A hajnali Nap sugarai besütöttek az ablakon, a levelek árnyéka vidám táncot járt a szoba falán, ahol Elinor éppen ébredezett. Ablaka tárva nyitva volt egész éjjel, amint felült kikönyökölt a párkányra, és nagyot szippantott a friss, harmatos levegőből. Mindenhonnan madarak csiripelését lehetett hallani, vagy halk tündebeszédet a fák közül. Hamar rájött, hogy édesanyja és egy régi barátja beszélgettek kint. Természetesen róla volt szó, és arról, hogy tegnap Legolas társaságában tért haza. Percekig csak gyönyörködött a tájban, az otthon érzése megnyugtatta. Milyen rég is volt már, hogy itthon aludt. Halkan dúdolni kezdte az egyik dalt, amit tegnap tanult meg. A dallam kihallatszódott. Egy közeli fán üldögélő rigó abbahagyta énektudása csillogtatását, és érdeklődve nézett a fiúra. Az kedves mosollyal folytatta, amíg véget nem ért a dal, majd biccentett a madár felé.
- Ideje indulni-mondta inkább magának mint sem a madárnak. Összepakolt mindent, amire szüksége lehet, majd lement. Felkapott pár gyümölcsöt az asztalról, meg egy kis lempast, majd el is indult.
- Elinor fiam mégis merre mész?-hallotta meg anyja hangját. Megtorpanva fordult felé. Halvány pír költözött az arcára.
- Ki az erdőbe-válaszolta.
- Tudom fiam, hogy hív az erdő, de nem lehetne, hogy ma még itthon maradj?- édesanyja kedves aggódó mosollyal lépett a fiához, és félretűrt egy tincset az arcából. Mégis csak a legkisebb gyermeke volt. Őt féltette a legjobban. Főleg a történtek után.
- Nem anyám. Így is eleget ültem egy helyben. Nem tudok megmaradni itthon ezt te is tudod. Kérlek bocsáss meg-Elinor gyengéden megérintette anyja arcát, majd elköszönt tőle.
Hagyta had vigyék a lábai amerre akarják. Kilépett a város kapuján, majd elfogta egy furcsa ismerős érzés. Ahogy beljebb haladt a fák között nagy nehezen rájött mit is érez. Fél. Úgy, ahogy a gyógyítóknál. Alig hagyta el a biztonságot nyújtó tündevárost, itt még semmi baja nem eshet, de mégis eszébe jutott a pókok támadása. Szemével akaratlanul is a hálókat, és a hosszú ízelt lábakat kezdte keresni. Körültekintően lépkedett, sokkal jobban figyelt a környezetére mint eddig bármikor. A legapróbb neszre is tőréhez nyúlt. Érezte, hogy már sose lesz olyan nyugodt, mint régen. Bejárta a városhoz közelebbi részeket, itt minden fát, bokrot ismert. Lassan megnyugodott, így már el is botlott egy fűcsomóban, mert nem figyelt a lába elé. Halkan kieresztett egy szitokszót, majd továbbment. Úgy gondolta, ha a földön nem tud biztosan járni, majd a fákon talán jobban fog menni neki. Pillanatok alatt felkapaszkodott egy kedves tölgyre, régi ismerőseként köszönthette. Egy ideig nem is volt semmi baj a légitornász gyakorlataival. Egy kis idő után azonban elvétette az egyik kapaszkodót, és a lába is lecsúszott a fatörzsről. Egy elegáns bukfencel landolt az avarban, ezzel felfogva az ütés nagy részét.
- Mért van ez mindig? - kérdezte csak úgy a környezetétől. Bosszantotta ügyetlensége, és előre félt az esti Legolassal megbeszélt órájától. Már elmúlt dél amikor felpillantott az égre a levelek közt. Ideje volt megebédelni, majd elővette a fuvoláját, helyet foglalt egy fatörzsön, és játszani kezdett. Nem telt el két perc, és egy mókuspár már oda is ment hozzá, együtt hallgatták és érdeklődve figyelték a fiút. Ahogy véget ért egy dal, jött a következő. Eljátszotta mindegyik dalt, amit tegnap tanult, majd elővette a kedvenceit is. Pár madár csatlakozott, és ügyes trillákkal gazdagították a dallamot. Pár perces szünetet tartva leengedte hangszerét, és mosolyogva nézett szét lelkes közönségén.
- Elinor! - egy magas, sötét hajú tünde lépett ki egy fa mögül. Már egy ideje itt volt, de nem akarta megzavarni a fiút a játékban, így addig nem bújt elő.
- Elvar. Rég láttalak- állt fel, és mosolyogva üdvözölte a férfit.
- Igen. Hallom volt egy kisebb kalandod a pókokkal. Örömmel látom, hogy felépültél. Még voltam is bent nálad, de nem voltál eszméletednél. Aggódtam, hiszen ilyen zenei tehetségért kár lenne. - szólt barátságosan. Elvarnak mindene a zene, a királyi család elsőszámú zenésze volt. Kiemelkedően virtuóz, és ügyes volt, több hangszerhez is értett. A tündéket is ez alapján ítélte meg, ezért is kedvelte Elinort. Őt egyáltalán nem érdekelte a kétballábassága, vagy ügyetlensége. Nagyra tartotta a fiút, mindig bíztatta, hogy egyszer még sokra fogja vinni.
- Nem szóltak arról, hogy bejöttél hozzám. Megkerestelek volna ha ezt tudom. - szabadkozott a fiú. Közben mindketten helyet foglaltak azon a fán, ahol eddig Elinor ült.
