Kezdtem elveszteni a reményt. Bármit vettem fel, egy kész szerencsétlenségnek éreztem magam, ám tudtam, ennek semmi köze a ruháimhoz. Az a hatalmas, sötét zúzódás a szemem alatt mindent tönkretett, de nem tudtam, mit kezdhetnék vele. Lucy sminkjeihez nem mertem hozzányúlni, azonban őt sem kérhettem meg, hogy segítsen, mert megint elment valahova Gerébbel, és nem akartam hazarángatni őt onnan csak azért, mert képtelen vagyok kibékülni az arcom állapotával. Tudtam, hogy Gergőt nem érdekelné, viszont azt is, mennyire gyorsan kapcsolna át aggódó őrzővédőbe, amint meglátna. Nem akartam, hogy az első hivatalos randink arról szóljon, mennyire utálja apámat, amiért ismét kezet mert emelni rám. Ennek az estének rólunk kellett szólnia. Csak rólunk.

Végül felvettem egy fekete pólót, amire egy dühös vérfarkast nyomtattak, aztán még elővettem az egyetlen fekete, testhezálló farmeromat, amit direkt ilyen alkalmakra tettem félre, amúgy sosem hordtam volna. Nyaktól lefelé elfogadhatónak éreztem magam, de amint képbe került az arcom, megint elment a kedvem mindentől.

Aztán meghallottam, ahogy odakint nyílik az ajtó, és azonnal kirohantam az előszobába.

– Jézusom! – Geréb szeme hatalmasra nyílt, amint meglátott. Hirtelen átkozni kezdtem magam, amiért nem gondolkodtam cselekvés előtt. – Veled meg mi történt?

– Ne mondd el Gergőnek, kérlek! Apám behúzott nekem egyet, de most nem ez a fontos. Tudtok segíteni, hogy húsz perc alatt eltüntessük valahogy legalább a monoklit?

– Én ilyenhez nem értek, ne haragudj! – ingatta a fejét letörten Lucy.

– Én igen – tette fel a kezét Geréb, amitől felébredt bennem a remény, hogy nem lesz teljes katasztrófa miattam a randi. – Gergőnek sokszor kellett hasonlót csinálnom gimi alatt, mert a nővére időnként megütötte, és nem akarta, hogy mások is megtudják.

– Tessék? – Leesett az állam, és ekkor végre rájöttem, miért értette meg olyan gyorsan Gergő, milyen volt számomra az az egy év a szüleim válása előtt. – Ez nem Kitti, ugye?

– Nem, ez Ajsa, aki januárban megy férjhez, és nem hívta meg Gergőt. Az egyetlen idióta abban a családban.

– És Gitta? – nézett fel rá Lucy.

– Az másik család. Anya, apa, gyerekek formában értettem a családot. De... – fordult vissza felém hirtelen, majd még a kezét is összetette maga előtt. – Azt mondod, Geri húsz perc múlva jön érted, ugye?

– Igen.

– Akkor nyomás be a nappaliba, mert ott jobb a fény!

Alig két perccel később neki is láttunk a monoklim eltüntetésének. Lucy azonnal kihozta a galaxis mintás sminkesdobozát, amiben lehetett vagy száz különböző dolog, és ebből húsz csak az ecseteket jelentette. Geréb egy szivaccsal oszlatott el rajtam valami krémszerű anyagot, közben pedig folyamatosan motyogott az orra alatt, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ugyanolyan a bőrtónusom, mint Lucyé. Minden mozdulata miatt kisebb hullámokban átjárt a fájdalom, a zúzódás még mindig érzékeny volt, de legalább annak hálát mondhattam, hogy nemrég vettem be a gyógyszerem, az meg rövid időre mindig megállította a tikjeimet.

– Korrektorod van? – fordult Lucyhoz, aki a kezébe adott egy rúzsra hasonlító valamit. – A bevérzéssel viszont nem fogok tudni semmit csinálni.

– Sejtettem – sóhajtottam beletörődve. – De azt még ki tudom magyarázni valahogy. A monokli a neccesebb.

– Kihúzhatom a szemed? Szerintem ehhez a stílushoz jól állna neked.

– Mármint?

Elfordult tőlem, majd elkezdett keresni valamit a dobozban. Ahogy végignéztem rajta, hirtelen feltűnt valami az öltözékében. Egy fekete farmert viselt, fehér kardigánt, ami alól egy piros-fekete kockás anyag lógott ki. Először a pólója aljának gondoltam, ám ahogy előrehajolt, hirtelen rájöttem, egy szoknya van rajta. És pár másodperccel később eszembe jutott, valahol már láttam ezt a darabot.

