A Nap sugarai kedvesen sütöttek le a fák lombjai között. A levelek nagyobb foltokban hagyták, hogy a napfény felmelegíthesse a talajt, és a növényzetet. Ahogy feljebb emelkedett a Nap, úgy vált egyre kivehetőbbé egy vörösesbarna hajzuhatag, ami egy magasabb fáról lógott le. Egyre világosabb lett, így a hajzuhatag tulajdonosa kénytelen volt hunyorogva felébredni. Pont a szemébe sütött a felkelő sárga korong fénye. A hirtelen ébredéstől megbillent az egyensúlya. Hiába próbálta visszanyerni, nem tudott rendesen megkapaszkodni az ágban, így végül a földön kötött ki. Egy tompa puffanás jelezte a talpa találkozását a talajjal. Kecsesen érkezett a földre, majd kissé bizonytalanul körbenézett, hogy vajon más is szemtanúja volt-e eme mutatványának, hogy leesett a fáról. Nagy szerencsétlenségére persze, hogy pont azzal a szempárral találta szembe magát, amire a legkevésbé számított. Az ismerős tekintet, egy tünde hidegségével és méltóságával nézett végig rajta, majd egy halvány félmosoly kíséretében folytatta reggeli sétáját az erdőben. A kellemetlen helyzetbe került fiú csak pislogott utána. Álmodni se mert róla, hogy egy nap majd ugyanolyan nemes és fenséges kisugárzása lesz mint a hercegnek, aki nagy tiszteletnek örvendett a Zöld Erdőben. Mindenki tudta, hogy remek harcos, és méltó fia Thranduilnak. Az aranyszőke haja minden szempár figyelmét magára vonta. Mégse lehetett őt észrevenni, ha úgy akarta. A szemei jéghideg kék tükrök voltak, amikkel mintha mindenen átlátna. Az itteni tündék közül ezekkel a tulajdonságaival is kiemelkedett. A fiatal vöröshajú megvárta míg eltűnik a láthatárról, és már a lépteit se hallja, majd ezután indult útnak. A reggelt mindig egy kis sétával töltötte, majd evett valamit, és hazatért, hogy meglátogassa a családját. Minél ritkábban igyekezett hazalátogatni, nem tűrte az otthon békességét, és nyugalmát. Pont abban a korban volt, amikor a veszélyek és a kalandok vonzották inkább. Most léptei mégis a hazavezető útra tévedtek. Már messziről lehetett hallani az izgatott hangokat. A legkisebb fiú végre hazatér! Hát igen. Nem tudta eltitkolni a családja elől, hogy közeledik. Mindig hamarabb észrevették.

- Elinor. Üdvözlünk itthon!- A nővére köszöntötte az ajtóban. Mosolyogva nézett rá, már meg sem lepődött, hogy megint koszosan, levelekkel a hajában tért vissza a fivére. Kezdte megszokni a kalandozgatásait. Megölelte az öccsét, majd beljebb engedte. Nemvolt egy nagy házuk, de hét ember pont kényelmesen elfért benne. Elinor, édesanyja, a bátyja a feleségével, a két nővére és az egyiknek a férje lakott még velük. Édesapja még a születése előtt életét vesztette egy csatában, így nem is ismerte őt, csak a családi mesékből. Azt biztosan tudta, hogy nagy harcos volt, félelmetes és igen fegyelmezett katona. Büszke volt rá, ugyanakkor nyomasztotta is. A felelősség, hogy neki is hozzá hasonló tetteket kell majd végrehajtania, hatalmas kőként nehezedett a vállára. Az otthoni illatok azonban elűzték a terhes gondolatait, és inkább az asztalhoz terelték. Bár már reggelizett, mégis megkóstolta, amit édesanyja neki készített.

- Jó reggelt Elinor.- Az anyja kedves mosollyal köszöntötte.

- Jó reggelt. Köszönöm a reggelit. Nagyon finom- dicsérte meg jólnevelten. - Nem maradok sokáig. Ki kell mennem az erdőbe még ma. - Amint végzett, fel is állt. Üdvözölte a többieket is, majd útjára indult pár napi élelemmel. Senki nem tartotta vissza, vagy mondta neki, hogy ez veszélyes. Tudták, hogy szüksége van arra, hogy a saját szemén keresztül lássa meg a világot.

A madarak vidáman csiripelték a nótájukat, elkísérték a fiút egészen a város faláig, majd ott magára hagyták. Elinor cseppet sem bánta. Csendben lopakodva indult meg az ösvényen. Sosem értette a társai hogyan tudtak annyira nesztelenül járni. Gyakorolnia kellett, hiszen fel akart zárkózni hozzájuk. Nehéz dolga volt a város legfiatalabb tündéjeként. Órákig csak járkált az erdőben. Már minden kis zeg-zugot ismert. Előhúzta a tőrét, és támadó állásba állt, majd egy mozdulatsort mutatott be. Halk kuncogást hallott a fák közül. Csak a szemeit forgatta. Sose hagyták, hogy nyugodtan gyakoroljon. Egy két unatkozó tünde mindig arra járt és gúnyolódott rajta. Igyekezett kizárni minden mást, és inkább a feladatára koncentrálni. A lábai folyton összeakadtak, és nem arra léptek, amerre kellett volna. Nem volt még meg az összhang a testében. Nem tudta, hogyan kellene elérnie, hogy minden testrésze úgy mozduljon, ahogy ő akarja. Még az emberekhez képest is kétballábasnak számított. Sokat piszkálták ezzel. Viszont nem adhatta fel. Az íjászatban legalább ügyes volt. Nem a legjobb, de nem okozott gondot neki a mozgó célpontra lövés sem.

