MAY

Jin hallgat, nem szakít félbe és az arca sem árul el semmit arról, hogy mit gondolhat. A megfogalmazásomra oda figyeltem, kihagytam azt a részletet, miszerint Taehyung volt az, aki ennek az egésznek gondolatát elültette a fejemben. Mikor felrémlik bennem a fürdőszobában történt kis magán akcióm, akaratlanul is elfordítom a fejem róla, de ezt sem teszi szóvá. Nem mond semmit. 

Miután befejezem, egy ideig némán ülünk egymással szemben, végül az ujjai megmoccannak a bögre oldalán és nyel egyet. 

- Honnan jött ez? - erre a kérdésre nem számítok, váratlanul ér. 

- Láttam egy filmet, ennyi az egész - hazugság.

- De melyiket? Az egész Árnyalat-trilógiát kivégeztük korábban és akkor nem mondtad, hogy hajlasz a BDSM felé - ez a négy betű azonnal megragadja a figyelmem, talán túl nyilvánvalóan is, mert Jin oldalra biccenti a fejét. - Még nem hallottad ezt a kifejezést?

Fürkészve néz, mintha próbálna belém látni, a gondolataimba kutakodni. Hamar rájövök, hogy Jin nem kevés fenntartással kezeli ezt a helyzetet, nem tud mit kezdeni vele. Megbánom, amiért előhozakodtam ezzel, hisz látszólag nem vezet ez a beszélgetés pozitív irányba minket. 

- Felejtsük el, nem számít - rázom meg a fejem, ezzel persze nem sikerül felejtenem, ahogy mondtam az előbb. - Mérges vagy rám? 

- Nincs okom mérgesnek lenni - sóhajt nagyot és átnyúl az asztalon a kezemért. - Szóval arra vágysz, hogy elfenekeljelek? - a szó maga Jin szájából erőteljesebben hat rám. - Jézusom, May! Úgy nézel ki, mint egy izgatott kisgyerek, aki életében először lát játszóteret. 

Elszégyellem magam. Mert egyszerűen Jin reakciója a reakciómra ezt váltja ki belőlem. Szégyenérzetet, mint aki valami rosszat tett, vagy gondolt és lebukott. A kávétól keserű a szám íze, viszont a csalódottság, amit képtelen vagyok elűzni, még keserűbbé teszi. Nem mondok többet és Jin sem kérdez tovább. A téma itt lezárult közöttünk, nem jutottunk egyről a kettőre. Még egy esélyt sem akar adni a dolognak.

Az viszont, hogy a BDSM konkrét jelentésével nem vagyok tisztában, pedig nagyon is sok köze lehet a hirtelen támadt érdeklődésemhez, csak egy újabb feladatra hívja fel a figyelmem: az utánanézésre. Ha többet tudok meg erről, talán elveszi a kedvem tőle. 

°°°

Jin este hat körül indul vissza a kollégiumba. A nap egy része kínosan telt, kerültük a társalgást, én a házi feladatommal törődtem. Jin volt az, aki először megenyhült, csinált nekem egy teát és mellém húzta a másik széket, hogy belenézzen a tanulnivalómba. Felajánlotta a segítségét is, amivel persze nem mentem sokra és rá is szóltam. Egyedül kell megoldanom ezeket, könyv és minden más kisegítő lehetőség nélkül. 

Megfordul a fejemben, hogy beavatom Jint az egyezségbe, ami köztem és Taehyung között alakult meg. Biztosra veszem, örülne neki, ha nem kellene a sikeres vizsgám után amiatt aggódnia, vajon Taehyung mikor húzza ki a gyufát legközelebb és mennyit viselek még el tőle anélkül, hogy egy szakítással akarnék eltűnni a közeléből. Mégis hallgatok. Az egyezség ránk, kettőnkre tartozik. Taehyung engem utál - és bár Jint is, a kettőnek aligha van köze egymáshoz. Ők akkor szólalkoznak össze, ha Taehyung kezdeményez, viszont én a puszta létezésemmel vívtam ki a szimpátiájának hiányát. Ez van. Megszoksz, vagy megszöksz. Ez esetben inkább megszokom. Nem fogok menekülni. 

- Nagyon szorgos lettél - nyom egy csókot a számra az ajtóban. - Már csak alig két hét, tarts ki! 

- Te most bátorítasz? Azt hittem le akarsz beszélni róla, hogy Taehyung legyen a magántanárom. 

- Jól tanít, nem? Ha érted az anyagot, akkor megéri. De ne bánjam meg ezt a kijelentésemet. 

