Hatalmas szerencsének éreztem, hogy Antira bíztam a Kolostól kapott hacukámat. Ezeket a gyönyörű ruhákat nem mertem festők közelében tárolni, főleg mivel láttam már olyat, hogy Gergő véletlenül festékes kézzel nyúlt be a szekrényébe, majd három pólóját is összekente. Lídi még szépen ki is vasalta nekem a ruhadarabokat, így teljesen olyannak tűnt, mintha most kaptam volna meg őket. A hajvágás persze megint feljött, én viszont továbbra is ellenkeztem, így Lídi végül csak összefogta a tincseimet. Nagyon meglepődtem, hogy már ennyire megnőtt a hajam.

A gyomrom csupán akkor kezdett el görcsölni, amikor beültem a kocsiba Antival. Nem tudtam, mit fogok reagálni, ha meglátom Gergőt. A haragom ugyan elpárolgott a sok tanácstól, amit kaptam, de nem tudtam biztosan kijelenteni, hogy nem jelenik meg bennem újra valamennyi, amikor szemtől szemben állok vele. Az első huszonnégy órában látni sem akartam, gyakran eszembe jutott, hogy szakítanom kellene vele, és még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Csilla és Anti egy-egy beszélgetéssel teljesen elmulasztották volna ezeket az érzéseimet. Féltem, mi lesz, ha meglátom, és hirtelen megint haragudni kezdek, vagy oda sem akarok menni hozzá, esetleg kedvem lesz behúzni neki egyet. Sosem tettem volna meg, de kedvet kaphattam hozzá, és már ez is megrémített.

Legalább annak örültem, hogy kivételesen csak szimpla tikek jelentkeztek rajtam. Korábban minden ilyen alkalommal komplex, akár fájdalmas mozdulatsorokat ismételgettem, amik egyre agresszívabb jöttek elő, minél idegesebb lettem. Eddig is tudtam, ekkor azonban mindennél erősebben éreztem, mennyit segít, ha rendszeresen szedem a gyógyszeremet. És lélekben már köszönetet is mondtam Gergőnek, amiért az utóbbi hónapokban óramű pontossággal rám szólt minden reggel, nehogy elfelejtsem bevenni a pirulákat.

Egész testemben reszkettem, miközben Anti leparkolt a művelődési központ előtt. Nem mertem bemenni, kiszállni a kocsiból, de még a biztonsági övet sem akartam kikapcsolni. Nem éreztem késznek magam. Azt se tudtam, fel lehet-e egyáltalán készülni egy ilyen találkozásra. Valószínűleg képtelenség.

– Bemenjek veled? – fogta meg a kezem Anti. – Tudom, hogy utálod a tömeget.

– Nem a tömeg a bajom – ingattam a fejem. – Hanem... Tudod...

– Menni fog az! – Biztatóan megszorította az ujjaimat, majd egy nyugtatónak szánt mosolyt is próbált adni, a szemében csillanó aggodalom azonban megtörte a közvetíteni kívánt üzenetet. – De azért maradok még tíz percet. Ha bármi van, csak fuss ki, és viszlek, rendben?

– Köszönöm.

– Neked bármit, Bojt!

Áthajolt hozzám, hogy pár hosszú másodpercre magához ölelhessen. Erősen fogott, talán ő is félt, hogy valami rosszul sül el, és visszasüllyedek a Gergő előtti állapotomba. És őszintén, ettől a kimeneteltől én is rettegtem.

Még adott egy puszit, aztán sok sikert kívánt, én pedig végül kiszálltam a kocsiból. A háromemeletes, világoszöld épület fenyegetően nézett le rám, mintha minden ablaka egy-egy ítélkező szem lenne. A kiállításra érkezett emberek fel sem figyeltek rám, egymással beszélgetve mentek el mellettem. Mintha láthatatlan lettem volna. És azt kívántam, bár így is lenne.