- Ugyan. Az egész városban elterjedt a történeted, így az is amikor felébredtél, és amikor hazamehettél. Igazi híresség lettél közöttünk- veregette vállba társát Elvar. - Bíztam benne, hogy túléled.
- Köszönöm.
- Van kedved játszani valamit? - kérdezte a fiatalabbat, mire az bólintott. Megbeszélték, hogy mit játszanak, Elinor elmesélte, hogy új dalokat is tanult tegnapi unalmas óráiban, mire a férfi megdícsérte őt.
- van kedved az egyikhez? Kezdj bele. Énekelj én kísérlek- biccentett Elinornak. Nem kellett többször mondani, a fiú tisztán csengő hangja bezengte az erdőt. Megszólalt egy halk lant hangja, ami tökéletesen illeszkedett a dallamra, és az éneklőre. Kettejük muzsikája teljesen felszabadította Elinort, amikor vége lett, jött a következő, majd még egy. Alig akarták abbahagyni.
A Nap sugarai narancsfényüket vetítették a földre a fák között. Hirtelen eszébe jutott Elinornak a ma esti találka. Hiszen mingyárt lemegy a nap! Sietve pattant fel, és sűrű bocsánatkérések közepette köszönt el elvartól.
- Hallottam róla, hogy Legolas tanítványa leszel. Ő a legjobb harcos egész Középföldén. Jó kezekben vagy. - mondta Elvar. Mosolyogva látta a fiú szemében az izgatott csillogást, és a kétségbeesést, hogy el fog késni. Nem is húzta az időt, elengedte Elinort, majd ő is ment a saját dolgára. Hiszen ma este még koncertet kell adnia.
Elinor futni kezdett az egyenetlen talajon. Ez már önmagában sem volt egy jó ötlet, de még amikor át is akart ugrani egy útjába kerülő bokrot, azonnal felbukott. Felhorzsolta a térdét, a nadrágja is felszakadt, és koszos lett. Még egy folt a ruháján. Oda se neki. Elfért a sok másik mellett. Nem izgatta magát miatta. Az egyetlen ami számított az az, hogy odaérjen. Nem nézett semerre, csak futott tovább. Nem vette észre a kötél csapdát, amit gondosan elrejtettek a levelek között. Bármelyik tapasztaltabb tünde meglátta volna, de nem úgy Elinor. Eszébe se jutott, hogy lehet a lába előtt valami. A következő pillanatban már fejjel lefelé lógott egy fáról. Jobb bokáját szorosan fonta körbe egy kötél. Nem tudta kiszabadítani magát bárhogy is himbálózott, túl messze volt minden kapaszkodótól. Teljesen kétségbeesett. Pont most? Meg is hallotta a kárörvendő kuncogást a bozótból. Tudta kik azok, nem lepődött meg, amikor felbukkantak előtte.
- Nocsak. Kihez van Szerencsém? Csak nem Kétballábas Elinor? - nevetett rajta a vöröshajú tünde. Természetesen ismerték egymást születésétől kezdve. A két tünde az unokatestvérei voltak. Az egyetlen ikerpár a Zöld erdőben. Mindig igyekeztek felpezsdíteni valahogy az itteni életet, de legtöbbször kedvenc unokaöccsüket piszkálták, és hozták megalázó helyzetekbe. Hiába is nem lehet megválasztani a családod amikor megszületsz. Elinor sokszor szidta a sorsot amiért pont őket rendelték ki neki. A nagy ünnepségeken mindig tették a szépet, és mindenkivel kedvesen bántak, Elinorhoz se volt egy rossz szavuk se. Előfordult olyasmi, hogy "véletlenül" elgáncsolták, de ennél komolyabbat nem tettek ellene. Viszont itt, ahol nem futhatnak össze senkivel, bármikor szívesen belekötöttek a fiúba.
- Eresszetek le. Sietnem kell. Most nincs időm erre- próbálta Elinor menteni magát, de az ikrek csak nevettek rajta.
- Mégis mért kellene sietned? Úgysem érdekelsz senkit. Örülj, hogy mi legalább foglalkozunk veled. - mondták. Az egyik odalépett hozzá, és megbökdöste jó erősen az oldalát. Szegeny fiú tehetetlenül lógott, nem tudta megvédeni magát. Elszedte a fegyvereit, hogy ne tudja elvágni a kötelet, ami fogva tartja, majd ledobta a földre.
- Sok sikert Elinor-vigyorgott rá, majd együtt kacagva mentek vissza a város fele.
Elinor megvárta amíg messzebb érnek, majd csak utána kezdett mozgolódni. Nagyon szerencsétlen volt, először fogalma se volt hogyan szabadulhatna ki innen. Aztán hirtelen lendülettel felhúzta magát, elkapta a kötelet, és felmászott rajta. Leült az ágra amiről a kötél lógott, és remegő ujjakkal kezdte szétszedni. Alig látott a vékony könnyfátyolon keresztül, ami befedte a szemét. Mért kell így bánniuk vele? Annyiszor szenvedett már miattuk, és pont most kellett megtalálniuk őt megint. Pár perc kínlódás után, sikerült kiszabadítania magát, majd futásnak eredve sietett vissza. Vajon ott van még? Lehet már rég lemondott róla. Azt hiszi, hogy megfutamodott és nem akar tanulni tőle. Nem hagyhatja.  Vajon meddig tart egy herceg türelme?