A víz tükre felfodrozódott ahol Elinor keze beleért. Kissé hevesebben mosta ki a ruháit a nem messze lévő patakban. Hiszen eredetileg ezt is a folyónál akarta megtenni, de a herceg felbukkanása után, már nem merte tovább húzni az időt. Így most megint meztelenül volt, bár ez őt cseppet sem zavarta. Úgy se jön erre senki. Egy faágra aggatta ki a ruháit, majd leült, és elővett egy fuvolát a táskájából. Kellemes dallam csendült fel, a madarak elhallgattak, az állatok is félbehagyták a mindennapi teendőiket, és a hangot hallgatták. Köré gyűltek az erdő lényei. Egy ősi éneket játszott, még a régi időkből. Nem sok dalt tudott, inkább magától szokott játszani, de most úgy döntött feleleveníti a tudását. A lüktetésre ingatta a fejét, és egészen beleélte magát a zenébe, míg vége nem lett. Azonnal belekezdett egy másik, vidámabb nótába. A ritmusa táncos volt, sokszor ropták erre a testvéreivel az erdőben, és énekeltek is hozzá. A lábával ütötte a ritmust, ilyenkor semmi gondja nem volt a kétballábasságával. A fuvolaszó hallatán, mintha az egész erdő kivirágzott volna. Érezhetően kellemesebb hangulatot árasztottak a fák. Addig folytatta a játékot, amíg meg nem száradtak a ruhái. Felöltözött, és útjára indult. Út közben még az előbbi dallamokat dúdolgatta. A fülébe mászott és nem tudta kiverni őket a fejéből. 
Egy idő után furcsa dologra lett figyelmes. Az erdőben mintha különös köd terjengene, a levegő is mintha nehezebb lenne. Összevonta vörös szemöldökét, majd halkabban lépkedett tovább. Valami nincs rendben az erdővel. Ezt már máskor is érezte, de ezen a helyen még sosem járt. A feje megtelt képekkel, amik nem is voltak valódiak, fájdalom vágott a tüdejébe. Mi történik? Nem hogy elriasztotta volna ez, hanem inkább felborzolta a kalandvágyát. Mit sem törődve a látomásokkal, amik folyton le akarták terelni az ösvényről, beljebb ment. A fák egyre élettelenebbek és gonoszabbak voltak. Fullasztó volt az idő, ha Elinor nem tündének született volna, már rég engedett volna a látomásainak, és letér az útról. Szerencséjére ezt az egyet már megtanulta. Nem szabad a tündék ösvényéről csak úgy letérni. Persze ahol ismerte a környéket, ott minden gond nélkül megtette, azonban egy ilyen gonosz, vészjósló helyen nem kockáztatott.
Felnézett, a fák tetején volt csak lombozat, mintha valami lerágta volna az alattuk lévő leveleket. Vékony szürke háló szőtte be a feje fölött a csupasz ágakat. Nem gondolta, hogy túl nagy jelentősége lenne. Elvégre látott már pókhálót. Megcsapta az orrát valami rothadó, undorító bűz. Még beljebbről jött, ahol az erdő már egészen sötét volt. Mintha a pókháló is sűrűbb lenne arrafelé. Előhúzta az íját, készenlétben lopakodott, hogy bármikor meg tudja védeni magát. Hirtelen a lába elé került egy kő. Ez már gondott jelentett neki, hiszen ő volt Kétballábas Elinor. Természetesen hasra esett, a teste tompán puffant a földön. A nyílvessző kiesett a kezéből, magát szidva tápászkodott fel, és próbálta meg összeszedni a nyilat.
"Finomnak tűnik"
"Vajon elég lesz mindenkinek?"
"Hmmm... Az enyém! Nekem adjátok!"

Elinor idegesen kapkodta a fejét. Honnan jönnek ezek a hangok? A háló megrezzent mellette, a távolban egy nagy fekete árny szaladt felé nyolc hosszú lábon. Pókok? De mekkorák?? Elképedt. Vajon most tényleg meg akarják enni, vagy össze tudna velük barátkozni? Hát igen egy fiatal tünde naivitása hihetetlen. Bármi ismeretlennel találkozik, általában ilyen gondolatok jutnak először eszükbe. De így lesznek igazán bölcsek, hogy a saját bőrükön tapasztalnak meg mindent.
" Észrevett minket?"
"Siessetek mielőtt elfutna!"
Rossz érzése támadt a tündének, így hátrafordult. Egy hatalmas fekete pók terpeszkedett az ösvényen. Mikor jött ez ide? Semmit nem hallott belőle. Talán tanulhatna tőlük a lopakodásról.
- Üdvözöllek, én Elinor vagyok. Benned kit tisztelhetek?-hajtotta végre a tisztelettudó tünde köszöntést a pók előtt, majd türelmesen várt. Persze sejtette, hogy senki se fogja viszonozni a jólneveltségét.
"Ez bemutatkozott" röhögés, furcsa csattogás zaja töltötte meg az erdőt.
"Inkább jó étvágyat kellett volna kívánnod nekünk" mondta az ösvényen csücsülő pók, majd megindult a fiú felé. Sosem látott még pókot ilyen gyorsan mozogni. Egy pillanat alatt a földre került, ideje sem volt célba vennie az ellenséget. Éles szúrást érzett az oldalában. Felkiáltott, bár tudta, úgyse hallja meg senki. Hát itt a vég? Így fogja bevégezni ő, Milorn fia, a Kétballábas Elinor? Könnyek szöktek a szemébe. A túlélési ösztöne bekapcsolt, és előrántva övéből a tőrét, felvágta a pók hasát.
"Ez fáj! Éget!"
Lerúgta magáról a nyolclábút, de ekkorra már az összes ottlakó odagyűlt. Körbevették. Innen nincs menekvés. Egyszerre ugrott rá három hatalmas harcos, a fullánkjaikkal fenyegették, a végükből méreg csöpögött. Elinor kétségbeesetten vagdalkozott, ledobta magáról a támadóit, majd futásnak eredt. Az ezüstösen csillogó tündepengét lóbálta, amit igyekeztek elkerülni a támadói.
"Ne hagyjátok megszökni!"
Nem is figyelt már rájuk, csak szaladt, talán ilyen gyorsan még sosem, hiszen életében először üldözte őt valaki. Többször is megbotlott, de egy bukfenccel tovább gördült, és újra lábra állt. Nagyon sokáig üldözték, már fél órája futott, lassan vissza kellene érnie a városba. A látása kezdett elhomályosulni. Hirtelen nekiment valakinek és a földön terült el. Még látta, hogy egy ismerős arc fölé hajol, és aggódva kérdezgeti, majd elsötétedett minden. Ennyi volt Kétballábas Elinor élete. Rövid, de legalább boldog és kalandokkal teli. A testét nem is érezte már, csak átadta magát a hívogató feketeségnek. Egészen belenyugodott a halálába. Pedig ha tudta volna, hogy csak most kezdődik az élete!