A művészeknek délelőtt tíz és fél tizenegy között kellett érkezniük, a vendégeket viszont már nyolckor beengedték, hogy körbe tudjanak nézni. Még a tavalyihoz képest is hatalmasnak tűnt a tömeg; minden kép előtt hatosával álltak a műkedvelők, pár szobor, festmény és fotó alá pedig már kiragasztották az "árverezésre megy" matricát. Ha valakinek megtetszett egy munka, ajánlatot tehetett rá, és ha adott munka több ember figyelmét is felkeltette, azt délután kettőkor árverésre bocsátották, kezdő licitnek pedig az első érdeklődő által felajánlott összeget tették meg. Nekem eddig háromból kétszer vették meg a munkáimat, azok pedig, akik vesztettek a liciten, rendre felkértek különféle munkákra, így a nyári szünetek alatt bőven akadt bevételem, amiből elmehettem anyáékkal egy hétvégére nyaralni. Reméltem, ez idén is sikerülni fog. Szívesen elvittem volna Gergőt a Velencei-tóhoz, akár egy egész hétre.

Az idegességem levezetése érdekében úgy döntöttem, előbb teszek egy kört a kiállításon, megnézek pár képet és szobrot. Párra úgyis nagyon kíváncsi voltam.

A kisebb teremben megtaláltam Ervin fotóját, ami idén is nagyon elvontra sikeredett. Mindig bizonygatta, hogy az ilyen képek ragadják meg azonnal az ember figyelmét, majd hagynak mélyebb nyomot az elmén, én viszont sosem értettem, miért akar direkt sokkolni másokat. Erre az évre egy madártetemet fényképezett le, amin megannyi dögkukac mászkált, és egyszerűen rárakott egy fekete-fehér szűrőt, a hátteret elhomályosította, a madarat viszont túlszerkesztette, ami miatt minden kukac olyan világosak tűnt rajta, hogy már szinte világítottak. Összesen három másik ember állt előtte rajtam kívül, de ketten igen hamar leléptek, a harmadik azonban már ránézésre is olyannak tűnt, akinek pont ez a stílus jön be. Görnyedt hát, a szemébe lógó, zsíros, feketére festett haj, beesett arc. Mintha egy groteszk Addams family karaktert láttam volna, akivel maximum Fester bácsi barátkozna.

Geréb képét találtam meg következőnek, szintén a kisebb teremben. Három alkart festett le, egy fehéret, egy kreolt és egy feketét, amik egymás felé nyúltak. A jobb oldali kar csuklójáról egy aranyszínű végtelenjel lógott le, a középsőn hegeknek tűnő vonalak szaladtak át keresztbe, a bal oldaliról pedig a Tourette-szindróma türkiz szalagja lógott le. A három kéz egy szivárványos pride zászlót fogott a kép közepén. A festmény ugyanazt sugallta, amit Geréb címként adott neki: Elfogadás. Hatan nézegették még rajtam kívül, az alatta lévő arany táblára pedig már fel is került a "licitre megy" matrica, mellé pedig az első megajánlott ár. Ötvenezerért akarták elvinni.

A másik, nagyobb terembe lépve még több ember fogadott, Gábor munkájára pedig hamar ráakadtam, ugyanis közvetlenül az ajtó mellé tették ki. Két koi pontyot festett le, amik körbe-körbe úszva próbálták elkapni egymás farkát. Az egyik sárga alapon fehér foltos volt, a másik sárga alapon fehér foltos. Gyönyörű, élénk színeket használt, amik szinte életre keltették a képet, és ahogy ő fogalmazott korábban: egyszerűen jólesett ránézni a festményre. Címként a keringőt választotta, ami nagyon szépen illett hozzá, és úgy éreztem, kivételesen vitt is mondanivalót a munkájába. Kitti és az ő kapcsolatát mesélte el vele, mielőtt egymásra találtak volna. Nem lepett meg, hogy a nyolcvanezer forintos matrica mellett a "licitre megy" matricát is megkapta.

