Amelyik kocsiban a felnőttek ültek az a keserű börtön felé ment, amelyikben meg a gyerekek utaztak az árvaház felé sietett.

Az Annenek és Robertnek szánt rendőrautó megérkezett arra a bizonyosan szörnyű helyre. A fogda nem volt túl hívogató: pergett róla a vakolat és kopott a festék. De persze kinek szimpatikus egy fegyintézet?!

Annenek és Robertnek itt fognak telni a napjaik, bizonyára nem túl kellemesen tíz esztendőig, mivel ennyi időt kell letölteniük.

*

A három gyerek autója dél fele tartott. Két órát kellett utazniuk a legközelebbi árvaházig. Nyilvánvalóan semelyik gyermek sem szeretett volna ilyen savanyú helyre menni. Néha Tinának megfordult a fejében, hogy jó lenne egy effajta gyermekneveldébe vizitációt tenni, de ideköltözni, azt már nem.

Megérkeztek az árvaházhoz. A főnökasszony fogadta őket, és be is mutatkozott egyből, Kate Morrisnak hívták. Idősasszony volt már, olyan hatvan körül lehetett, mi több nagyon szigorúnak nézett ki. Ősz haját rövidre nyíratta, vörös rúzst meg ugyanilyen színű egyberuhát viselt, szikár testű és alacsony termetű volt. (Lehet, hogy fiatalabb korában magasabb volt, de ezt már soha nem tudjuk meg.)

A nevelőotthon épülete nagyon nagy volt, és bizonyára mindenki látott már ennél szebb építményt. Erről is pergett a vakolat és a festék.

- Ezek a gyerekek a híres Wasalbskyék gyermekei, vigyázzon velük - súgta a rendőr Miss Morrisnak, a testvérek nem hallották.

Mikor beléptek a gyerekek az épületbe, akkor arra lettek figyelmesek, hogy az épületben síri csönd honol. Tina személy szerint nagyon meglepődött; azt hitte, hogy nagy lesz a nyüzsgés, mozgás, zsibongás.

Tinát, Emilyt és Andrewt az első emelet, 15-ös számú szobában helyezték el. A helyiség pici volt: két rozoga emeleteságynak, egy íróasztalnak (amin egy asztalilámpa állt, de az elem régen kimerült benne) és egy szekrénynek csináltak helyet. A szobához nem tartozott fürdőszoba, ez a folyosón helyezkedett el.

*

Másnap reggel hatkor csörgött az intézet ébresztőórája, ez azt jelentette, hogy itt az ideje felöltözni. Tíz perc múlva jött egy alkalmazott, hogy hozzon a testvéreknek ruhát és egyenként egy pár bakancsot, mert beköszöntött a tél. A ruhák kopottasak és szöszösek voltak, néhány helyen roppantul elvékonyodtak, valahol meg kilyukadtak. A bakancsok is nagyon viharvertek voltak, már-már azt hitte az ember, hogy mindjárt leszakad a talpuk.

- Na, ezekre majd mindennél jobban kell vigyázni, mert a végén nem marad belőlük semmi - gondolták a gyerekek. De ezt azért nem mondták, hanem jó gyerekként megköszönték.

Tina, Andrew és Emily fölvették a legjobb állapotban lévő ruhákat. Aztán bejött a szobájukba ugyanaz az alkalmazott, akiről kiderült, hogy Sarahnak hívják. Sarah még nagyon fiatal volt, alig érhette el a húszat. Kék szeme összhangban volt, derékig érő szőkésbarna hajával, ami fonatban feszített.

- Sajnálom, hogy nem találtam nektek jobb állapotban lévő ruhákat - szólt a fiatal lány.

- Ó, ez nem az ön hibája - mondta Emily és közben kedvesen ránézett Sarahra, de aztán elfordult, s szúrós szemmel vizsgálta a nadrágját.

Tina egyet értett Emilyvel, viszont Andrew címzett egy cinikus megjegyzést Sarahnak. Ezen a többiek már meg sem lepődtek, mivel a fiú nem a jómodoráról volt híres.

