- Amikor az erdőben gyakoroltam, felsértettem a karomat. Nekiestem egy  éles kőnek, és nagyon csúnyán megsértette a bőröm. - próbálta kivágni magát a kellemetlen helyzetből. Lesütötte a szemeit, ezeket a pillantásokat nem volt hajlandó elviselni, amikkel most Legolas illette őt.
- Igazán mondhattad volna. Akkor ma kicsit könnyítettem volna a feladatokon. Ráadásul vannak olyan dolgok is, amiket inkább fejben kellene megtanulnod, és nem kell hozzá mozognod. - Legolas arca kicsit megenyhült, de még most is feszülten összeszorította a száját.
- nem szeretném, hogy a sebesülésem miatt legyen hátráltatva a tanulásom - vallotta be halkan Elinor.
- Mutasd a sebet. Megnézem kellően elláttad-e. - már nyúlt is a kötéshez, amit egy egyszerű mozdulattal kioldott, és letekert a fiú karjáról. Elégedetten szemlélte a gyógynövényeket, mindegyik jó hatással volt a sérülésre. Valamelyik a vérzést csillapította, valami a fájdalmat, és összehúzta a sebet. Ezeket legalább nem kell megtanítania a fiatalabbnak. Hosszasan vizsgálta, közelebbről is megnézte, majd hirtelen hasított belé a felismerés.
- Ez lőtt seb - közölte hidegen. A fiú összerezzent, láthatóan megijedt, hogy rajtakapták. - Mégis, hogyan történt? Az erdő biztonságos. A tündék sose bántanák az övéiket. Ugye nem léptél ki a határainkról? - újra odahajolt, hogy alaposabban megnézze. - túl tiszta a seb. Ez nem orkok műve. Talán ember? - tanakodott hangosan. Elinor hallgatásba burkolózott. Nem mondhatja el neki. Volt egy olyan érzése, hogy ha a támadói kilétét felfedi Legolas előtt, akkor ő azonnal rohan és elégtételt vesz tőlük.
- Válaszolj Elinor. Ki tette ezt? - hangja egyre türelmetlenebb volt, azonban nem tudott kiszedni a vörös hajúból semmit. Csak leszegett fejjel tűrte, hogy a herceg leszidja, majd aggódjon, végül kioktassa. Szemében könnyek gyűltek, nem vállalta, hogy sírjon előtte, így csak azért sem pillanthatott fel rá.
- Ennyire nem bízol bennem? - erre a kérdésre lefagyott. Legolas hangjából mérhetetlen fájdalom és megbántottság hallatszott. El se tudta képzelni, hogy az aranyhajú mért törődik vele ennyit.
- Sajnálom uram. - mondta halkan Elinor.
- Akkor a mai órát befejeztük - szólalt meg a szokásos, érzelemmentes rideg hang, majd faképnél hagyta a fiatal tündét.
Elinor feszülten várta, hogy mi történik, egy két kárörvendő kacajt hallott messzebbről.
- Úgy látszik Legolas úrfinak sem végtelen a türelme - hallattszódott valahonnan. Szép kis tömeg gyűlt köréjük.
- Ennyi volt. Biztos nem fogja többet tanítani - mondta valaki más.
A fiú letörölte könnyeit, majd elindult be az erdőbe. Ezek után nem maradhatott a többi tünde között. Mindenki csak csúfolná, és megjegyzéseket tenne neki. Bár elkapta a félelem érzése, ahogy belépett az éjszakai fák közé, nem torpant meg. Úgy döntött új helyet kell keresnie magának, és sokkal jobban figyelnie kell, hogy követi-e valaki. Nem engedhet meg magának még egy ilyen botlást. Valamiért Legolast túl érzékenyen érinti, ha ő megsebesül. Még mindig nem tudta az okát, de azért örült neki. Csak édesanyja aggódott ennyire érte, de ő sem vitte túlzásba. Csak ha nagy baj volt, akkor kezdett anyáskodni fölötte. Kisebb sérülések felett elsiklott. Bízott a fiában, hogy majd megoldja. Ez általában így is volt.
Sokat menetelt a sötétben, bár a csillagok, és a hold fénye beszűrődött a levelek között, így nem volt teljes a sötétség. Halkan dúdolt egy dalt, zenével mindig kellemesebb az utazás. Ha énekelt, nem félt semmitől. Kikerülte a pókok fészkét, pontosan tudta, hogy meddig mehet el anélkül, hogy találkozna eggyel. Jó nagy kerülővel, de hajnalra megkerülte a tünde várost kívülről. Felmászott egy fára, majd álomra szenderült.