Gergő képéhez csak egy sorral kellett odébb mennem. Úgy éreztem, a szívem azonnal kiugrik a mellkasomból, amint megláttam, mit kent a vászonra. Szőke, göndör tincseket láttam, közéjük egy kéz túrt, már szinte tépte őket. A zafírkék szempár egyik felét a kéz takarta, a másikban viszont élet csillogott, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. Másik keze az arcát fogta, kisujja hegye az alak vékony ajkai közé csúszott, fogai tartották vissza, nehogy beljebb kerüljön. Meztelen nyakát és mellkasát, különféle festékfoltok tarkították, mintha a művész a múzsája testét tekintette volna vászonnak. Szinte hallottam az alak sóhaját. Sőt, emlékeztem rá. Önmagammal néztem szembe. Gergő az első szeretkezésünkből merített ihletet. A fülemben még mindig ott csengett, ahogy lágy hangon kimondta: gyönyörű vagy.

– Csodálatos munka, igaz?

A mély hang hallatán értetlenül fordultam oldalra. Fel sem tűnt, hogy valaki áll mellettem, pedig a fickó lehetett vagy két méter magas, a válla baromi szélesnek tűnt, szürke öltönyt viselt, és egész jóképűnek tűnt.

– Látszik a vonásokon, hogy gyengéd kéz munkája. – Teljes beleéléssel folytatta a beszédét, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy én vagyok a képen. – És gyengéd szívé. Az ecset alig érintette a vásznat, szinte csak cirógatta, mintha magára a múzsa bőrére festene. Egyetlen pillantásból érezni lehet a törődést, amivel a fiúhoz viszonyul, ráadásul csak úgy árad belőle a gyengéd szeretet. – Ekkor végre rám nézett. Pár másodpercig csak az arcomat vizslatta, majd elmosolyodott. – A művészhez vagy a múzsához van szerencsém?

– A-azt hiszem, utóbbihoz – köszörültem meg a torkom, mihelyst ki tudtam rázódni a sokkból.

– Wattay Lóránt – nyújtotta felém hatalmas kezét, amit bár félve, de elfogadtam.

– Maros Bojta.

– Tetszik a neved. Te is festő vagy?

– Nem, én fotózni szoktam.

– Nem tudod véletlenül, merre találom a művészt? – mutatott a kép felé. – Váltanék vele egy-két szót.

– Én is éppen őt keresem, úgyhogy majd szólok neki, hogy keresi.

– Az nagyszerű lenne! – Ha ilyen lehetséges volt, még szélesebbre futott a mosolya. – Szeretnék ajánlani neki egy lehetőséget, és nem örülnék, ha valaki előbb lecsapna rá.

A szívem hevesen vert. Örültem Gergőnek. Örültem, hogy végre megkapja, amiről álmodott, és hirtelen mindennél jobban meg akartam találni, hogy elmondhassam ezt neki. Sejtettem, ha ez a fickó lehetőséget akár kínálni neki, akkor a képét is meg fogja venni. Ahogy átnéztem az arany táblácskára, amibe a Gregory Castlelake nevet és az "A gyönyör" szavakat vésték, a torkomon akadt a levegő. Licites matricára számítottam, ezen azonban csak egy árajánlat szerepelt egymillió forintról. Ki a jó égbe sikerült belefutnom?

– Biztosra akartam menni, hogy az enyém lesz – nevetett a férfi, majd megvonta a vállát, és elindult az egyik egyetemi professzor felé.

Késlekedés nélkül, futólépésben keresni kezdtem Gergőt, hátha előbb találom meg, és szorosan átölelhetem. Mindennél büszkén voltam rá, a szívem egyre hevesebben dobbant, minél mélyebben belegondoltam, mekkora világ nyílhat meg számára, ha elfogadja a fickó ajánlatát.

Összevissza keringtem a felállított paravánok között, Gergőt pedig végül a terem túlfelén találtam meg, miközben az én képemet nézegette. Sietve lépkedtem felé, és talán már csak három méter választhatott el minket egymástól, amikor a tekintete találkozott az enyémmel.

Akkor egy pillanatra megtorpantam. A szemembe könnyek gyűltek, ahogy újra és újra végignéztem rajta, az elmémet pedig összesen egy szó uralta, ami úgy pattogott ide-oda, mint egy apró gumilabda. Szeretem. Szeretem. Szeretem.