- Azért fáradozhatott volna még egy kicsit, és akkor talán a keze ügyébe esett volna egy olyan nadrág, amin csak egy lyuk van.

- Fogd be! - szólt rá Tina. A lány tudta, hogy nem ez a legszellemesebb beszólás, de valamit mondania kellett.

Sarah levezette a gyerekeket az ebédlőbe. Az ajtóban még elmondta nekik, hogy ezen a helyen síri csöndben kell lenni.

- Nem ajánlom, hogy a tanárok figyelmét felhívjátok magatokra - tette hozzá a derékig érő hajú lány.

Az étkező óriási volt, nagyon régi, ütött-kopott padlóval és ugyanolyan tulajdonságú asztalokkal rendelkezett. Körülbelül negyven asztal állt a helyiségben, és egy asztalnál pontosan ugyanennyien ültek. Természetesen mindenki nagyon szorongott, de nemcsak azért, mert nem fértek el, hanem a felügyelők roppant szigorúak voltak.

Mikor Emily, Andrew és Tina beléptek a hatalmas szobába, akkor felállt egy tanár, és bemutatta őket a tömegnek. Ugyanebban a szent pillanatban egy lány is kitolta székét, és csakúgy rohant Tináék felé, emiatt Tina nem észlelte a társaik csúnya nézését, mivel felvillant benne a felismerés, Anastasia volt az. Tina, Emily és Andrew lóhalálukban futottak a lány felé. Rettentően boldogok voltak, hogy viszontláthatják. Tina először el se hitte, hogy ez valóság.

- Megtalált valaki és idehozott? - kérdezte izgatottan Tina.

- Úgy ám, találkoztam egy kedves nénivel, mondta is, szörnyű ez a hely, de ő sajnos nem tud örökbe fogadni, de jó is ez így, mert akkor nem találkoztunk volna - suttogta a kislány.

- Jó, hogy viszont látunk, szeretett testvérünk - szólalt meg Emily. Amikor elveszítették Anastasiát, akkor Emily és Andrew már nem irigykedtek rá, rájöttek ugyanis, hogy ő viselkedett helyesen és neki is milyen nehéz volt.

- Annyira örülök! - mondta boldogan Andrew.

- Én is! El sem hiszem! - kiáltott fel Tina.

- Nekem is nagyon hiányoztatok - válaszolt az eltűnt kislány. - Figyelj, Andrew, bizonyos embereket ne nagyon idegesíts, főleg az öregebbeket ne, mert, ha mégis ilyet teszel, akkor...

- Akkor mi lesz? - kérdezte ingerülten Andrew és közben felemelte egy kicsit a hangját.

Majdnem az összes körülöttük ülő tanár felállt. Egy szoros kontyba fogott, középmagas, ősz hajú, idős nő előre lépett.

- Holnap reggel nem ehetsz majd és te sem, te lány, ki úgy örül, hogy ordít. Egyébként Christina Tarquin vagyok.

- Örvendek - mondta Andrew. Azért volt udvarias, mert nem akarta, hogy mást is megvonjanak tőle, bár eléggé ironikusra sikerült a szövege.

- Már nem azért, de nem lehet örülni az egy éve eltűnt testvérednek, aki rettentően hiányzott? - kérdezte Tina köszönés helyett. - Amúgy Tina vagyok, ha nem tetszett hallani.

Mrs. Tarquin figyelmen kívül hagyta mindkettőjük kijelentését, csak ennyit mondott:

- Holnap lejöttök, de majd nem ehettek és majd nézitek, ahogy a többiek a finom reggelit falatozzák.

*

- Na, remek, mi itt éhezni fogunk - mondta Andrew kifelé menet.

- Ne búsulj, itt mindenki éhezik, a legtöbbször száraz kenyeret adnak. Ebédre főtt étel szokott lenni, az néha elég elviselhető - próbálta Andrewt megnyugtatni Anastasia, de nem sikerült neki. - Én a második emelet 58-as szobában lakom. Ha valami baj van - remélem nem lesz - vagy ha valamiről kérdezni szeretnétek engem, akkor ott keressetek - folytatta.Amelyik kocsiban a felnőttek ültek az a keserű börtön felé ment, amelyikben meg a gyerekek utaztak az árvaház felé sietett.

