Már besötétedett mire Elinor a főtérhez ért. Kétségbeesetten járatta körbe a tekintetét, egy aranyló hajkoronát keresve, de percekbe telt, mire meglátott egyet. Viszont Legolas már hamarabb kiszemelte őt, így most sietős léptekkel felé haladt, majd megállt közvetlenül a fiú előtt.
- Tudtam, hogy nem kell csalódnom benned. Sokan mondták, hogy nem jössz el, de én hittem benned. - mosolygott melegen a fiúra, akinek tátva maradt a szája, és nem csak azért, mert még lihegett a futástól. Teljesen megbabonázta az előtte álló személy, aki most kíváncsian kezdte vizslatni őt. Volt mit, hiszen a fiú tele volt horzsolásokkal, haja kócosan meredezett, ruhája szakadt, és véres volt. Nem keltett valami szép látványt, és Legolas tündöklése mellett egyenesen úgy érezte, hogy jobban tette volna, ha ott marad lógva az erdőben.
- Rosszul festesz. Nagyon siethettél. Mi történt? - aggódott Legolas, kezével az arca felé nyúlt, de mielőtt megérintette volna, inkább visszahúzta magához.
- Én... Elaludtam az erdőben, és idefele úton végig futottam. Nagyon sokszor elestem- próbált kitalálni valami hihető mesét. Szívesen elmondta volna a férfinak minden bánatát, de nem adta még fel azt a körömnyi büszkeségét, ami visszatartotta ettől. Legolas arcán látszott, hogy sokat gondolkodik, majd bólint egyet.
- Jobban kellene figyelned. Most gyógyultál meg-továbbra is kedves hangon beszélt hozzá. Egyáltalán nem haragudott a fiúra.
- Remélem elég jól vagy egy kis mozgáshoz. - erre a fiú hevesen bólogatott. - akkor kezdjük pár alapvető gyakorlattal-mondta komolyan, majd bemutatta, utána pedig megnézte, Elinor hogyan utánozza le. Sokat javított rajta, de a végén egészen elégedetten szemlélte a fiút. Egyéni mozdulatokkal kezdték, majd amikor már minden jól ment, áttértek a közös, egymás elleni feladatokra. Ezek sokkal nehezebbnek bizonyultak, de Elinor jó tanítványnak bizonyult. Egészen kivirult harc közben. Nagyon élvezte, hogy végre hozzáértő segítséget kap, ráadásul magától Legolastól. Nagyon igyekezett, sokszor elesett, a végén egyre többször, ahogy fáradt. Éjféltájt fejezték be az eddzést, Legolas elköszönt tőle, majd lakhelyére ment, hogy nyugovóra térjen. Holnap reggel már indulnia kellett egy újabb hosszú küldetésre, a sötétséget kutatni, ami idevonzotta a pókokat, és ellepte az erdőt.
Elinor fáradtan hazabotorkált, és egy halk köszönés után ledőlt az ágyába. Senki nem kérdezett semmit az eddzéséről. Talán azért, mert már így is mindent tudtak róla. A tündék kíváncsi teremtmények voltak, így amikor végre történt valami érdekes a városban, saját maguk mentek és megbizonyosodtak a dolgokról. Elinor nem is sejtette, milyen nagy közönség előtt edzett.
Másnap is hasonlóan telt. Reggel édesanyja már nem kérdezte meg, hogy hova megy, így Elinor azt a következtetést vonta le, hogy ma már nem kell otthon aludnia. Már talán megnyugodott az anyja annyira, hogy nem fog érte aggódni. Nem is csinált ebből titkot. Egy nagyobb csomaggal indult el otthonról, íját, és fegyvereit is mind vitte magával. A tegnapi útvonalon indult el. Ettől biztonságban érezte magát. Nem kellett tartania a pókoktól, de azért többször is körbenézett, ha valami neszt hallott.