– Lucy szoknyája van rajtad? – vontam össze a szemöldököm, miközben Geréb felegyenesedett, majd végignézett magán, mintha nem is értené, miről beszélek.

– Aha. Illett a ruháimhoz, ezért kölcsönkértem.

– Azért csodálom, hogy ki mertél így menni. Nem féltél, hogy valaki...

– Pont nem érdekel, ha valaki beszól érte – ingatta a fejét. – Egyszerűen csak tetszett, ezért felvettem, és szerintem jól is áll.

– Nem azt mondom, hogy nem, csak tudod, milyenek az emberek.

– A skótok is hordanak szoknyát, csak kiltnek hívják.

– Jó, ezzel nem tudok vitatkozni!

Valami fekete anyaggal teli tubust vett elő, majd a benne lévő ecsettel elkezdte felvinni a festéket a szemhéjamra, a szempilláim vonalában. Közben különféle utasításokkal látott el, hogy nézzek fel, csukjam be a szemem, ne pislogjak, én pedig bár tettem, amit kért, végig az járt a fejemben: mégis miért bíbelődnek a csajok annyit ezzel az egésszel? Szép tudott lenni, de nem gondoltam feltétlenül szükségesnek ahhoz, hogy valaki jól nézzen ki. Lucy is már ezek nélkül is gyönyörűnek tűnt, mégis minden reggel fél órán át kenegette magát a szobájában.

Miután kész lett, Geréb egy kis tükröt tartott elém. Elállt a szavam. A monokli úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna, a fekete festék pedig szépen elterelte a figyelmet a szememben vöröslő bevérzésről. És igazából jól is állt.

– Hát, te egy varázsló vagy! – néztem fel hálásan Gerébre, aki erre drámaian meghajolt.

– Csak egy ideig még ne tapogasd, ha nem akarod, hogy lejöjjön. Kínosabb úgy kimagyarázni, mintha azonnal látja.

Odakintről kopogást hallottam. Olyan gyorsan akartam felállni a kanapéról, hogy majdnem pofára estem a saját lábamban, de nem értettem, mi ütött belém. Alig pár napja úgy viselkedtünk Gergővel, mintha már össze is költöztünk volna, ekkor mégis visszavedlettem izgága tinédzserbe, aki egy szimpla randi miatt elveszti a fejét. Még meg is álltam az ajtó előtt pár pillanatra, hogy össze tudjam szedni magam, és csak azután nyitottam ki, amikor már nem lihegtem folyamatosan.

Minden szó a torkomra forrt, amint megláttam Gergőt, pedig nem öltözött ki különösebben. Ugyanúgy egy sötét farmert, fekete bőrdzsekit, szürke sapkát és piros sálat viselt, mint mindennap, valami mégis pont annyira másnak érződött rajta, hogy majd' kiugorjak a bőrömből az izgalomtól. Talán a kisugárzása, vagy csak a tudat miatt, hogy randizni készültünk, utána pedig terveztem megmutatni neki, mennyit fejlődtem abban a pár napban, amíg nem láttuk egymást.

– De szexi valaki! – nevetett búgó hangon, majd még az alsó ajkát is beharapta. – Mi a rekord, ami alatt valaki ki tudott hámozni ebből a...

Éppen csak annyira tudtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak rá szó szerint, Gergő azonban még így is annyira megtántorodott, amikor magamhoz rántottam egy csókra, hogy mögöttem a falban kellett megtámaszkodnia, nehogy rám boruljon. Amint sikerült kirázódnia a meglepettségből, azonnal ő is szorosan magához ölelt, hevesen visszacsókolt. Szája még kellemesen hideg volt a kinti levegőtől, nyelvén áfonyás rágógumi ízét véltem felfedezni, de még mindig mogyorós illata tetszett benne a legjobban, amiről bármikor felismertem volna. Imádtam érezni, ám mivel magam is tudtam, mennyire hülyén nézett volna ki, ha csak úgy szagolgatni kezdem, inkább megtörtem a csókunkat, majd szorosan a nyakához bújva vettem egy mély lélegzetet.

– Hiányoztál, majmóca! – suttogott kedveskedve, majd orrával finoman megcirógatott a fülem mögött.

– Te is nekem.

