TAEHYUNG

- Mostantól két naponta lesznek különórák. A hétvége kivétel, azokon a napokon nem vagyok hajlandó veled foglalkozni és neked is jobb, ha dugsz a barátoddal, különben ilyen nagyszájú leszel, ami nem könnyíti meg a dolgom a későbbiekben. A vizsgádig még négy alkalommal találkozunk, az egy napi óra számát megduplázzuk, így talán tényleg lesz esélyed átmenni. Minden alkalomra kapsz házi feladatot, sőt az óra végén az aktuálisan átvett anyagokból is írsz egy röpdolgozatot. Fogd fel úgy, hogy ezzel is neked lesz jobb. Ami viszont a legalább elégséges vizsgádat illeti... - előre hajol, az asztalra könyökölve néz a szemembe. - ...ha nem mész át, kárpótolnod kell az elvesztegetett időért. És én mondom meg, hogyan.

Az utolsó két mondattól elnyílnak az ajkai és nem szükséges gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, miért. Megint a múltkori megszólalásomra gondol, annyira nyilvánvaló. Úgy döntök, nem erősítem meg benne, miszerint arra is célzok kárpótlás gyanánt.

- Óradíjat számolsz fel? - nyögi ki végül, a korábbi határozottsága picit meginog. De csak picit. May hamar összekapja magát. - A szabályok a mániáid.

- Úgy is mondhatjuk, nem leszek tekintettel a barátodra - és van egy olyan érzésem, hogy ő sem lenne az. Bármennyire is próbál a kereteik közt mozogni, May kíváncsi. Fogadni mernék, szeretne rákérdezni a fenekelésre, mégis hogyan gondoltam és ami azt illeti, örömmel avatnám be a részletekbe.

A legelső találkozásunkkor is éreztem azt a bizonyos vonzást, ahogy most is. Állandóan. Ez akkor van meg, ha a két fél igényei megegyeznek, amolyan első látásra megérzés. Volt már benne részem, de nem kecsegtettek akkora élvezettel, csupán a szokásos szintet hozták. A megszokottat, ami egy idő után unalmassá válik. Az én szexuális életvitelem - vagy az ő szavaival élve, perverzióim és mocskos gondolataim - jócskán túlmutatnak a többség által preferálton. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbáltam volna ki magam abban, egyszerűen csak nem az én világom. Ahogy Mayé sem, ott és akkor láttam, hogy ő olyan, mint én. Egy másik oldalról megközelítve. Mikor észrevette, hogy végig mérem, lesütötte a szemét. Mintha tökéletesen tisztában lett volna a szabályaimmal, amiket máshol, más körülmények között szeretek alkalmazni. Ugyanakkor nagyszájú, és nem tűnik úgy, hogy megrémíti a büntetés, vagy a kárpótlás gondolata. Tisztán látszik rajta, mennyire fogalma sincs róla, mit is jelent ez pontosan.

- Mindig Jinen csattan az ostorod. Miért? - tényleg nem érti, miért nem kedvelem a barátját. Persze, hiszen a drága, ártatlan Jin soha, semmi pénzért nem avatná be Mayt az évekkel ezelőtt történtekbe. Yeona ezt készségesen megtenné.

- Jobban szeretnéd, ha rajtad csattanna? - kérdezek vissza, mire egyből elvörösödik. Túlképzelte, már megint. A gondolatai vissza-vissza tévednek és látom rajta, ez eléggé megijeszti. Komolyan, ennyire nincs tudomása, mi is történik vele? Hogy miért ez a hirtelen kíváncsiság? - Mire gondolsz?

- Végeztünk, ugye? Szeretnék vissza menni a barátomhoz.

- Akkor menj! - elé teszem az összeírt feladatokat tartalmazó papírt, mintegy néma elbúcsúzásnak szánva. - Hétfőn találkozunk. - az még három teljes nap. Lehet, hogy sikerült felkorbácsolnom May kíváncsiságát, de neki ezzel a mai viselkedésével az én elmémet sikerült megbolygatnia. Mennyi minden újat mutathatnék neki és mindet imádná!

