MAY

Soha nem telt még el ilyen lassan hetvenöt perc. A rajtam kívül jelenlévő vizsgázók lázasan írták a válaszokat, ki-ki még motyogott is magában, így próbálván felidézni az egyes definíciókat, értelmet találni az eddig leírt mondataiban. Volt, aki szinte minden ötödik percben ráhúzott az ásványvizére, a lábát rázta a pad alatt idegességében, vagy a sietős satírozásának hangja töltötte be az amúgy néma csendbe burkolózó előadótermet.

Bár kívülről úgy tűnt, én feladtam és magamba roskadva fogadom el a bukásom, belül valami mást éreztem. Nem veszteséget, inkább olyasféle győzelmet, amit az emberek általában később megbánnak. Felötlött bennem, mi van, ha velem is ez lesz? De nem másította meg a döntésem, nem bizonytalanított el. Jól döntöttem. Életemben először azért tettem valamit, mert én vágytam rá. Azért tettem, mert olyanra vágyom, aki épp ugyan úgy, azokkal a vágyakkal vár rám. Nem ebben kell a helytelenséget keresni. Ez lenne a normális, az élet adta csodás lehetőség kihasználása, megragadása, hisz mikor adódna újabb ilyen? Ki más és mikor adhatná meg azt, amire szükségem van, ahogy szükségem van, amennyire szükségem van? Ezekkel a gondolatokkal töltöm el a vizsga hátralévő idejét, mígnem a tanári asztalnál olvasást színlelő Taehyung felnéz.

Mikor letettem a tollat, azt ő is látta. Akkor hajszál híja választott el attól, hogy felpattanjak és oda menjek hozzá. Nem is tudom, mit akartam tenni pontosan, de attól féltem, ha a bukásom aláírása után egy légtérben maradok vele, még a parancsainak sem engedelmeskednék. Ez persze már eleve felesleges feltételezés volt. Az összes óhajának azon nyomban eleget tettem volna, de ő szavak helyett a tekintetét használva szögezett a székhez. Így hát maradtam.

- Lejárt az idő. Mindenki tegye le a tollat, a dolgozatokat pedig kifelé menet hagyjátok a tanári asztalon!

A diákok elégedetlenül, csalódottan mordulnak fel. Összeszedik a cuccaikat, hamarosan teljesen kiürül a terem. A legvégén csak én és Taehyung maradunk. Ezért a pillanatért könyörögtem és ettől a pillanattól féltem egyszerre. Nem állok fel, a dolgozatom is előttem hever üresen.

Taehyung leteszi a könyvét a papírhalomra, majd elindul felém. Becsukja a terem ajtaját, a kulcsot nem fordítja el a zárban. Ahogy maga mögött hagyta azt a pár lépcsőfokot, a pulzusom lódul egyet, a testem azonnal reagál a közeledésére. Az égető, pattogó szikrák minden eddiginél erősebbek, ugyanakkor ez, amit fizikai fájdalomnak hívnék és a vágy váltja ki, most már sokkal inkább kellemes, megnyugtató. Taehyung maga a megtestesült enyhülés, gyógyír a kínlódásomra, a szégyenérzetem elsöprője. Megáll a székem mellett, egyik kezével a padra, másikkal a támlára támaszkodik. Arca egy vonalba kerül az enyémmel, mindketten a dolgozatomra meredünk.

- Nulla pont - mondja, közvetlenül a fülembe suttog. - Mit jelent ez?

- Azt, hogy megbuktam - felelem mindenféle szomorúság, vagy megbánás nélkül.

- És az mit von maga után? - kiengesztelést az elpazarolt időért.

Felfelé fordítom a fejem, egy pillanatra elvesztem az önuralmam a testem felett. Taehyung figyelme nem lankad, a támlán nyugvó kezét megérzem a tarkómon.

- Türelem, türelem! - suttogja, és végre valahára tisztán kihallom belőle azt az elnyomott, lassan őt legyőző vágyat, amivel én is küszködök. Ugyan Szombat este hallhattam és kaphattam ízelítőt az érintéseiből is, csak mind olaj volt a tűzre. Azzal, hogy letettem a tollat, mindkettőnk számára kapukat nyitottam meg.