– Én kinek hiányoztam? – Geréb vicceskedő kérdése hallatán Gergő felemelte a fejét a vállamról, én viszont egy pillanatra sem akartam elválni tőle, hogy szemmel verjem Gerébet.

– Akarod, hogy válaszoljak erre – szólt vissza enyhe éllel Gergő –, vagy inkább csendben maradsz?

– Én is szeretlek.

– Indulhatunk? – fordult vissza hozzám, majd egy apró csókot nyomott a fülem mögé.

– Ne csinálj ilyeneket, mert mindjárt berángatlak a szobámba!

– Akkor el fogunk késni. – Halkan nevetett, ám amint bosszúból finoman megharaptam a fülcimpáját, érezhetően megremegett a térde. – Oké, tíz perc még nem a világ vége!

– Meg egy fenét fogtok elkésni az első randitokról, idióták! – Lucy szigorú tekintettel indult meg felénk, majd akaratosan kitolt mindkettőnket a lépcsőházba, a kabátomat és a cipőmet pedig utánam dobta. – Szépen eltöltötök egymással egy tökéletes estét, aztán tőlem akár olyan hangosan átkefélhetitek az éjszakát, hogy füldugót kelljen használnom, de nem... fogtok... elkésni! – Az utolsó három szót tapsolásokkal hangsúlyozta, majd becsukta a lakásajtót, és ha jól hallottam, még a kulcsot is elfordította a zárban.

– Simán kitett, mint macskát szarni – meredt elképedve az ajtóra Gergő, miközben én elkezdtem belebújni a cipőmbe.

– Motorral jöttél? – Reménykedve fordultam felé, ahogy végre a kabát, a sapka és a sál is rám került, Gergő pedig ugyan mosolyogva nézett rám, azonnal lehervadt a jókedve, amint a tekintete találkozott az enyémmel.

– Neked meg mi a rohadt élet történt a szemeddel? – kérdezett emelt hangon, ám szerencsére már sikerült kitalálnom, mit mondjak neki.

– Az egyik tikem közben pont belenyúltam, de semmi komoly.

Szigorú tekintettel közelebb lépett hozzám, majd számomra érthetetlen módon szagolgatni kezdett. Csupán akkor jöttem rá, miért tette, amikor az arcomhoz nyúlt, majd hozzáért a sminkhez, ami így világosra színezte mutatóujjának hegyét.

– Ha a sminkelési tapasztalatairól beszél, engem mindig felhoz – nézett komolyan a szemembe, én pedig éreztem, hogy égni kezd a fejem. – Tényleg azt hitted, nem ismerem fel a bevérzést, vagy az alapozó szagát?

– Csak nem akartam, hogy erről szóljon a randink – tártam szét a karom beletörődően. – Mindig annyira védeni akarsz, helyettem is felkapod a vizet, és órákra be tudsz feszülni mindentől.

– Egyáltalán mi történt?

– Apám behúzott nekem egyet karácsony alkalmából, mert vissza mertem szólni neki, hogy nőjön már fel végre, és ne engem hibáztasson mindenért, amit elront. Oké, szar volt, de nem kell miatta idegeskedned, mert már megkapta, amit érdemelt. Ez a felesége is kidobta érte, ráadásul Anti úgy megfejelte, hogy majdnem eltörte az orrát.

– Ha nem akarod, hogy ideges legyek, akkor nem leszek az! – Ujjait az enyémek közé csúsztatta, gyengéden a homlokomnak döntötte a sajátját. – Viszont kimondhatatlanul büszke vagyok rád, hogy ki mertél állni magadért.

Újabb csókkal ajándékozott meg, ez azonban finomabb, érzelmesebb volt, mint az, amit én kezdeményeztem. Kellemes melegséget árasztott szét a mellkasomban, megdobogtatta a szívemet, és megzavarta a gondolataimat, egyetlen ép darabot sem hagyott bennem. Imádtam azt a zavart, ami elöntött Gergő csókjaitól. Mindig a hullámmedencét juttatta eszembe majdnem négy hónappal ezelőttről, amikor először éreztem, mennyire könnyen el tudja mosni bennem a fájó emlékeket, az azokból eredő töréseket, a korábban maradandónak hitt sebeket. Amikor először éreztem azt, hogy az sem érdekel, ha nem ő Castlelake, csak Gergő hadd legyen az enyém.

– Indulhatunk? – vált el tőlem éppen csak annyira, hogy meg tudjon szólalni. Ahogy suttogott, abba beleremegtem, légszomjasan bólintottam. – De gyalog kell mennünk, mert nem akarlak törött kézzel felültetni egy motorra.