Észre sem vette, és leszállt az este. Az egész napot az erdőben töltötte. Éjjelre sem szándékozott visszamenni a biztonságot nyújtó városba. Egy igen csak magas fára mászott fel. Nem tanult a ma reggeli balesetből, így másnap reggel megint csak a földön végezte rögtön miután kinyitotta a szemét. Szerencséjére most azonban nem volt ott senki sem, hogy kinevesse. Elindult a folyóhoz, hogy csillapíthassa a szomját valamivel, és újratölthesse a kulacsát. Lehajolt a vízhez, belenyúlt, az ujjaival megcirógatta a vízfelületet. Mosolyogva nézte, hogy az ujjai között megcsillant a visszatükröződő napfény. Megakadt a szeme a vízben lévő Elinoron, és elszégyellte magát. Otthon se szóltak neki, hogy már megint hogy néz ki. Kiszedegette a hajából a faleveleket, megmosta az arcát, majd levetkőzött, és elmerült a vízben. Szeretett a víz alatt lenni, olyan sok érdekes dolog volt a fenéken, megcsodálhatta közelről a halakat, köveket, amiket fentről nem is lehetett látni. Amikor felbukkant a vízből, már tudta, hogy nincs egyedül.

- Szép napot Felség-köszöntötte a herceget. Mert ki más állt ott a parton őt figyelve, ha nem Zöldlomb Legolas? Nem mert előbújni a vízből, inkább nyakig benne maradt, bár mit sem számított, hiszen a kristálytiszta víz mindent megmutatott amit nem kellett volna.

A herceg erre csak biccentett, majd mosolyogva leült egy kőre.

- Nem gondoltam, hogy valaki más is ide jár fürdeni. Eddig sose láttalak itt - szólalt meg.

- Mióta járni tudok, azóta járok ide, Felség - válaszolta a fiú. Továbbra se mozdult, inkább keresett egy sziklát, és elbújt mögé. Ennél már nem is lehetne rosszabb. Ilyen megalázó helyzetben találkozni a herceggel. Csodálta és tisztelte Legolast. Hallott a tetteiről, és látta már harcolni. A példaképe volt, akire a leginkább felnézett az apja után a városban.

- Te vagy Elinor, Milorn fia ugye? - kérdezte a herceg, mire az ifjú megilletődve bólintott. Még a nevét is tudja! Ez hogy lehet?- Akkor azért nem találkoztunk még. A legifjabb a városban. Amikor legutóbb itt fürödtem, azt hiszem, még meg sem fogantál.

Elinor fülig pirult szégyenében. Hiába volt fiatal, egyáltalán nem örült neki. Bár a tündék nagy becsben tartották a gyermekeket, de ő már pont nem számított annak, így csak egy szerencsétlen naplopó volt, aki nem tudta még mire jó az élet. Amíg nem érte el a felnőttkort, őt is mindenki elkényeztette és gondoskodott róla. Ez rövid idő alatt megváltozott, miután betöltötte az 50. életévét.

- Ez előfordulhat, uram. Megtiszteltetés a herceggel találkozni, és még azt is tudja, ki vagyok. Ez igazán lenyűgöző - biccentett Elinor. Most mit kellene mondania? Vajon udvariatlanság lenne tőle, ha kimászna a partra, és elfeküdne a fűben, amíg megszárad? Minden bizonnyal.

- Nem fázol? Már kékül a szád. Gyere, szárítkozz meg. Neked nagyobb szükséged van rá - A kezében egy törölköző volt. A király fia nyilván nem fog a napon üldögélni amíg megszárad.

-Igen, máris. - A vöröshajú azonnal tette, amit mondott neki. Igyekezett szégyenkezés nélkül kimenni, majd elvette a felajánlott törölközőt, és a dereka köré tekerte, miután szárazra törölte magát.- Köszönöm, Felség - hajolt meg a herceg előtt.

- Nem kell a folyamatos hajlongás. Nyugodtan szólíts a nevemen. Gondolom tudod hogyan hívnak-mosolygott pajkosan.

- Persze, hogy tudom. Legolas, Thranduil fia - válaszolt Elinor megilletődve. Nem értette, mért kellene úgy kezelnie a herceget, mintha csak egy közönséges tünde lenne. Ennyit meg se érdemel. Már az is meglepő, hogy egyáltalán hozzászólt, és tudja a nevét.

- Akkor most én is megmártózom - állt fel a szikláról.

- Én nem is zavarom tovább, uram. - Elinor felkapkodta a ruháit, majd a törölközőt inkább visszatette a sziklára.- Remélem, megbocsát. Inkább megyek is - azzal meghajolt, és elindult vissza az erdőbe. A tündeherceg mosolyogva csóválta a fejét, ahogy a fiú után nézett.

- A Kétballábas Elinor?-mondta halkan a fiú gúnynevét.- Ez igen érdekes.