt valójában egy terem, csak tágítóbűbájjal kezelték. Ez azt jelenti, hogy kívülről sokkal kisebbnek látjuk, belülről meg sokkal nagyobbnak érzékeljük, mint amekkora valójában.

- Nos most mutatkozzunk be. Az én nevem Michael Graham.

 Csak Tina mutatkozott be, a többiek kérdőn néztek rá.

- Hát persze, ők biztos nem beszélik az angolt – gondolta Tina.

Tina rámutott magára és közben a nevét mondta. Aztán a három gyerekre mutatott és kérdőn széttárta a karjait. Így már értették a többiek is.

- Hitomi Ashida – szólt a kissé duci, csillogó szemű lány. Tina imádta a manga képregényeket és az animéket, úgyhogy tudta, hogy ez a lány minden bizonnyal csak japán lehet.

- Novák Krisztina – mondta a szemébe lógó hajú lány. Tina nem tudta eldönteni, hogy ő milyen nemzetiségű lehet.

- Allessandro Matteo – mutatkozott be a fiú. Tina úgy gondolta, hogy ő olasz.

 Tina valahogy elmutogatta Nováknak (főszereplőnk azt hitte, hogy ez a lány keresztneve), hogy rajzolja le az országuk zászlóját. Tina rádöbbent, hogy a lány magyar és arra is, hogy Krisztinának kellene hívnia.

- Szép és érdekes a Krisztina név – gondolta Tina.

 A tanáruk a mutogatásokat elnézte, aztán mondott mindegyik gyereknek valamit a gyerekek nyelvén. Pedig tolmácsolhatott volna előtte is, mivel mind a négy nyelvet jól beszélte.

- Ugyanezt mondtam a többieknek is, mint amit most közölni fogok veled, kedves Tina – fordult Tinához Mr. Graham. Elmondta neki, hogy hogyan szeretné, ha a tanítványai hívnák (mesternek).

- Ma a földdel fogunk kezdeni. Az lesz a feladat, hogy az elmétek segítségével lebegtessetek annyi földet, amennyit elbírtok, aztán csapódjon a föld annak a fának, - hirtelen egy fa jelent meg. A gyerekek csodálattal néztek a varázslóra.

- Ezt a feladatot, aki egy hét alatt nem tudja elvégezni, az mehet vissza a Földre, annak még sincs elég mágikus ereje – tette hozzá tájékoztatóan Michael mester, kicsit fenyegetés-szerűen hangzott, viszont mégse volt az, inkább csak tájékoztató.

 Ezt az összes gyereknek elmondta, mindnek az anyanyelvén. Jelzett a tanár, hogy kezdhetik. Tina látta, hogy a közelben álló gyerekek mind megfeszülnek a koncentrálástól, ám egyiknek sem sikerült véghez vinnie a feladatot. A lány minden gondolatot kizárt az agyából (a feladaton kívül), és erősen koncentrált. Egyszer csak azt hallotta, hogy tapsvihar hangzik fel.

- Vajon kinek sikerült? – elmélkedett a lány.

 Lassan kinyitotta szemét (mert lehunyta): azt látta, hogy mindenki őt nézi. A három csapattársa odajött hozzá és megveregették a vállát.

- Sikerült nekem?! – csodálkozott Tina, olyannyira, hogy elfelejtette: a többi társa nem beszél angolul. A többiek a saját nyelvükön válaszoltak, de Tina mégis értette. (Igaz Tina ismert pár japán szót az animékből, de a többi nyelven körülbelül egy szót se tudott.)

- Igen, ügyes vagy – válaszolt a tanár.

 A többiek újra próbálkoztak. Az óra végéig Allessandrónak sikerült. Két nap alatt Krisztina úgyszintén megtanulta, négy nap alatt meg Hitomi is.

 A második feladat levegővel kapcsolatos volt: szelet kellett kavarni. Ezt két hét alatt kellett megtanulni, mert ez nehezebb volt, mint az első próba. Tina három nap gyakorlás alatt képes volt megcsinálni, Allessandro két nap alatt, Hitomi öt nap alatt és Krisztina nyolc nap alatt. Krisztina és Hitomi nem a legügyesebbek, de azért bénák sem voltak. Viszont Tina és Allessandro roppant tehetségeseknek bizonyultak.