– De ha meggyógyultam, majd megyünk pár kört?

– Ha meggyógyultál, bárhová elviszlek vele!

***

Rengeteg ember tömörült a villamoson, kivételesen mégsem érdekeltek a kisebb motorikus és vokális tikek, amik kijöttek rajtam. Gergő egész úton próbált szóval tartani, hátha az segít elterelni a figyelmem arról, mennyire izgatott lettem a koncert miatt, ám a fejem még így is félpercenként oldalra rándult, időnként tapsoltam egyet magam előtt, vagy egy rövid fütyülés hagyta el a számat. De a legfontosabb, hogy őt egyáltalán nem zavarták a tikjeim. Nem szégyenkezett miattuk, és én is sokkal jobban éreztem magam így, hogy mellettem állt, normálisan beszélgetett velem, nem üvöltött rám, hogy fejezzem már be.

– Biztos, minden rendben van? – nézett rám aggódva, miután leszálltunk az Ajtósi Dürer soron. – Nem szoktál ilyen sokat tikelni. Bevetted a gyógyszered?

– Csak az izgalom – ingattam a fejem. – Nagyon nagyon régóta akarom már hallani őket élőben. Az meg, hogy ezt egy veled eltöltött randin tehetem meg, még jobban felpörget, annak pedig ez az eredménye.

Megvárta, amíg újra háromszor oldalra fordul a fejem, majd közelebb lépett hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra. Ujjai gyengéden az enyémek közé fonódtak, mosolyogva indultunk el a szórakozóhely felé.

– Még sosem voltam koncerten. – Továbbra is hevesen dobogó szívvel fordultam körbe. Az utcán rengeteg másik, bulira öltözött ember sétálgatott, legtöbbek kezében cigaretta füstölgött, amin felbátorodva Gergő ekkor szintén meggyújtott egyet. – Milyenek szoktak lenni?

– Hát... – fújt maga mellé egy hatalmas füstfelhőt. – Mindenhol sörszag van, nagy a tömeg, a pogózóktól herótot kapok, csak akkor nem öntenek le vagy taposnak el, ha szerencséd van, de legalább a zene király. A legutóbbi koncertem után három napig nem volt hangom, annyira üvöltöttem a szövegeket.

– És a pogózók mit csinálnak, hogy annyira idegesítenek?

– Szarnak másokra, és még annak is lerúgják a veséjét, aki nem akar részt venni a szórakozásukban. Anyám ezért nem engedett koncertre a műtétem utáni egy évben. Mentem már úgy haza innen, hogy másnap reggel egy nagy, lila folt lett az oldalamon, mert valaki erősen belekönyökölt.

– Egy kényelmetlen kérdést feltehetek? – Félve néztem rá, miközben ismét beleszívott a cigarettájába, majd bólintott. – Geréb mondta, hogy a nővéred sokszor megütött. És hogy ez ugyanaz a nővéred, aki kitiltott az esküvőjéről. Miért utál ő téged ennyire?

– Összejött egy szentfazékkal, én nem sokkal később mondtam el a családomnak, hogy meleg vagyok, ő meg annyira benyal a csávójának, hogy inkább nekiállt mindenhol belém rúgni, mintsem támogatott volna – vonta meg a vállát, mintha nem is érdekelné a dolog. – Legalább Kitti és Dia mellettem maradtak.

– Hányan vagytok testvérek?

– Négyen.

– És te vagy az egyetlen fiú? – kerekedett el a szemem.

– Gáboréknál öt gyerek van, és ott is ő az egyetlen fiú – nevette el magát. – Plusz ő a legidősebb. Az szarabb, mint ha valahol középen születsz szerintem. – Hirtelen lehervadt a mosolya, ahogy előre fordulva eldobta a csikket. – Ó, hogy baszná meg!

Értetlenül követtem a tekintetét, de én sem örültem igazán annak, akit megláttam. Hosszú, barna haját copfba fogta, csak egy fekete kardigánt viselt, annak is feltűrte az ujjait, mintha éppen nem mínusz fokban ácsorogna az utcán a hideg betonfalnak dőlve, kezében egy igen érdekesen kinéző, tekert cigarettával, amit a mellette álló két sráccal adtak körbe-körbe. Mert Sztojka Ervinnek lehet magasról tennie a törvényre, bűntudat nélkül füvezik a nyílt utcán, egy szórakozóhely ajtaja előtt. Csak a szememet tudtam forgatni a viselkedésén.