Kiért egyik kedvenc tisztására, itt megpihent, majd elővette a tőrét, és felidézte a tegnap tanultakat. Az elején meglepően könnyen mentek a mozdulatok. Csak néha ingott meg egy-egy pillanatra, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Elégedett volt a teljesítményével. Órák múlva vette észre, hogy nincs egyedül. Körbenézett, de nem látott senkit. Elfogta a rossz érzés, megrezzent a lomb, majd egy nyílvessző süvített keresztül a mezőn. Éles fájdalom nyilalt a jobb karjába. Egy tünde vessző állt ki felkarjából, mélyen belefúródva. Először megijedt, de amikor meghallotta az ikertestvérek nevetését, kicsit megnyugodott. Legalább tudja kikkel áll szemben. Várt egy kicsit, hátha előjönnek, és esetleg még belelőnek párszor, de ez nem történt meg. Pillanatok alatt eltűntek. A karja zsibbadt a fájdalomtól, alig bírt talpon maradni. Teste remegni kezdett, csak most érzékelte, hogy akár meg is ölhették volna, ha akarják.
- Mért kell mindig megtalálniuk? - szuszogott idegesen a tündefi. Leült a fűbe, majd kihúzta a vesszőt hosszas hezitálás után. Majdnem elharapta a nyelvét a fájdalomtól. - egyre durvábbak a vicceik-motyogta magában. Egy rendes tünde sose tenne ilyet. Azonban az ikrek körül mindig is valami furcsa, természetellenes levegő keringett, így sokan tartották tőlük a távolságot. Most sikerült rendesen meglepniük, nem nézte volna ki belőlük, hogy ilyesmire is képesek.
Bekötözte a sebet, majd gyógynövényt keresett rá. Estére rendbe kell, hogy jöjjön, különben nem fog tudni rendesen mozogni az eddzésen. A fák mögül hirtelen kilépett valaki. Hamar felismerhető volt, kezében pont azt a növényt hozta a fiúnak, amire szüksége volt.
- Jól vagy? - Elvar aggódva futott oda hozzá, majd segített rátenni a leveleket a sebre.
-Amikor a közelben jártam, az ikrek jöttek velem szembe. Nagyon boldognak tűntek. Ugye nem ők tették ezt? - kérdezte, de már maga is tudta a választ. Elinor egyedül neki mert beszélni az ikrek piszkálódásáról. Benne megbízott annyira, hogy tudja nem adja tovább senkinek.
- Nem figyeltem eléggé. Az én hibám-mondta halkan a fiú.
- Ez nem a te hibád. Még sose akartak ennyire bántani téged. - elgondolkodva nézte a fiút, mintha rá tudna jönni a megoldásra, de hosszas szemöldökráncolás után sem sikerült.
- Nem tudom mit tehetnék-Elinor arcán legördült az első könnycsepp. - Tegnap is megtaláltak. Kötélcsapdát állítottak nekem. Ha nem lennék ennyire figyelmetlen, ez nem történt volna meg. - pityergett halkan. Mélyen belül ilyenkor volt a legszomorúbb. Tisztában volt a saját butaságával és, hogy ezeket a vicceket el tudná kerülni, ha egy kicsivel jobban odafigyelne.
- Valamit tennünk kell ez ellen. Meglátogatom a családjukat. Ez így nem mehet tovább. - Elvar arca egészen elsötétült.
- Ne! Nem akarom, hogy nagy dolog legyen belőle. Pár nap alatt nyoma sem lesz ennek a sebnek. Az én családomra tartozik ez. Nem hagyhatom, hogy kívülállók beleavatkozzanak. - Elinor nem akarta, hogy az idősebb kiálljon érte. Meg kell tanulnia saját magát megvédeni. Egy nyugtató kezet érzett a vállán.
- Felnőtt vagy. A te döntésed. Én bármikor kész vagyok segíteni neked. - nézett komolyan a szemébe Elvar, majd megsimította a sebesült karját.
- köszönöm - mosolygott rá a férfira.
- Éneklek neked valamit. - szedte elő a lantját. - hogy gyorsabban gyógyuljon-biccentett felé, majd belekezdett egy gyógyító dalba. Elinor behunyta a szemét, és élvezte a tünde gyönyörű hangját. Fényesen csengett, minden madár abbahagyta az énekét, és hallgatta a dalt. A hangok hatására a fájdalom enyhülni kezdett, a fiú izmai elernyedtek, csak hagyta, hogy magával sodorja a zene. Észre se vette, hogy elaludt. Amikor Elvar befejezte, hirtelen pattantak ki a szemei. Elvarra nézett.