Rohanva indultam meg felé, és talán csak a szerencsének tudhattam be, hogy Gergő felkészült az érkezésemre, így nem borultunk hátra, amikor elértem hozzá, azonnal szorosan átöleltem, a vállába temettem az arcomat. Szinte egyből sírni kezdtem, amint megéreztem azt a finom mogyoróillatot, a szíve dobogását, karjai szorítását. Nem értettem, mi történik velem. Teljesen elérzékenyültem, pedig összesen öt napot töltöttünk egymástól távol, hiába érződött egy örökkévalóságnak.

Hirtelen minden kimenet a fejemből, ami korábban ott volt, és egy pillanatra sem akartam elengedni Gergőt. Csupán annyira emeltem fel a fejemet, hogy birtokba vegyem puha ajkait, megannyi apró csókkal árasszam el őket, amik reményeim szerint mind azt üzenték: itt vagyok, szeretlek, és sosem foglak elhagyni.

– Bojta... – Próbált hozzám szólni, én azonban nem engedtem, tovább csókolta, mintha eltűnhetne, ha elengedem. De nem olyannak tűnt, mint akit ez zavarna. – Mondanom... Kell... Mondanom... – Két csók között próbálta kierőltetni magából a szavakat, ám az alapján, ahogy átölelte a derekamat, ő sem akart elengedni. – Mondanom... Kell... Valamit...

– Ühüm.

– Én... Én vagyok... Castlelake...

Hirtelen ledermedtem. A gondolatok visszaáramlottak belém, miközben lassan elhajoltam Gergőtől, a vállát azonban eszem ágában sem volt elengedni.

– Ja, tényleg! Erről akartam beszélni veled.

– Várj! Te tudtad? – Hatalmasra nyílt szemmel nézett rám, hangjából azonban a meglepettségen kívül semmit sem tudtam kiolvasni.

– Emiatt jöttem el otthonról – bólintottam bűntudatosan. – Át akartam gondolni a dolgokat, nehogy hirtelen felindulásból olyanokat mondjak neked, amit nem gondolok komolyan.

– És mire jutottál? – Őszinte kíváncsisággal nézett rám, és kivételesen nem gondoltam azt, hogy a válaszomnak egyértelműnek kellene lennie.

– Arra, hogy egy mocsok voltam. Te megkértél, hogy ne keressem Castlelake-et, én meg csak azért is nyomoztam utánad, aztán még téged hibáztattalak, mert a saját rögeszmém miatt nem tudtam elengedni magam senki mellett. – A számra kellett harapnom, ahogy másfajta könnyek kezdték szúrni a szememet. Végig akartam mondani. Nem omolhattam össze pont most, hogy aztán még Gergő kezdjen el magyarázkodni. – Elmesélted nekem, hogyan támadott meg valaki, akivel előtte ugyanígy beszélgettél, de bele se gondoltam, hogy talán Castlelake ugyanilyen okokból bujkál előlem.

– Majmóca, semmi baj! – simította az arcomra mindkét kezét, majd nyomott egy csókot a homlokomra. – Két külön emberként éltünk a fejedben. Teljesen normális, ha nem kötöd hozzá az én traumámat. Én sajnálom, hogy...

– Neked semmit sem kell sajnálnod! – döntöttem a vállára a homlokomat, mire egyből szorosan átkarolta a vállamat. – Te kértél tőlem valamit, amit én nem tartottam meg, majd téged hibáztattalak a következményekért.

– Ha tudnád, hányszor próbáltam elmondani, hogy én vagyok... – sóhajtott kimerülten. – De mindig megfutamodtam. Eleinte azért, mert nem tudtam, bízhatok-e ennyire abban, ami elkezdett közénk épülni, később pedig már féltem, hogy meggyűlölsz, ha megtudod.

– Akkor is el akartad mondani, amikor először felhívtál Discordon? – emeltem fel a fejemet. – A csúszdapark után?

– Igen. De az utolsó pillanatban berezeltem, és inkább úgy csináltam, mintha elromlott volna a mikrofon.

– Geréb meg ott ült melletted, igaz?

