Napokig feküdt a gyógyítók házában a vöröshajú tünde, mire kiengedték. Egész végig nyughatatlan és izgága volt, mivel nem mozoghatott szabadon, nem járhatta az erdőt, amit a legszívesebben csinált. Főzeteket itattak vele, énekeltek neki. Ennek köszönhetően gyógyult meg ilyen gyorsan. Ugrálva a boldogságtól távozott betegágyából. Ennek a vége az lett, hogy az első kijebb álló növényben orra bukott, és lefejelte a földet. Ingerülten tápászkodott fel, majd körülnézett, hogy nem látta-e senki az előbbi mutatványát. Nem látott senkit, így már kezdett megnyugodni, amikor kuncogást hallott maga mögül. Megpördült, és máris a tőrén volt a keze. Persze gondolta, hogy semmi szüksége se lesz rá, azonban a pókokkal történt incidens óta néha elfogta őt a bizalmatlanság.
- Úgy látom a kétballábasságodból nem sikerült kigyógyítaniuk.-szólalt meg az aranyhajú herceg. Arcáról egy csöppnyi gúny és vidámság sugárzott. Azt is lehetne rá mondani, hogy egészen boldognak tűnt. Lehuppant a földre, ugyanis eddig egy faágon terpeszkedett, elég magasan ahhoz, hogy más ne vegye olyan könnyen észre.
Elinor azonnal köszöntötte a tündét, majd végignézett rajta. Irigyelte a tökéletességéért.
- Még szerencse, hogy kijöttem eléd. Sejtettem, hogy valami hasonló fog történni.-azzal odalépett a fiúhoz, és letörölte az orrából szivárgó vért. Elinor összerezzent az érintésére. Sosem tapasztalta még, hogy a herceg ilyen közvetlen is tud lenni.
- Kijött elém? Mármint miattam? Idefáradt? Igazán hálás vagyok uram-hebegett habogott. Nem tudta mért teszi ezt vele Legolas, de valamiért nagyon örült neki. A szemei megteltek élettel, és felcsillantak, ha rá nézett.
- Egy ilyen közönséges tünde, mint én meg sem érdemel ilyet. -fokozta még az udvariasságot, mire Legolas szeme fenyegetően megvillant.
- Nem vagy közönséges. Egy ilyen szerencsétlen tünde mint te egyáltalán nem az- nevetett halkan a fiún. Elinor erre csak durcásan az orrához emelte az ingujját, hogy felitassa az újra kicsorduló vérét. Kikerülte a herceget, majd elindult hazafelé. Tudta, hogy követi őt, de nem értette mért. Mit akar még tőle? Lehetletlen volt kiigazodni rajta.
- Legolas uram mért jár a nyomomban még mindig?-kérdezte megfordulva.
- Hiszen azért jöttem, hogy épségben hazakísérjelek. Nos ez már nem fog ugyan megvalósulni-mutatott a fiú orrára.- de az út további részében megvédelek minden hasonló sérüléstől.- odalépett Elinorhoz, lehelet finoman simított végig a karján, majd előrement. A vöröshajú pár másodpercig ledermedve állt, a szíve a torkában dobogott. Mit akar tőle? Vajon ez az egész csak egy herceg játéka? Mert megteheti? Vagy ennyire unatkozna, hogy nincs jobb dolga, mint egy kétlábon járó katasztrófát kísérgetni?
Sietősen kapkodta a lábait, hogy utol érje, de természetesen újra megbotlott, és Legolasra esett. Ideje se volt figyelmeztetnie a herceget.
- Elnézést. Sajnálom. Ne haragudjon-hadarta el az összes bocsanatkérést, ami hirtelen az eszébe jutott. Arra eszmélt, hogy kezei puha anyagot szorítanak, Legolas arca pedig furcsán közel került hozzá. Még időben elkapta, mielőtt orra estek volna mindketten.
- Na látod. Én megmondtam. Vigyázok rád amíg hazaérsz.-nevetett. Elinor nem értette mért ilyen boldog. Hiszen egy tündének szégyen az ha állandóan felbukik valamiben. Inkább mérgesnek kellene lennie rá. Azonban Legolas sugárzott az örömtől.
- Sajnálom-hajtotta le a fejét szégyenkezve.
- Nem haragszom. -mosolygott rajta. Újra elindultak, de ez alkalommal egy lassabb tempóban, és Elinor annyira a földet, nézte, hogy nehogy felbukjom, hogy már félő volt, hogy egy alacsonyabb ág fogja fejbe vágni.