A következő napok hasonló hangulatban teltek. Elinor továbbra sem volt hajlandó bármit is mondani az esetről, pedig Legolas minden nap rákérdezett. Amikor egyik nap egy csúnya lila folttal az arcán ment hozzá  napnyugtakor, újra kiakadt, és hangjából már azt lehetett hallani, hogy szinte könyörög a fiúnak, hogy árulja el mi történt vele, azonban egy szót se sikerült kiszednie belőle. Következő nap, már alig látszott a folt, így szépen lassan elfeledkeztek róla. Más gondja nem volt Legolasnak a tanítványával. Nagyon szépen fejlődött. Az egyensúlyérzékét tette próbára legtöbbször, hiszen sejtette, hogy ez a probléma gyökere. Nem sokkal később már a legnehezebb feladatokat is képes volt megcsinálni. Sokkal kevesebbszer botlott meg a lábában, nem esett le a fáról amire felmászott. Elindult a fejlődés útján, nem csak fizikailag, de szellemileg is sokkal magabiztosabbá vált ezáltal. Már majdnem egy éve tartották az eddzéseket, amikor egy nap Legolas a fiú elé állt határozottan.

- Kimegyünk. Voltál már kint? - kérdezte kíváncsian a fiút, mire az megrázta  a fejét. - egyszer se szöktél ki? 

- Csak az erdő határáig mentem el. Hatalmas ez a terület, így nekem eddig ez is elég volt - mondta Elinor. Már alkonyodott, edzeniük kellett volna, de nagyon meglepődött a herceg kijelentésén. Mégis hova mennének?

- Pakolj össze. Apám küldetést bízott rám. Szigorúan titkos, de szeretném ha velem jönnél. - szemeit a tünde szemébe fúrta. Ritkán vágott ilyen komoly fejet ha Elinorral volt, de most mégis szigorúan nézett a fiúra, akinek ettől kicsit inába szállt a bátorsága.

- Rendben. - hajtotta meg a fejét a másik előtt. - Nincsen semmi holmim, így akár indulhatunk is. Minden nálam van. - a vállán átvetve egy kis batyu volt, amiben élelem, egy két ruha és a fuvolája volt. Másra nem is volt szüksége.

- Hosszú az út. Nem akarsz elköszönni a családodtól? Vagy bárkitől aki fontos számodra. -Legolasnál is volt egy kisebb csomag, már felkészülten érkezett, hogy mielőbb elindulhassanak.

- Tudni fogják, hogy veled mentem el. Biztos vagyok benne, hogy hamar híre megy, hogy Kétballábas Elinor a tünde herceggel távozott az erdőből. - mosolyodott el halványan a fiú.
- Rendben akkor induljunk is. - biccentett Legolas, majd könnyed léptekkel indult az erdő felé.
Hosszú volt az út, csak másnap reggelre értek ki a hatalmas rengetegből. A fiatal tünde már teljesen elfáradt, de Legolas nem úgy nézett ki mint aki pihenőt akar tartani. Kiléptek a Zöld erdő területéről, Elinor csak magában vett búcsút a védelmet nyújtó otthonától, többre nem is volt a ideje. Kifulladva rakosgatta a lábait egymás után, nem szabad lemaradnia és gyengeséget mutatnia. Gyaloglás közben fogyasztották el a reggelijüket, pihenni csak akkor álltak meg, amikor újra leszállt az est. Egy kellemes kis liget mellett vertek tábort, tüzet nem gyújthattak, Legolas azt mondta nem biztonságos éjszaka, így a Hold fényénél tértek nyugovóra.
- Tíz nap múlva elérjük a célunkat, ha folytatjuk ezt a tempót. Egy igen fontos levelet kell vinnem a Völgyzugolyi Elrondnak. Amint pirkad el kell, hogy induljunk - vázolta fel a tervet Legolas, de választ már nem kapott rá. Amikor társára pillantott, az már az igazak álmát aludta. Mosolyogva simított végig a fiú arcán. Nagyon fáradt lehet. Eszébe se jutott, hogy nincs hozzászokva ehhez az erőltetett menethez. Ment a saját tempójában, Elinor meg biztos nem fog szólni, hogy lassítson.
- Jó éjt Elinor - súgta neki, majd szorosan mellé helyezkedett, és elszenderedett.