Miután Jin elmegy, magamra maradok a megállíthatatlanul kavargó gondolataim társaságban. Leülök az íróasztalomhoz, bekapcsolom a notebookom és amint magához tér a gép, beírom a keresőbe azt a négy betűt. Az ujjaim viszont egyetlen találatra sem nyomnak rá. Mozdulatlanul ülök, csak nézem a képernyőt és nem látom értelmét a dolognak. Minek olvassak utána? Miért tudjak meg többet? A barátom, akit szeretek és akivel együtt vagyok, nem vevő erre. Így semmi értelme. Tényleg jobb lenne, ha elfelejteném ezt az egészet.

Hétfő

TAEHYUNG

Jóval korábban érek a tanulószobába, mint May. Van időm átnézni az összeírt röpdolgozatát, amit még most is igen nehéznek gondolok, ha az ő szintjét nézzük. Leveszem a pulóverem, épp a pólóm nyakát igazgatom, mikor kettő előtt tíz perccel nyílik az ajtó és May toppan be. Szintén korábban, mint én. Egészen addig nem vesz észre, míg az asztal előtt fel nem néz. Tekintete az arcomról letéved a pólóm nyakát fogó kezemre, arcát szinte azonnal elönti a pír. 

- Mi jár a fejedben? - muszáj megkérdeznem tőle, mert van egy sanda gyanúm, ami elég erős, de örülnék, ha kimondaná. Nem fogja, természetesen. 

- Korai vagy.

- Akárcsak te. 

Leül az asztalhoz, előpakolja a könyvét, a megoldott házi feladatát. Nem adja oda nekem, hátradől és karba tett kézzel ül, kienged egy mélyről jövő sóhajt. Csönd telepszik ránk, a falióra ketyegése jelzi csak, hogy nem fagyott meg a valóság. Az asztallapra szegezi a tekintetét, nagyon koncentrál valamire, aztán a következő pillanatban lehunyja a szemét. Első ránézésre azt mondanám, elaludt, de tudom, hogy nem alszik. 

May ma más. Az eddig őt körbelengő nyugtalan aura most sokkal inkább érzékelhetőbb, látványosan szenved. Próbál ura lenni önmagának, valami nincs rendben vele, a lelkivilágával. Észrevettem, hogy a nyugtalansága akkor jön elő leginkább, ha a közelében vagyok. Ezt mindeddig a közöttünk lévő, számára még nem felismert vonzalomnak tudtam be, de ebben a helyzetben van valami plusz, valami gyengédebb, mégis erősebb és nem tudom megfogalmazni, mi is az. Csak vagyunk, nem beszélünk, kivételesen nem teszek rá csípős megjegyzést. Telik az idő, May nem nyitja ki a szemeit és mikor végre megteszi, látom rajta, hogy megkönnyebbült. Mintha egészen eddig az önmegnyugtatással próbálkozott volna és sikerrel járt. 

Kezébe veszi a tollát, miután elém tolja a kész házi feladatát. Szó nélkül veszem magamhoz, átváltok pirosra és javítani kezdem. Ha szokásom lenne a dicsérgetés hálószobán kívül, most mondanám Maynek, hogy ügyes volt. Egy feladat kivételével mindet jól oldotta meg. Ráírom az elért pontszámát a lap aljára, vissza adom neki, aztán megmondom, hol nyissa ki a tankönyvét. Beszélni kezdek az újabb anyagrészről, mutatom mit jelöljön ki, hová írjon lábjegyzetet és May figyel. Hol a tankönyvét nézi, hol engem, de a tekintete határozott figyelemről árulkodik, épp ezért nem fűlik a fogam hozzá, hogy beszóljak valamit. Nem ad okot rá, nincs mibe belekötnöm. 

Az óra feléhez érve megkérdezem, szeretne-e öt perc pihenőt tartani. Bólint, leteszi a tollát és kinyújtózkodik. A terem egyik ablakához megyek, kinyitom, hogy némi friss levegő jöjjön be. A párkányra támaszkodva szemlélem a kollégium előtt nyüzsgő életet és magamon érzem May tekintetét. Mire gondolhat? Megfordulok, végig nézem, ahogy hátra nyúl a copfjához és kiengedi azt, majd kicsit megmasszírozza a fejbőrét a szoros gumi fogása miatt. Jobb oldalra tűri a haját, fehér hosszú ujjú felsőjének bal oldalán láttatni engedi a kulcscsontját. 

- Folytathatjuk? - töröm meg a csendet, May csak bólint. 