– Próbált segíteni, hátha írásban bátrabb leszek, ha segít. – Hirtelen egy halk nevetést hallatott. – Aztán amint kimondtad, hogy talán fel kellene szívódnod mindkettőnk életéből, elege lett, és megpróbálta elvenni tőlem a laptopot.

– És az hogy nézett ki, amikor rájöttél? – mosolyodtam el én is. – Most már minden érdekel.

– Hát, az úgy volt... – Sunyin mosolyogva lejjebb csúsztatta a kezét a karomon, mígnem ujjait az enyémek közé tudta fonni. – Hazaértem, még mindig sík ideg voltam, de amikor Geréb megmutatta, mit festett Filán a falra, egyből jobb kedvem lett, mert eszembe jutott az én imádott Harmonym.

– Már nem kell ennyire teperned, tudod? – hajoltam közelebb hozzá, majd újabb csókot nyomtam puha ajkaira. – Már megkaptad, akit szerettél volna.

– A tüzet viszont táplálni kell – kacsintott rám, nekem pedig hirtelen minden vérem az arcomba szökött. – Na, akkor eszembe jutott, hogy elküldöm neked a képet, mert tudtam, hogy imádni fogod. Aztán ahogy leírtad nekem a napodat, azonnal beugrott, hogy te voltál a szőke szépfiú, aki füttyögött a húgomra, és ott az is leesett, hogy Tourette-es vagy, mert korábban beszéltél róla. Egy világi baromnak éreztem magam, ezért gondoltam, hogy akkor most mindent meg fogok tenni, hogy jóvátegyem a bűnömet.

– De utána szinte egyből elkezdtük nézni a Harry Pottert. Mikor vert agyon Geréb a párnával? – vontam össze a szemöldököm.

– Amíg te a filmet nézted, én eltűntem egy negyed órára. Úgy lett vége a dolognak, hogy Gábor kirángatta Gerébet a szobámból, és mindkettőnk rászólt, hogy a mai nap folyamán már ne is beszéljünk egymással, hanem szálljunk magunkba.

– Ez egy igen tipikus Gáboros mozdulat volt – nevettem ismét.

– Ja, elGabizta a helyzetet. – Ennek hallatán majdnem kitört belőlem egy harsány kacaj, Gergő azonban még időben jelezte, hogy maradjak csöndben, mielőtt kidobnak minket. – Utána amúgy iszonyatosan nehezen tudtam beszélni veled egy ideig, mert képtelen voltam elkülöníteni téged Harmonytól. Amikor erre rájöttem, onnantól biztos voltam benne, hogy addig nem mondom el neked, ki vagyok, amíg meg nem ismersz legalább annyira, hogy ne kezdd el te is mindenemben Castlelake-et látni.

– Komolyan ennyire nehéz volt?

– Nem véletlenül kezdtem el olyan hamar kötődni hozzád.

– De én is hamar kötődtem, pedig nem tudtam, hogy te vagy az. Amikor elhívtál kajálni, már akkor éreztem, hogy valami megfogott benned.

– Az attól is lehet, hogy egyszerűen megtetszettem neked – vonta meg a vállát, a tekintetén azonban látni lehetett, mennyire megérintette, amit mondtam. – Tudod, mit mondott anya...

– Édes és meglepetésekkel teli. – Mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, ám mielőtt megcsókolhattam volna, meghallottam egy ismerős, mély hangot közeledni. – Még egy dolgot elfelejtettem.

– Mit?

– Na, itt is van! – A művészettan tanár pont ekkor ért el hozzánk, büszkén terelgette az előbb látott fickót a megszeppent Gergő felé. – Tóvári Gergő, művésznevén Gregory Catlelake. Gergő, az úr Wattay Lóránt, az egyetem egyik legnagyobb támogatója.

– Öröm megismerni önt! – Legnagyobb meglepetésemre a férfi nyújtotta előbb a kezét, mintha ő lenne megtisztelve, amiért beszélhet Gergővel. – Láttam a festményét, és el vagyok ragadtatva. Pont egy önhöz hasonló tehetségre lenne szüksége idén a programomnak. Hallott már róla esetleg?