Az Annenek és Robertnek szánt rendőrautó megérkezett arra a bizonyosan szörnyű helyre. A fogda nem volt túl hívogató: pergett róla a vakolat és kopott a festék. De persze kinek szimpatikus egy fegyintézet?!

Annenek és Robertnek itt fognak telni a napjaik, bizonyára nem túl kellemesen tíz esztendőig, mivel ennyi időt kell letölteniük.

*

A három gyerek autója dél fele tartott. Két órát kellett utazniuk a legközelebbi árvaházig. Nyilvánvalóan semelyik gyermek sem szeretett volna ilyen savanyú helyre menni. Néha Tinának megfordult a fejében, hogy jó lenne egy effajta gyermekneveldébe vizitációt tenni, de ideköltözni, azt már nem.

Megérkeztek az árvaházhoz. A főnökasszony fogadta őket, és be is mutatkozott egyből, Kate Morrisnak hívták. Idősasszony volt már, olyan hatvan körül lehetett, mi több nagyon szigorúnak nézett ki. Ősz haját rövidre nyíratta, vörös rúzst meg ugyanilyen színű egyberuhát viselt, szikár testű és alacsony termetű volt. (Lehet, hogy fiatalabb korában magasabb volt, de ezt már soha nem tudjuk meg.)

A nevelőotthon épülete nagyon nagy volt, és bizonyára mindenki látott már ennél szebb építményt. Erről is pergett a vakolat és a festék.

- Ezek a gyerekek a híres Wasalbskyék gyermekei, vigyázzon velük - súgta a rendőr Miss Morrisnak, a testvérek nem hallották.

Mikor beléptek a gyerekek az épületbe, akkor arra lettek figyelmesek, hogy az épületben síri csönd honol. Tina személy szerint nagyon meglepődött; azt hitte, hogy nagy lesz a nyüzsgés, mozgás, zsibongás.

Tinát, Emilyt és Andrewt az első emelet, 15-ös számú szobában helyezték el. A helyiség pici volt: két rozoga emeleteságynak, egy íróasztalnak (amin egy asztalilámpa állt, de az elem régen kimerült benne) és egy szekrénynek csináltak helyet. A szobához nem tartozott fürdőszoba, ez a folyosón helyezkedett el.

*

Másnap reggel hatkor csörgött az intézet ébresztőórája, ez azt jelentette, hogy itt az ideje felöltözni. Tíz perc múlva jött egy alkalmazott, hogy hozzon a testvéreknek ruhát és egyenként egy pár bakancsot, mert beköszöntött a tél. A ruhák kopottasak és szöszösek voltak, néhány helyen roppantul elvékonyodtak, valahol meg kilyukadtak. A bakancsok is nagyon viharvertek voltak, már-már azt hitte az ember, hogy mindjárt leszakad a talpuk.

- Na, ezekre majd mindennél jobban kell vigyázni, mert a végén nem marad belőlük semmi - gondolták a gyerekek. De ezt azért nem mondták, hanem jó gyerekként megköszönték.

Tina, Andrew és Emily fölvették a legjobb állapotban lévő ruhákat. Aztán bejött a szobájukba ugyanaz az alkalmazott, akiről kiderült, hogy Sarahnak hívják. Sarah még nagyon fiatal volt, alig érhette el a húszat. Kék szeme összhangban volt, derékig érő szőkésbarna hajával, ami fonatban feszített.

- Sajnálom, hogy nem találtam nektek jobb állapotban lévő ruhákat - szólt a fiatal lány.

- Ó, ez nem az ön hibája - mondta Emily és közben kedvesen ránézett Sarahra, de aztán elfordult, s szúrós szemmel vizsgálta a nadrágját.

Tina egyet értett Emilyvel, viszont Andrew címzett egy cinikus megjegyzést Sarahnak. Ezen a többiek már meg sem lepődtek, mivel a fiú nem a jómodoráról volt híres.