Leülök az asztalhoz, az abbahagyott fejezetet kezdem újra átvenni vele. Közel a második óra végéhez, közlöm, hogy röpdolgozatot fog írni és elé teszem a papírt. Nem ellenkezik, nem húzza a száját, nem felesel. Most nem a régi May. Elfogadja a tényt, kézbe veszi a tollát ismét, majd miután elolvassa az első feladatot, írni kezd. Ír, ír, ír. Szüntelenül körmöl, hezitálás, gondolkodás nélkül tölti ki az üres mezőket. Végül pontot tesz az utolsó mondata végére és vissza adja a papírt. Közben felnéz rám, az arca bal oldalán kiszabadult egyik tincse vonja magára a figyelmem. 

- Még ma megtudom az eredményt? - kérdezi érdeklődve, semleges hanggal. 

- Várnod kell. 

- Mennyit?

- Ki tudja? - egyből javítani kezdem a dolgozatát, az agyam pedig minden egyes helyes válasz után egyre inkább fel akar robbanni.

Mi a fene? May készült. Nem adott meg rossz választ, sőt! Volt, ahová olyan extra kiegészítéseket írt, amiket nem kértem. Ideges leszek. Nagyon ideges.

- Rendben, elmehetsz! - mondom, összehajtogatom a dolgozatát. May nem moccan. - Mondom elmehetsz! 

- Lett hibám? 

- Nem. 

Az arca felderül, örömében ledobja a tollát az asztalra és hátra tűri a kiszabadult tincsét. Emiatt még idegesebb leszek. Az a tincs túlságosan tetszett ott, ahol volt. 

- Mára végeztünk. 

- Nem kapok házi feladatot? 

- May! - csattanok fel hirtelen, mire megmerevedik és pislogás nélkül néz a szemembe. Megijesztettem. Túl nagy váltás volt neki az eddigi nyugodt hangulathoz képest. De nem kell mondanom, hogy hallgasson el, magától megteszi. Te jó ég, Yeona ilyenkor még nagyban csacsogna, fittyet hányva a temperamentumomra. May nem, ő csöndben van, vár. - Az a házi feladatod, hogy tanuld meg az anyagot, mert kikérdezlek Szerdán. Most pedig menj! 

Vonakodva kezd összepakolni. Néhány mozdulatánál úgy látom, mintha meg akarna állni, talán mondana valamit, ám nem teszi. Összeszedi a cuccait, feláll és az ajtóhoz megy. Nem mozdulok meg, de őt figyelem, amíg elhagyja a helységet. Elköszönésképp vissza néz rám, a tekintetünk találkozik. Átlépi a küszöböt és abban a pillanatban látom a változást rajta, visszatér belé a nyugtalanság, az idegeskedés, ami itt a szobában kis ideig elkerülte. 

Próbálok lecsillapodni, átgondolni az imént történteket. Vagyis inkább az elmúlt két órát. May feszülten, zaklatottan érkezett, nyugodttá vált, majd ugyan olyan nyugtalanul távozott, ahogy jött. Higgadtan kezelte a tanulást, még a szeme sem rebbent, mikor nehezebb definíciókat magyaráztam neki. Inkább úgy tűnt, mint aki elfelejt minden nehézséget és csak egyre koncentrál. Pontosabban...minden olyat kizár, ami nehézséget jelent az életében és arra az egy valamire fókuszál, ami jelen pillanatban meg tudja nyugtatni. És az egészen biztosan nem a Statisztika.

- Hah! - a felismerés örömmel tölt el. Hatalmas örömmel. 

May a hangomra figyelt, az nyugtatta meg. Amíg nem beszéltünk, akkor pedig a jelenlétem. Még mindig nem érti, igaz? Vagy már kezdi? Ugye számára is ilyen világos? Vagy még tagad. Ez sem lepne meg.

A korábbi idegességemre gondolok, ami a röpdolgozatának javítása közben ért. Hamar rájövök ennek az okára is: túl jól teljesített. Túl nagy javulást mutatott az előző alkalomhoz képest, így jó úton halad. Ebben az ütemben fel tudna készülni a vizsgájára. Ennek már csak a gondolata is csalódottsággal tölt el. Lassan rájövök, hogy kettőnk céljai eltérőek ebből a szempontból. May át akar menni a vizsgán, hisz akkor megszabadul tőlem. De vajon később is megakarna? Ha tudatosul benne, mi történik kettőnk között, akkor is menekülne? 

Egyelőre tartja magát az egyezséghez, nekem is így illene. A mai nap után viszont kezdem azt érezni, hogy May elindult felém. Apró, bizonytalan léptekkel, de közeledik. Én pedig tárt karokkal várom, bármikor is érkezzen.