Összepakolja a cuccait, elveszi a papírt az asztalról, majd feláll és szó nélkül kimegy a helységből. Hallom a lépteit, amik a lift felé vezetik, én viszont nem állok fel, kihasználom ezt a kis magányt a tanulószobában.

Szóval az egyezség. Továbbra is vállalom a korrepetálását, ami, ha figyel és tanul, sikerrel zárul, amennyiben az elégséges vizsgát tartjuk célnak. Ez esetben nincs kárpótlás. Van az az érzésem, miszerint ezt mindketten nagyon bánnánk. A különbség csak az, hogy én beismerem, May tagadná. Ha csak egyetlen dolgot mutathatnék meg neki, az az lenne, aminek a gondolatától képtelen szabadulni. Tartanom kéne magam a csak Statisztikával kapcsolatos beszélgetésekhez, ez az ő feltétele. De lássuk, ő mennyire biztos magában. Úgy viszonyulok majd én is hozzá.

MAY

Jin szobája előtt toporgok, bentről nem hallok semmit. Talán elment valahová Hoseokkal. A fiú úgyis felőle érdeklődött, mikor összetalálkoztunk a liftnél.

Kopogok, de nem nyitok be, mint ahogy eddig szoktam. Az ajtó csukva marad, bentről se nyitja ki senki, én pedig hiába nyomom le a kilincset, kint ragadok.

- May? - a hangja zökkent ki, ugrok egyet a váratlan meglepetéstől. Megfordulok, Jin zsebre tett kézzel, zavart arckifejezéssel néz rám. - Itt hagytál valamit?

- Nem. Vagyis igen. Izé...én csak... - alig tudom kinyögni, mit akarok. - Beszélhetnénk?

Biccent, előhalássza a szobakulcsát és beenged mindkettőnket. Örülök, amiért nem a folyosón ácsorogva kell megvitatnunk ami történt.

Jin leveszi a pulcsiját, a széktámlára hajtja, aztán leül az ágya szélére és jelzi, hogy foglaljak helyet én is. Görcsösen markolom a táskám pántját, kerülöm a szemkontaktust vele, amíg össze nem szedem a gondolataimat.

- Ne haragudj rám, amiért olyan gorombán viselkedtem! Sajnálom, nem voltam elég egyértelmű.

- De, az voltál. Így utólag belegondolva nyilván csak valami támaszra volt szükséged, mert kiborultál - sűrűn pislogva meredek rá, Jin folytatja. - Nagyon megterhelő lehet a vizsga miatti stressz és az, hogy egy olyasvalaki korrepetál, aki biztosan az idegeidre megy. Nem a legjobb kombináció. Ezért szeretnék segíteni neked, amennyire csak tudok. Mármint, megkönnyíteni a helyzeted.

Jin! Miért kerülget a sírás a jószívűségétől?

- Már így is rengeteg mindent teszel ezért. És különben is, nem tudod megtanulni helyettem az anyagot - eresztek meg egy mosolyt, amitől Jin arca is megenyhül.

- Szerintem megtudnám - vág vissza rájátszott sértődöttséggel. - Mondd el, miként segíthetek, hogy túljuss ezen! Biztosan van valami, amitől kiengednéd a fáradt gőzt, még ha csak átmenetileg is. Elmenjünk enni valahová, kocsikázzunk, vagy...?

Sorolja a lehetőségeket, még az ujjait is feltartja, úgy számolja a megannyi opciót, ami szerinte megoldást jelenthet. Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra az agyamba kúszik egy gondolat, egy fantázia kép és megmerevedek. Jin tovább beszél, tekintetem az ajkaira fókuszál, a kezeire. A pillanatból pillanatok lesznek, a hangja távolinak kezd tűnni, ahogy az előttem ülő Jin látványa is lassan elmosódik, helyét valami más veszi át. Én, ahogy hanyatt fekszem az ölében.