- Azért fáradozhatott volna még egy kicsit, és akkor talán a keze ügyébe esett volna egy olyan nadrág, amin csak egy lyuk van.

- Fogd be! - szólt rá Tina. A lány tudta, hogy nem ez a legszellemesebb beszólás, de valamit mondania kellett.

Sarah levezette a gyerekeket az ebédlőbe. Az ajtóban még elmondta nekik, hogy ezen a helyen síri csöndben kell lenni.

- Nem ajánlom, hogy a tanárok figyelmét felhívjátok magatokra - tette hozzá a derékig érő hajú lány.

Az étkező óriási volt, nagyon régi, ütött-kopott padlóval és ugyanolyan tulajdonságú asztalokkal rendelkezett. Körülbelül negyven asztal állt a helyiségben, és egy asztalnál pontosan ugyanennyien ültek. Természetesen mindenki nagyon szorongott, de nemcsak azért, mert nem fértek el, hanem a felügyelők roppant szigorúak voltak.

Mikor Emily, Andrew és Tina beléptek a hatalmas szobába, akkor felállt egy tanár, és bemutatta őket a tömegnek. Ugyanebban a szent pillanatban egy lány is kitolta székét, és csakúgy rohant Tináék felé, emiatt Tina nem észlelte a társaik csúnya nézését, mivel felvillant benne a felismerés, Anastasia volt az. Tina, Emily és Andrew lóhalálukban futottak a lány felé. Rettentően boldogok voltak, hogy viszontláthatják. Tina először el se hitte, hogy ez valóság.

- Megtalált valaki és idehozott? - kérdezte izgatottan Tina.

- Úgy ám, találkoztam egy kedves nénivel, mondta is, szörnyű ez a hely, de ő sajnos nem tud örökbe fogadni, de jó is ez így, mert akkor nem találkoztunk volna - suttogta a kislány.

- Jó, hogy viszont látunk, szeretett testvérünk - szólalt meg Emily. Amikor elveszítették Anastasiát, akkor Emily és Andrew már nem irigykedtek rá, rájöttek ugyanis, hogy ő viselkedett helyesen és neki is milyen nehéz volt.

- Annyira örülök! - mondta boldogan Andrew.

- Én is! El sem hiszem! - kiáltott fel Tina.

- Nekem is nagyon hiányoztatok - válaszolt az eltűnt kislány. - Figyelj, Andrew, bizonyos embereket ne nagyon idegesíts, főleg az öregebbeket ne, mert, ha mégis ilyet teszel, akkor...

- Akkor mi lesz? - kérdezte ingerülten Andrew és közben felemelte egy kicsit a hangját.

Majdnem az összes körülöttük ülő tanár felállt. Egy szoros kontyba fogott, középmagas, ősz hajú, idős nő előre lépett.

- Holnap reggel nem ehetsz majd és te sem, te lány, ki úgy örül, hogy ordít. Egyébként Christina Tarquin vagyok.

- Örvendek - mondta Andrew. Azért volt udvarias, mert nem akarta, hogy mást is megvonjanak tőle, bár eléggé ironikusra sikerült a szövege.

- Már nem azért, de nem lehet örülni az egy éve eltűnt testvérednek, aki rettentően hiányzott? - kérdezte Tina köszönés helyett. - Amúgy Tina vagyok, ha nem tetszett hallani.

Mrs. Tarquin figyelmen kívül hagyta mindkettőjük kijelentését, csak ennyit mondott:

- Holnap lejöttök, de majd nem ehettek és majd nézitek, ahogy a többiek a finom reggelit falatozzák.

*

- Na, remek, mi itt éhezni fogunk - mondta Andrew kifelé menet.

- Ne búsulj, itt mindenki éhezik, a legtöbbször száraz kenyeret adnak. Ebédre főtt étel szokott lenni, az néha elég elviselhető - próbálta Andrewt megnyugtatni Anastasia, de nem sikerült neki. - Én a második emelet 58-as szobában lakom. Ha valami baj van - remélem nem lesz - vagy ha valamiről kérdezni szeretnétek engem, akkor ott keressetek - folytatta.Amelyik kocsiban a felnőttek ültek az a keserű börtön felé ment, amelyikben meg a gyerekek utaztak az árvaház felé sietett.