Én nem hallom a kopogást, Taehyung igen. A Statisztika professzorunk néz be, meglepetten vonja fel a szemöldökét, mert ugyan abban a pozícióban vagyunk, mint eddig. Megköszörüli a torkát, Taehyung egyáltalán nem zavartatja magát. És én? Ha akarnék, se tudnék megmozdulni.

- Minden rendben zajlott a vizsga alatt? - kérdezi a professzor.

- Igen, a legnagyobb rendben. Csak az bukott meg ezen a könnyű teszten, aki nem is akart átmenni.

- Akkor jó. A megbeszéltek szerint javíts és köszönöm a segítséget, Taehyung.

- Ugyan már, részemről volt az öröm.

A tanár kimegy, de nem csukja be az ajtót. Bárki észrevehetne minket, akár még Jin is, ha vissza jönne elém az épülethez. Azt mondta nem fog, hanem a kollégiumban megvár és együtt megyünk ki a reptérre. Tudom, hogy szorít az idő, nem árt korán oda érnie és elrendeznie mindent, mert ez nem olyan, mintha vonattal utazna. Szóval indulnom kellene, mert megígértem a barátomnak, hogy elkísérem a reptérre, ezzel is bizonyítva, hogy nem haragszom rá, amiért félrelépett. Még mindig nem haragszom. Nem tudok rá haragudni emiatt.

- May, édes May - duruzsolja Taehyung a fülembe. - Áruld el szépen, mi jár a fejedben!

- Azt mondtad korábban, hogy ha valami történik közöttünk, ha döntök...

- Igen?

- Akkor nem leszel tekintettel a barátomra.

Taehyung belefúrja az orrát a hajamba, mélyen beszívja a samponom illatát. Ez az egész sokkal bensőségesebb, sokkal erősebb. Mintha a tollam letételével bizonyos gátak is azon nyomban átszakadtak volna bennem és benne. Annyi mindent hordoz magában egy döntés, oly sok mindent változtat meg egy csapásra!

- Emlékszem. Tartom is a szavam - csakhogy én is emlékszem valamire, amit Taehyung nem tartott be. Emiatt és a kialakult, egyre melegebb helyzet miatt merek csak megszólalni újra.

- A szerdai korrepetálás alkalmával nem válaszoltál a kérdéseimre, ahogy megígérted. Szóval ebből kifolyólag szeretném kérni, hogy még addig legyél tekintettel a barátomra, amíg fel nem száll a gépe. Valamit valamiért - az utolsó két szó hallatán Taehyung felmordul. Ujjai megmozdulnak a tarkómon, könnyed mozdulattal összefogja a hajam és hátra rántja a fejem. Pont úgy, mint a tanulószobában azon a szerdai napon, csak most hajgumi segítsége nélkül.

- Valamit valamiért, mi? Akkor már felesleges mondanom, hogy készültem az elmaradt kérdések miatt? - ó, ne már! - Bizony, úgyhogy rendben van, belemegyek ebbe a kis egyezségbe, de csak egyetlen feltétellel.

Megint a feltételek. Mintha a függősége lenne, akárcsak az egyezségek és a szabályok. Kérdőn ránézek, ő a padon pihenő kezével az arcomhoz nyúl, hüvelykujja végig simít arcomon, megállapodik az alsó ajkam alatt. A tekintete oda téved és fél pillanatig azt hiszem, most olyasvalami fog történni, amitől Taehyung megfeledkezik arról, mit is akart mondani, nekem pedig végérvényesen befellegzik.

- Mi az?

- A hétvégét nálam töltöd. Van egy kis megbeszélnivalónk.

°°°

Ahogy Jin kipakol a taxiból, megfigyelem az arca részleteit. A bőre irigylésre méltóan hibátlan, telt ajkairól nem is beszélve. Az alkata férfias, széles vállai és keskeny csípője mellett kidolgozott felsőtestet rejt a két réteg ruha, amit magára vett. Ismerem a teste zugait, az érzékeny pontokat. Tudom hol csiklandós a leginkább, hol vannak korábbról megmaradt hegei, vagy, hogy hová szeret csókot kapni. Ezalatt a kicsivel több, mint fél év alatt kiismertem Jin testét, ahogy ő is az enyémet. Még egyetlen kapcsolatom sem tartott idáig. Jin érzései mélyek, nem csak felületesek. Szeret engem, én is szeretem őt. Ezek puszta tények, amiknek elégnek kellene lenniük ahhoz, hogy ne úgy cselekedjek, ahogy. Mégis kevesek, nagyon kevesek.