– Hallottam-e? – Gergő tágra nyílt szemmel meredt a férfira, miközben az a keze, amivel az enyémet fogta, folyamatosan remegett és izzadt. – Ki ne hallott volna róla! Az egész festőművészeti karon erről beszélnek.

– Ez megtisztelő – mosolyodott el a férfi. – Nagyon megfogott, amit idén láttam öntől. Az előző két évben is figyelemre méltó munkákat alkotott, és csodálatos volt látni, ahogy fokozatosan egyre ügyesebbé válik. Ez a kép pedig meggyőzött, hogy idén ön legyen az a szerencsés, akit szeretnék bemutatni Európának, kedves Gergő.

– Nem is tudom, mit mondjak. – Hangja megremegett, majd pár pillanatra felém nézett, tekintetét átitatta a hála.

Wattay csupán ekkor vette észre, hogy én is jelen vagyok. Érdeklődve nézett végig rajtunk, összefonódott ujjainkon, majd figyelme átterelődött a mellette kiakasztott fotóra. Kíváncsian hümmögve fordult oda, hogy jobban megnézhesse a képemet, nekem pedig hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Az én munkáimat sosem nézték így meg.

– Van esetleg egy portfóliód, amit megnézhetek? – fordult vissza hozzám, miközben elővette egy olyan matricás tömböt, amit minden vendég kapott belépéskor, vagyis ajánlatot akart adni a képemre. – Fotósokat nem foglalkoztatok sajnos, viszont annak örülnék, ha lenne egy személyi fényképészem, akiről biztosan tudom, hogy jó munkát végez.

– V-van. Van, persze! – bólintottam habozás nélkül.

Miután kiragasztott egy háromszázezer forintról szóló cetlit a névtáblám fölé, átadott nekem egy másikat, amire az e-mail címét írta fel. Nem, ilyen nem létezik. Álmodom. Ez nem lehet a valóság. Ugye?

***

– Ezt akkor Gerire – emelte fel a poharát Gábor, mire mindenki más követte az asztal körül – és Bojtosra, akik elmondhatják magukról, hogy megcsinálták!

Mind koccintottunk, a szomszéd asztalnál ülő nő pedig ismét dühösen hátrafordult. Az árverés után mind úgy döntöttünk el kell mennünk megünnepelni a sikereinket, Gábor pedig talált is egy megfelelő helyet, ahol már előre lefoglalt egy hat fős asztalt, mert "a nagyszámok törvénye alapján legalább egyikünk el fogja adni a munkáját". Végül igaza lett, de én azért megkérdeztem tőle, mit csinált volna, ha mégsem úgy történik a dolog, ahogy remélte. Azt felelte: akkor téged és Gerit ünnepeltük volna, hogy újra minden rendben köztetek. És mindenki más helyeselt. Imádom őket.

– Hatalmas gratula! – ölelt át szorosan Lucy, miután mind megittuk a pezsgőnket. Ki alkoholost, ki mentest. – Mondtam én, hogy te igenis viszed majd ezzel valamire, mert egy zseni vagy!

– Tényleg! – kapta fel a fejét Gábor válláról Kitti. – Én nem is láttam Bojtos képét. Geriét igen, az egy igazi csoda lett, de a másikat is látni akarom.

– Tessék! – csúsztattam elé a telefonomat, hogy ránézhessen.

– Ez kurva jól néz ki! – kerekedett el a szeme azonnal, és Gábor is elismerően bólogatott, amikor meglátta.

– De most nem velem kell foglalkozni, hanem Gergővel – szóltam rájuk, miközben Kitti továbbadta a telefonomat. – Ő kapott hatalmas ajánlatot a képe és a tehetsége miatt.

– De te régebb óta vágysz erre, majmóca. – Gergő óvatosan megfogta a kezemet, hüvelykujjával folyamatosan simogatott, miközben én a homlokának döntöttem a sajátomat. – És kettőnk közül neked mondták nagyon sokan, hogy sosem viszed majd ezzel semmire. És most nézz magadra! – Gyengéden végigsimított az arcomon, és bár ő ennyit szeretett volna csak, én közelebb hajoltam hozzá egy hosszú csókra. – Mindennél jobban szeretlek!

– Én is téged.