Az Annenek és Robertnek szánt rendőrautó megérkezett arra a bizonyosan szörnyű helyre. A fogda nem volt túl hívogató: pergett róla a vakolat és kopott a festék. De persze kinek szimpatikus egy fegyintézet?!

Annenek és Robertnek itt fognak telni a napjaik, bizonyára nem túl kellemesen tíz esztendőig, mivel ennyi időt kell letölteniük.

*

A három gyerek autója dél fele tartott. Két órát kellett utazniuk a legközelebbi árvaházig. Nyilvánvalóan semelyik gyermek sem szeretett volna ilyen savanyú helyre menni. Néha Tinának megfordult a fejében, hogy jó lenne egy effajta gyermekneveldébe vizitációt tenni, de ideköltözni, azt már nem.

Megérkeztek az árvaházhoz. A főnökasszony fogadta őket, és be is mutatkozott egyből, Kate Morrisnak hívták. Idősasszony volt már, olyan hatvan körül lehetett, mi több nagyon szigorúnak nézett ki. Ősz haját rövidre nyíratta, vörös rúzst meg ugyanilyen színű egyberuhát viselt, szikár testű és alacsony termetű volt. (Lehet, hogy fiatalabb korában magasabb volt, de ezt már soha nem tudjuk meg.)

A nevelőotthon épülete nagyon nagy volt, és bizonyára mindenki látott már ennél szebb építményt. Erről is pergett a vakolat és a festék.

- Ezek a gyerekek a híres Wasalbskyék gyermekei, vigyázzon velük - súgta a rendőr Miss Morrisnak, a testvérek nem hallották.

Mikor beléptek a gyerekek az épületbe, akkor arra lettek figyelmesek, hogy az épületben síri csönd honol. Tina személy szerint nagyon meglepődött; azt hitte, hogy nagy lesz a nyüzsgés, mozgás, zsibongás.

Tinát, Emilyt és Andrewt az első emelet, 15-ös számú szobában helyezték el. A helyiség pici volt: két rozoga emeleteságynak, egy íróasztalnak (amin egy asztalilámpa állt, de az elem régen kimerült benne) és egy szekrénynek csináltak helyet. A szobához nem tartozott fürdőszoba, ez a folyosón helyezkedett el.

*

Másnap reggel hatkor csörgött az intézet ébresztőórája, ez azt jelentette, hogy itt az ideje felöltözni. Tíz perc múlva jött egy alkalmazott, hogy hozzon a testvéreknek ruhát és egyenként egy pár bakancsot, mert beköszöntött a tél. A ruhák kopottasak és szöszösek voltak, néhány helyen roppantul elvékonyodtak, valahol meg kilyukadtak. A bakancsok is nagyon viharvertek voltak, már-már azt hitte az ember, hogy mindjárt leszakad a talpuk.

- Na, ezekre majd mindennél jobban kell vigyázni, mert a végén nem marad belőlük semmi - gondolták a gyerekek. De ezt azért nem mondták, hanem jó gyerekként megköszönték.

Tina, Andrew és Emily fölvették a legjobb állapotban lévő ruhákat. Aztán bejött a szobájukba ugyanaz az alkalmazott, akiről kiderült, hogy Sarahnak hívják. Sarah még nagyon fiatal volt, alig érhette el a húszat. Kék szeme összhangban volt, derékig érő szőkésbarna hajával, ami fonatban feszített.

- Sajnálom, hogy nem találtam nektek jobb állapotban lévő ruhákat - szólt a fiatal lány.

- Ó, ez nem az ön hibája - mondta Emily és közben kedvesen ránézett Sarahra, de aztán elfordult, s szúrós szemmel vizsgálta a nadrágját.

Tina egyet értett Emilyvel, viszont Andrew címzett egy cinikus megjegyzést Sarahnak. Ezen a többiek már meg sem lepődtek, mivel a fiú nem a jómodoráról volt híres.