- May? Figyelsz rám? - integet az arcom előtt, immár közvetlenül mellettem ülve az ágyon. - Jól vagy?

- Igen - nem! A combjaimat összeszorítva helyezkedem, sokkol a hirtelen rám törő vágy. Helytelennek érzem. Ezt a fantáziát nem Jin ültette el a fejemben, hanem valaki olyan, akivel kapcsolatban már azt is megbántam, hogy egyáltalán megismertem.

°°°

Késő délután indulok haza. Jin megint lekísér az állomásra, megbeszéljük, hogy holnap este ő jön át hozzám és nálam tölti a Vasárnapot is. Ez a terv egyszerre nyugtat meg és zaklat fel. Miután elindul a vonatom, megkönnyebbülten sóhajtok fel.

Az út alatt felötlik bennem, talán belenézhetnék az új házi feladatomba most megoldhatnám előbb is, nehogy megint hibásan adjam le, így több időm lenne rá. Sőt, nagyobb eséllyel tanulom meg az anyagot és megyek át a vizsgámon, ami után búcsút inthetek Taehyung lekezelő, arrogáns stílusának.

Hazaérve lepakolom a cuccom, levetkőzöm, majd egyből a fürdőbe megyek és beállok a forró víz alá. Halk zene szól a telefonomból, a víz hőmérséklete, monoton zuhogása ellazít, kiüríti a fejem. Tusfürdőt nyomok a tenyerembe, ráérősen felhabosítom. Ahogy megmosom magam és állítok a vízhőfokon, kiszakadok a gondtalan gondolataimból, visszatérek a jelenbe. A kezem félúton megáll a levegőben, elakadt a lélegzetem az újból felrémlő képtől a fejemben. Szorosan behunyom a szemem, el akarom hessegetni.

Minek? Úgyis vissza fog jönni.

Megint megérzem a feszítést, a kibírhatatlanul erős vágyat, ami - nem hittem volna - de még fokozódhat. A kép ugyanis tovább mozog, folytatódik és Jint képzelem oda, hogy ő teszi velem mindazt. Ő nem tenné. Vannak határaink, amiket Jin előszeretettel feszeget ugyan, ám sosem annyira, hogy át is lépje azokat. A romantikus vanília oldala mellett akad egy kis fűszeresebb, dominánsabb Jin. De akkor sem tenné meg. Még az én kedvemért se.

Az ujjaim bekúsznak a combjaim közé, ott érintenek, ahol a legérzékenyebb vagyok. Nem, Jin nem tenné, mégis őt képzelem el, mert mást képtelen lennék. Csak ő létezik számomra. Az ujjaim felgyorsulnak, szabad kezemmel a zuhanykabinnak támaszkodom. Eddig ismeretlen elképzelések öntik el az agyam, olyanok, amik felé nem terelődtek a gondolataim soha. Tényleg soha? És most? Most nagyon tetszenek.

Az utolsó pillanatokban vagyok, az alhasam összerándul, ismerős érzés kezd magába keríteni és akkor, annál a mindent elsöpörhető mozdulatnál Jin arcképe és testének emléke elpárolog, helyette valaki mást látok: Taehyung. Ne! Mielőtt bármit is tehetnék, abba hagyhatnám, vagy kinyithatnám a szemem, elér az orgazmus és megsemmisülve, remegő lábakkal csúszok le a zuhanykabin mentén. A szám elé kapom a kezem, a testem még mindig reszket, a hallásom eltompul.

Nem tudom eldönteni, mit érzek pontosan. Bűntudat? Rosszullét? Minden egyszerre? Felnyúlok, elzárom a vizet, de nem szállok ki a zuhanyzóból, várom, amíg a végtagjaimba vissza gyűlik az erő. Közben Jinre gondolok. Ha ezt megtudná, soha többé még csak rám sem nézne. Hiszen minek nevezhetném ezt? Az volt, ami volt. Az történt, ami történt és nincs rá magyarázat. Nem létezik olyan indok, ami elfogadható lenne.