Gergő azonban egészen máshogy reagált, mint én. Ő megragadta a csuklómat, majd olyan gyorsan berángatott az ajtón, mintha kergetnék. Még a biztonságiaknak is vissza kellett hívniuk őt, hogy rendesen megnézhessék a jegyeinket. A ruhatárig meg sem állt, ott pedig egyből hozzám fordult, kapkodva kezdte el kigombolni a kabátomat, mire végre eszemhez kaptam, és megragadtam a csuklóját.

– Veled mi van? – néztem fel rá összevont szemöldökkel.

– Nem akarom, hogy meglásson. Amikor legutóbb találkoztunk, először megfenyegetett, hogy hagyjalak békén, aztán rámarkolt a seggemre, miközben elment mellettem. Nem akarom, hogy elrontsa az esténket.

– Csak akkor tudja elrontani, ha hagyod neki. – Egy mosollyal próbáltam megnyugtatni, aztán még egy apró csókot is nyomtam az ajkaira, mire végre ellazult egy kicsit.

Máris kényelmesebb tempóban vettük le a kabátjainkat, majd adtuk be őket a ruhatárba. A nekünk kellő terem előtt két lány állt egy magas asztal mellett, amiről két, színes papírszalagot vettek le, hogy a csuklónkra ragasszák. Tetszett az élénkzöld színe, a rárajzolt logók, bár talán az egészben azt imádtam csupán, hogy végre eljutottam egy ilyen helyre is.

A teremben már rengeteg ember tömörült, nagy részük már az ekkor hallható, halk zenére mozgott sörrel vagy erősebb itallal a kezében, páran a bárpultnál állva várták az újabb poharakat, és akadt olyan is, aki a földön ülve beszélgetett. A bár és a hangkeverőpult neonja adták csupán a fényt a helyiségben, ami hátul, ahol mi megálltunk pont elégnek tűnt, de a színpad közelében nem bírtam volna ki azt a sötétséget, amit még a királykék lámpák is csak rosszabbá tettek.

– Egyébként karácsony alatt belehallgattam pár számukba – hajoltam Gergő füléhez, hogy biztosan hallja, amit mondok.

– Tetszettek?

– Nagyon! Egy csomónak nagyon megfogott a szövege. Meg találtam egyet, amiről egyből te jutottál eszembe.

– Melyiket?

– Enyém az utolsó szó.

A válaszom hallatán harsányan felnevetett, majd közelebb húzott magához egy ölelésre. Persze valamennyire túloztam, elvégre az a dal főként egy magát nagynak képzelő gyerekről szólhatott, Gergő pedig sosem tűnt olyan makacsnak, azt viszont mindenképpen igaznak gondoltam rá, hogy ha felhúzza valami, fejjel megy a falnak. Bár én valahol imádtam ezt benne, főleg mivel rengetegszer bizonyította már ezzel, hogy reflexből képes lenne megvédeni engem, történjen bármi.

– Imádlak!

Egyetlen szó. Ennyi hagyta el a száját, én mégis bele akartam halni a boldogságba, amint meghallottam. Ugyan nem egy szeretlek, mégis több egy kedvelleknél, vagyis talán már nem kellett olyan sokat küzdenünk, hogy minden tökéletessé váljon köztünk.

– Itt az én két kis kedvencem!

A hang hallatán igyekeztem még szorosabban ölelni Gergőt, mintha a nyaka tövében el tudnék bújni Ervin elől. Nagyon reménykedtem benne, sőt, imádkoztam érte, hogy ne nekünk szóljon a felkiáltás, ám ahogy meghallottam Gergő ideges morgását, rá kellett jönnöm, erre ráfáztunk.

– Ha hozzám mersz érni – szólalt meg mozdulatlanul, összeszorított fogakkal Gergő –, kirúglak a hajad alól, Sztojka!

– Nem köszönhetek? – Ervin hangjából csak úgy áradt az értetlenség, mintha nem is emlékezett volna, mit csinált mindkettőnkkel.

– Ervin, ha csak köszönni akarnál, egy szavunk nem lenne – emeltem fel a fejem, hogy belenézhessek az egykor gyönyörűnek tartott, ekkor viszont teljesen kieresedett, mélybarna szempárba.

– Ú! – lépett közelebb hozzánk, hosszan kiejtve az Ú hangot. – Te is szoktál tépni, Bobó?

– Jézusom, dehogy! Csak elpattant benne egy ér.