- Azért fáradozhatott volna még egy kicsit, és akkor talán a keze ügyébe esett volna egy olyan nadrág, amin csak egy lyuk van.

- Fogd be! - szólt rá Tina. A lány tudta, hogy nem ez a legszellemesebb beszólás, de valamit mondania kellett.

Sarah levezette a gyerekeket az ebédlőbe. Az ajtóban még elmondta nekik, hogy ezen a helyen síri csöndben kell lenni.

- Nem ajánlom, hogy a tanárok figyelmét felhívjátok magatokra - tette hozzá a derékig érő hajú lány.

Az étkező óriási volt, nagyon régi, ütött-kopott padlóval és ugyanolyan tulajdonságú asztalokkal rendelkezett. Körülbelül negyven asztal állt a helyiségben, és egy asztalnál pontosan ugyanennyien ültek. Természetesen mindenki nagyon szorongott, de nemcsak azért, mert nem fértek el, hanem a felügyelők roppant szigorúak voltak.

Mikor Emily, Andrew és Tina beléptek a hatalmas szobába, akkor felállt egy tanár, és bemutatta őket a tömegnek. Ugyanebban a szent pillanatban egy lány is kitolta székét, és csakúgy rohant Tináék felé, emiatt Tina nem észlelte a társaik csúnya nézését, mivel felvillant benne a felismerés, Anastasia volt az. Tina, Emily és Andrew lóhalálukban futottak a lány felé. Rettentően boldogok voltak, hogy viszontláthatják. Tina először el se hitte, hogy ez valóság.

- Megtalált valaki és idehozott? - kérdezte izgatottan Tina.

- Úgy ám, találkoztam egy kedves nénivel, mondta is, szörnyű ez a hely, de ő sajnos nem tud örökbe fogadni, de jó is ez így, mert akkor nem találkoztunk volna - suttogta a kislány.

- Jó, hogy viszont látunk, szeretett testvérünk - szólalt meg Emily. Amikor elveszítették Anastasiát, akkor Emily és Andrew már nem irigykedtek rá, rájöttek ugyanis, hogy ő viselkedett helyesen és neki is milyen nehéz volt.

- Annyira örülök! - mondta boldogan Andrew.

- Én is! El sem hiszem! - kiáltott fel Tina.

- Nekem is nagyon hiányoztatok - válaszolt az eltűnt kislány. - Figyelj, Andrew, bizonyos embereket ne nagyon idegesíts, főleg az öregebbeket ne, mert, ha mégis ilyet teszel, akkor...

- Akkor mi lesz? - kérdezte ingerülten Andrew és közben felemelte egy kicsit a hangját.

Majdnem az összes körülöttük ülő tanár felállt. Egy szoros kontyba fogott, középmagas, ősz hajú, idős nő előre lépett.

- Holnap reggel nem ehetsz majd és te sem, te lány, ki úgy örül, hogy ordít. Egyébként Christina Tarquin vagyok.

- Örvendek - mondta Andrew. Azért volt udvarias, mert nem akarta, hogy mást is megvonjanak tőle, bár eléggé ironikusra sikerült a szövege.

- Már nem azért, de nem lehet örülni az egy éve eltűnt testvérednek, aki rettentően hiányzott? - kérdezte Tina köszönés helyett. - Amúgy Tina vagyok, ha nem tetszett hallani.

Mrs. Tarquin figyelmen kívül hagyta mindkettőjük kijelentését, csak ennyit mondott:

- Holnap lejöttök, de majd nem ehettek és majd nézitek, ahogy a többiek a finom reggelit falatozzák.

*

- Na, remek, mi itt éhezni fogunk - mondta Andrew kifelé menet.

- Ne búsulj, itt mindenki éhezik, a legtöbbször száraz kenyeret adnak. Ebédre főtt étel szokott lenni, az néha elég elviselhető - próbálta Andrewt megnyugtatni Anastasia, de nem sikerült neki. - Én a második emelet 58-as szobában lakom. Ha valami baj van - remélem nem lesz - vagy ha valamiről kérdezni szeretnétek engem, akkor ott keressetek - folytatta.