Jin végig a kezemet szorongatja és én nem érzem ezt helytelennek. Ma sok mindent nagyon is helyesnek érzek. Most itt a helyem vele, mellette. Végig nézem, ahogy elintézi a jegyét, felpakolja a bőröndjét a szalagra, majd vissza sétál hozzám és együtt elsétálunk elsétálunk a géphez, közben Jin kérdezget a vizsgáról.

- Jónak érzem - hazudom egyből, hogy egyelőre ne aggódjon a bukásomon.

- Tényleg Taehyung ment be megíratni veletek? Egy srác a kollégiumból fel volt háborodva, azt hittem csak viccelt.

- Nem vicc, Taehyung volt az. A professzorunk nem ért rá.

- Ó, értem - Jin annyiban hagyja, nincs már miért erről beszélnünk. Az ő szemében már átmentem és véget értek a korrepetálások. - Ha esetleg összefutnál vele, megmondanád neki, hogy amint Franciaországba értem, átutalom az órák díját?

- Nem szükséges ezt tenned. Majd én elrendezem, elvégre...

- Hé! - a hátunk mögül ismerős hang kiáltása hallatszik, egyszerre fordulunk meg. Jimin rohan felénk, mögötte ott van a többi srác. A baráti körből szinte mindenki, kivéve Taehyung. Ő nem jött el. - Nem szabadulsz tőlünk ilyen könnyen.

Abba marad a korrepetálás fizetésének megbeszélése is. Kiérünk a géphez, Szöul fölött az ég már kezd sötétedni, a reptéren dolgozók láthatósági mellényben kavarognak körülöttünk. Mind a heten beállunk a gépre felszállni vágyók sorába, többen is felháborodottan mutogatnak ránk. Egy ember kivételével semmi keresnivalónk itt, de nem akarjuk ott hagyni Jint. Namjoon szól ránk, hogy ideje kiállni a sorból. A fiúk kezet fognak, Jungkook még öleléssel is búcsúzkodik, látszólag eléggé elérzékenyült.

Én maradok utoljára. Jin kissé tétovázva kinyújtja felém a kezét, én egyből megfogom és közel lépve hozzá szorosan átölelem. Arcát belefúrja a nyakamba - ahol nemrég még Taehyung ajkai jártak, - ujjai megnyugtatóan fel és le simítanak a gerincem mentén - ott, amerre Taehyung ujjai is ugyan ezt tették, - és én vagyok az, aki a búcsúcsókot kezdeményezi. Nyaka köré fonom a kezeimet, nem törődök a srácok fütyülésével, vagy másokkal. Minden szeretetemet és támogatásomat belesűrítem a csókba, azt szeretném, ha Jin érezné ezt és kétségek nélkül menne el, hogy minél magabiztosabban teljesíthessen. Kell neki a tudat, a biztonságérzet, reszket az ölelésben.

- Két hónap - súgja az ajkaimba, ujjai letörlik az arcomon végig folydogáló könnycseppeket. Én is látom a szemén, hogy közel áll a síráshoz, mégis úgy dönt, kettőnk közül ő lesz most az erősebb. - Két hónap múlva ugyan itt találkozunk?

- Igen.

A szemébe nézek, nem akarom még elereszteni.

- Szeretlek, May. Nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek - válaszolom őszintén. Jin következik a beszállással. Még egy csókot ad, aztán elengedi a kezem és vissza-vissza nézve felszáll a repülőre. Eltűnik a szemem elől.

°°°

A többiekkel együtt vissza megyek a kollégiumba. Ugyan Jin szobája üres és az is marad jó ideig, a kulcsa nálam van. Azzal az indokkal kaptam meg, hogyha szükségem lenne a közelségére, bármikor bemehessek. Hoseok biztosított róla, hogy még akár az itt alvásomat is meg tudják oldani, majd falaznak nekem a portásoknál. Megköszönöm ezt a segítséget, aztán belépek a szobába, hogy összeszedjem az itt maradt ruháimat. Jin illata érződik mindenhol, az ő holmijai hevernek itt-ott és én a kezembe véve az egyik pizsamapólóját, leülök az ágyára.