- És mi történt a pókokkal uram?-kérdezte a fiú.
- Hívj a nevemen kérlek. Szükségtelenek ezek az udvariassági körök amiket minden alkalommal lefutsz miattam.-felsóhajtott. Az arca elsötétedett. - Én továbbra sem a pókok miatt aggódok. Valami hatalmasabb van az erdőben. Persze a pókok veszélyesek, de idővel kiirthatjuk őket. Azonban ahhoz meg kell találnunk a probléma gyökerét. És azt nem hiszem, hogy a pókoknál fogjuk megtalálni. Bár ezt mondhatom apámnak, úgysem hallgat rám.
Elinor ezen nagyon meglepődött. A király a saját fia véleményét venné a semmibe? Ő abszolút egyetértett a herceggel, hiszen tapasztalta, érezte ő is azt, amit Legolas.
- Akkor ő továbbra is a pókok kiirtására ad parancsot?-kérdezte.
- Igen. Persze megengedte nekem, hogy a saját belátásom szerint cselekedjek, de nem ért egyet velem. Nappal a Zöld erdőt járom, éjszaka meg rád vigyázok.
- Még nincs is éjszaka-jelentette ki Elinor, majd elpirulva lehajtotta a fejét.-bocsánat nem akartam tapintatlan lenni.
- Nem voltál az. Mivel ma szabadultál a gyógyítóktól, így pihenőnapot tartok. Természetesen közben rád is figyelek. Nehogy megint orra bukj-jelent meg a szája sarkában egy pimasz mosoly.
- Nem hiszem, hogy ma bárhová is elengednének. Nagy aggodalmat okoztam otthon, így biztos vagyok benne, hogy csak akkor fogok kijutni, ha kiszököm.- kicsit elkedvtelenedett Elinor arca. Nem szerette ha korlátozták a szabadságát.
- Viszont, ha a herceg maga vigyáz rád, szerintem nem lesz ellene kifogásuk-szavai megmelengették a fiú szívét. Úgy érezte senki más nem tudna ilyen érzelmeket kiváltani belőle. Elmosolyodott.
- Igen azt hiszem igazad van.... Legolas .... Uram-motyogta a végét. Igyekezett közvetlenebb lenni vele, de nehéz volt megszoknia, hogy ilyen fesztelenül beszélgethet vele.
- Legközelebb remélem a végét is lehagyod-kuncogva mentek egymás mellett. Teljesen feloldódtak, mintha régről ismerték volna egymást. Legolas egész úton szóval tartotta a fiatalabbikat, neki pedig egyre inkább megeredt a nyelve. Már várták őket a kis tündelak ajtajánál. Arra azonban az ott élők se számítottak, hogy a felgyógyult fiuk, magával Legolassal az oldalán, nevetgélve és kipirultan fog megérkezni.
- Üdvözlöm uram. Isten hozott fiam- anyja megölelte Elinort, majd kérdőn nézett rá. Szegény egy szót se tudott kinyögni. Ő maga sem tudta biztosan, hogy mért is van itt Legolas.
- Hazakísértem a gyógyítók házából, majdnem sérülésmentesen. Remélem nem sértettem meg ezzel senkit a családban. Akkor én mennék is.-azzal már indulni készült az aranyhajú.
- Várjon. Még meg sem háláltam, hogy megmentette a fiam. Mindenki tudja, hogy milyen kétballábas szegény. Nem sokak segítettek volna rajta.- szólt a tündenő.
- Remélem, hogy szavaid nem igazak. Bízok benne, hogy létezik mindenkiben annyi bajtársiasság, hogy segítettek volna neki.-válaszolt Legolas komoran. Hiszen ő nem tudhatott arról milyen tréfákat űztek a fiúval.
- Ebben én is reménykedem. Mindenesetre köszönöm, hogy visszahozta őt. Kérem felség fáradjon be. Ebédeljen velünk, ha nem szólítja el más kötelessége-invitálta be a szerény hajlékba a királyi vért.
- Igazán köszönöm a meghívást. Elfogadom. Ma még nem is ettem egyebet, mint egy két levelet-engedett fel, majd a fiúra nézett pajkosan, aki már nem tudott hova pirulni zavarában. Egy királyi felség az ő házukban?! Ilyet még nem élt meg a családja. Mi lesz ebből?