- köszönöm. Ez sokkal többet használ nekem mint bármilyen gyógyfű.
- Szívesen teszem. Holnap is megkereslek és éneklek neked. Most indulnom kell-állt fel.
- rendben. Holnap találkozunk-köszönt el tőle illedelmesen Elinor.
Miután elment, felpattant, majd fegyverét a kezébe kapva kezdte csinálni a mozdulatokat. A karja minden egyes mozdulatnál sajogni kezdett. Csak pár védést és támadást próbált ki, de hamar rá kellett jönnie, hogy így nem fogja bírni az esti kiképzést. Nem is erőltette meg magát, inkább sétált egyet az erdőben, amíg be nem sötétedett. Időben ért vissza a városba, a karján lévő kötést gondosan elrejtette a ruhája alá, hogy Legolasnak nehogy szemet szúrjon. Bár kételkedett benne, hogy túl sokáig tudná titkolni előle.
Nemsokára felbukkant ő is, kicsit kócosabbnak és kimerültebbnek látszott a szokottnál. Így is meg volt benne a királyi nemesség, de Elinor ismerte már annyira, hogy tudja, a tünde fáradt.
- Ma nem aludtál el? - mosolyogva lépett oda a fiúhoz, megérintette a karját.
- Nem uram. - vágta rá Elinor. - Hogy ment a mai vadászat? - kérdezte kíváncsian. Legolas arca elsötétült. Elinor azt kívánta bárcsak ne kérdezte volna meg.
- Egy perc nyugtunk nem volt. Órák óta harcoltunk a pókokkal. Most tudtunk csak megszabadulni tőlűk. Rengetegen vannak. Szörnyű az a sötétség, ami körbeveszi őket. Ez nem maguktól a pókoktól származik, nagyon jól tudom, valami idevonzza őket. Muszáj lenne a forrását megtalálni ennek a sötét erőnek, de egyenlőre nem tudom honnan jöhet. - csóválta a fejét.
- Ez aggasztó. Remélem minél hamarabb veled tudok menni. Rossz látni, hogy mindenki keményen dolgozik, én meg egész nap csak henyélek. Nagyon szeretnélek támogatni a harcban, és visszaadni a pókoknak azokat a sebeket, amiket kaptam tőlük - sütötte le a szemeit a fiú. Belül ugyan rettegett nyolclábú ellenségeitől, de minden vágya volt harcba menni, és segíteni Legolast.
- Ahhoz még egy kis idő kell. De amilyen jól ment tegnap lehet, hogy pár év múlva már túlszárnyalod a bátyád-bíztatta.
Máris nekikezdtek a tanuláshoz. Átismételték a tegnapi mozdulatokat. Elinor ügyesen leplezte a fájdalmát, összeszorította a fogát, nem tűrte, hogy hátráltassák a gyengeségei. A szokottnál is fáradékonyabb volt, az ütéseiből hamar kiveszett az erő. Már a kardját sem tudta megfelelő szögben tartani, de nem hagyhatta, hogy legyűrje ez az apró sérülés.
Már jócskán benne jártak az éjszakában, amikor egy óvatlan pillanatban elvesztette az egyensúlyát, aminek következtében Legolas kardja felhasította a ruhája ujját. A tünde nem tűnt meglepettnek az átázott véres kötés láttán. Sejtette, hogy van valami, amit a fiatalabb eltitkol előle. Nem tudta nem észrevenni, milyen ügyetlenül lóbálja a kardját a tegnaphoz képest. Egészen eddig nem szólt érte semmit, de most megcsillant szemében az aggódás, majd valami egészen más, jóval sötétebb dolog. Dühös lenne?
- Mi történt Elinor? - vonta kérdőre a fiút szigorúan. Elinor megborzongott a jéghideg tekintettől, amivel szembe találta magát. Eddig eszébe se jutott félni Legolastól, de most olyan érzése támadt, mintha valami hatalmas hibát vétett volna ellene.