Magányosnak érzem magam egy pillanatra. Aztán ez az érzés megszűnik, helyét az izgalom veszi át, ami bűntudattal van fűszerezve. Az utóbbit ugyan a vizsga alatt nem éreztem, mintha teljesen eltűnt volna, de így, hogy a barátom szobájában ülök, aki mit sem sejt arról, mi történik és mi fog történni, amíg távol lesz, újra betámad ez a keserűség. Kijár, megérdemlem, nem panaszkodhatok.

Jin pólóját az ágyra terítem, vállamra veszem a táskámat és bezárva magam után a szobát, haza indulok.

Hallom a srácok beszélgetését a konyhából, ezért gyorsan beköszönök nekik és biztosítom róla őket, hogy néha majd azért találkozunk. Jimin természetesnek veszi, mert szerinte Jin nélkül is helyem van az összes itt megrendezett bulin. A többiek is egyetértenek vele, ezért valamivel nyugodtabban, hogy a barátom jelenléte nélkül nem fognak levegőnek nézni, a lépcsők felé veszem az irányt.

Alig jutok el az első lépcsőfordulóig, mikor valakibe beleütközök. Megint. Csakhogy a kellemes, frissen hullott hóra és fenyőerdőre emlékeztető illat egyből tudatja velem, ki is az a valaki. Az érzékeim kiélesednek, még sötétben is tudom, hová kell néznem ahhoz, hogy ha világos lenne, az arcát láthassam. Egy kéz jelenik meg az enyémnél, ujjak fonódnak a csuklóm köré és rántanak közelebb a kéz tulajdonosához. Az ölemben felcsapó forróság és az ő testéből áradó meleg egyszerre lazít el és tesz türelmetlenné.

- Megtettem, amit kértél - lép egyet felém, hátammal a falnak ütközök, lélegzetét a kulcscsontomon érzem. A sötétség eltakar minket mások elől, hacsak valaki fel nem nyomja a villanyt, de egy árva neszt sem hallani. A fiúk is visszatértek a szobáikba, így olyan, mintha csupán mi ketten lennénk itt.

- Igen, köszönöm.

- Ne köszönd, nem szívesen tettem. Emiatt nem tudok várni holnapig, miattad kell most megszegnem a magamnak tett ígéretemet.

- Miféle ígéretet? - kérdezem, még mielőtt megtudhatnám, mire gondolt.

Nem válaszol szavakkal. Szabad keze, amelyik nem a csuklómat ejti fogságba, most az oldalam mentén felkúszik egészen a nyakamig, ajkai továbbra is a bőröm felett időznek. A lélegzetem szakadozni kezd, akárcsak az övé, mikor tenyere rátalál a tarkómra, belemarkol a hajamba és így tart, egészen olyan érzést keltve, mintha egy préda lennék a vadász hálójában. Mintha beleestem volna egy csapdába, egy feneketlenül mély gödörbe, ahonnan nem akarok kimászni.

Taehyung belemormog valamit a nyakam tövébe, oda, ahol annyira érzékeny a bőröm, hogy kis híján felnyögök a már amúgy is kínzó nedvességtől a lábaim között. Magával ragad ez a csodálat, hogy ilyen heves reakciókat képes kiváltani belőlem. Kizárja a gondolataimat, megszűnik körülöttem minden más. Abban a pillanatban, ahogy ajkai az enyémekhez érnek, mintha villám csapna belém. A kezeim mozdulnának, hogy érintsék őt ott, ahol csak tudják. A légzésem szaporább lesz, ahogy a pulzusom is az egekben jár. A csók nem tapogatózó, nem óvatos, még csak nem is puha. Tele van vissza fojtott vággyal, mélységgel, tűzzel és attól félek, feléget. Ajkaim elnyílnak, Taehyung nyelve határozottan, ellentmondást nem tűrően furakodik előre, s ahogy az enyémmel találkozik, a lábaim megrogynak. A kezem, amit nem fog le, feltéved a hátára, közelebb akarom magamhoz szorítani őt és elveszni ebben a vad, erős érzékiségben. Ha ez a csók ilyen, milyenek lesznek a későbbiek? Milyen lesz, ha nem csak csókolózni fogunk, hanem ennél sokkal, de sokkal többet is megteszünk? A testem meddig fogja bírni ezt a fájdalmas kellemességet? Hol vannak a határok?

Taehyung teste mindenhol az enyémnek feszül, ám kevés választ el tőle, hogy fel ne sikítsak, mikor ajkai elválnak az enyémektől. Kapkodjuk a levegőt és a testem könyörög enyhülésért. Tudom, most nem fogom megkapni, még vissza van néhány dolog az előkészületekből. Ha lehetne, ha Taehyung szerint tényleg készen állnék mindenre, nem állt volna le itt.

- Felszállt a gépe és te úgy döntöttél, vele maradsz - szólal meg nemsokára. Szavait csak nagy nehezen fogom fel, még mindig a csók hatása alatt vagyok. - Egyedül kell megbirkóznod a bűntudatoddal, mert erről, ami köztünk történik, nem beszélhetsz másnak.

- M-miért nem?

- Mert nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen arról, mi okoz neked örömöt. Én akarok az egyedüli lenni, az egyetlen.

Sok újabb kérdést vet ez fel bennem, de Taehyung is észreveszi ezt, ezért úgy dönt, ideje mennem. Elválik tőlem, a melegsége után sóvárgok, fázom az érintése nélkül. Az ajkaim bizseregnek a csók hiányától.

- Minden kérdésedre választ kapsz a hétvége folyamán. Ahogy én is felteszek neked jó néhányat és együtt megbeszéljük, miféle feltételek és szabályok mellett kaphatlak meg. Hidd el, May, nem véletlen ez a sok előkészület - a hangja vándorol, távolabbról hallom. - Bár nekem is, neked még inkább szükséged van ezekre. Nem lenne jó, ha olyan határokat lépnénk át, amikre nem állsz készen.

- Neked is vannak határaid? - mindig arról beszél, hogy mi lenne velem. Arról viszont keveset, vele mi lehetne, mik az ő határai.

- Azokat is megtudod holnap. Most pedig menj, rendezd a gondolataidat és pihenj! Azt szeretném, ha a lehető legéberebb lennél, mikor beszélni fogunk.

Taehyung felsétál a lépcsőkön, ott hagy a fordulóban egyedül a kalapáló szívemmel és a hideg fal okozta didergésemmel. Megérintem a szám. Ha most tükörbe néznék, duzzadtabbnak látnám, a hajamat kócosabbnak. Az arcom kipirult lenne, a szemeim csillognának. A csuklómon ott virítana Taehyung keze nyoma halványpiros árnyalattal, és azzal az emlékkel a fejemben, hogy milyen elánnal rántott magához, milyen hevesség jellemezte a csókját és az ígéreteit. Mint én, ő is várakozik. Én az ismeretlenre, Taehyung egy részben ismert, ám de eddig tiltott területre.

Amint kilépek az esti levegőre, a tüdőmet tele szívom friss oxigénnel, fejemben a holnapi nap lehetőségei jelennek meg. Felnézek az égre, Jin lehet, talán már alszik is, hogy hamarabb elteljen az út. Hiányzik. Valamilyen szinten elvitt belőlem egy darabot magával és csak két hónap múlva hozza vissza, viszont ami nálam maradt, azt Taehyung kapja meg. Darabokra szednek és hagyom, míg nekem mindkettejükből jut valamennyi. Igazságtalan vagyok. Nem csak Jinnel szemben, de hármunk közül ő az, aki a leginkább sérülhet emiatt. Nem ezt érdemli. Épp ezért, amíg még Taehyung nincs újra a közelemben és nem befolyásol, fejben meghozok egy döntést: ez, ami mától kezdetét vette közöttünk, nem tarthat tovább két hónapnál. Ha Jin visszajön, én vele leszek és a mi kapcsolatunknak ott vége szakad.

°°°

Na, ezt a részt vagy ötvenszer szerkesztettem, variáltam vele. De sikerült olyanra írni, amilyenre akartam, szóval still megérte "szenvedni" vele.

Tudom mennyire érthetetlen szinte May viselkedése és gondolkodása. Idővel majd vilagosabb lesz, de tényleg. :)

Holnap még érkezik a Cyber Sex 2. évadának 1. része.
 

Legyetek jók! xx