– Bunyóztál, igaz? – A mellkasomhoz nyúlt, megpróbált benyúlni a pólóm alá, mire Gergővel pont egyidőben löktük el onnan a kezét. – Szexi harci sérülés. Koncert után egy hármashoz mit szólnátok?

– Te elszívtad az agyadat, Sztojka? – Gergő hirtelen eltolta a közelemből a srácot, aki ettől majdnem hátra is borult.

– Az biztos, hogy nem éppen józan – dőltem vissza Gergő vállára. – Csinálj úgy, mintha itt sem lenne, hátha elmegy!

– De most miért vagytok ilyenek? – hisztizett tovább Ervin. – Úgy csináltok, mintha legalább megöltem volna a kutyátokat a szemetek láttára.

– Ezt most komolyan... – kaptam fel a fejemet ismét, és ahogy láttam, Gergő is elképedt Ervin megszólalására. – Engem megcsaltál vele – mutattam Gergőre –, őt meg kidobtad, mert nem gondoltad elég fotogénnek. Ezek után tényleg nem érted, mi a bajunk veled?

– Nem azért dobtam Gerit, mert nem fotogén – vonta össze a szemöldökét. – Láttad te, milyen segge van? Külön élvezet megfogni, meg beleharapni. Ilyenért biztos nem dobtam volna. Azért dobtam, mert beszólt, amiért füvezem, pedig ő is ugyanúgy szívta.

– Tessék? – Eltátott szájjal meredtem Gergőre, aki viszont egyből elkapta rólam a tekintetét.

– Fasznak jöttél ide? – nézett dühösen Ervinre.

– Rólatok tudom biztosan, hogy bejönnek a pasik – vonta meg a vállát Ervin, mintha nem is sejtette volna, hogy ez inkább egy "menj már innen" kérdés volt. – Nekem meg jólesne valami kaland éjszakára.

– Hát, velünk azt elfelejtheted! – Hátha úgy megérti, mit mondok, feltartottam elé a középsőujjam, mire végre a szemét forgatva elindult a tömeg felé. Azonnal visszafordultam Gergőhöz, ő viszont még mindig inkább a falat vizslatta. – Miért hazudtál?

– Mert gecire szégyellem, hogy akkor egyszer elfogadtam tőle azt a szart. Az első koncertemre ő hozott el, és előtte a kezembe nyomta a cigijét, én hülye meg elfogadtam, mert nagynak akartam tűnni, hogy ne gondoljanak gáznak az egyetemista haverjai, aztán rábeszéljék, hogy dobjon ki.

– Gergő, ha ebből valami gáz, az az, hogy Ervin füvet adott egy tizenöt éves fiúnak – csúsztattam a kezem az arcára, hátha akkor visszanéz rám. – Meg te magad mondtad, hogy Ervin egy manipulatív paraszt, emlékszel? És neked legalább volt annyi eszed, hogy egy után nemet mondj a többire.

– De valszeg csak azért, mert nagyon beparáztam tőle – ingatta a fejét, amit ezután szerencsére a vállamra döntött. – Valami műfüvet adott, nekem meg túl erős volt, és iszonyatosan féltem attól, amit okozott. Mindenféle hallucinációim voltak tőle, szorongtam, paranoiás lettem, és ha nem szólt volna a zene, szerintem ott helyben kezdek el zokogni.

– Hé! Letetted, és neki is megmondtad, hogy ne csinálja. Ez számít, nem a miértek. Volt egy rossz döntésed, amikor elfogadtad, de kinek ne lenne valami hasonlója? Hat éve én is összejöttem Gittával. – Ezzel végre sikerült megnevettetnem, és azt is elértem, hogy felemelje a fejét, nyomjon egy csókot az arcomra.

– Az egyáltalán hogy történt?

– Mindig nagyon szépnek gondoltam, de azt is tudtam, hogy valószínűleg normális esetben hozzám se szagolna, ezért amikor bepróbálkozott az iskola karácsonyon, gondolkodás nélkül belementem, aztán még hatalmas királynak gondoltam magam érte. Gondolhatod, mit érzek most, ha eszembe jut! – nevettem el magam.

– Ha engem kérdezel, te már akkor túl jó voltál neki – kacsintott rám.

– Nem kell hízelegni, hogy az ágyamba kerülj estére. Anélkül is odajutsz.

– Nem hízelgés, komolyan így gondolom.

Vigyorogva közelebb hajolt hozzám, puha ajkai pár hosszú másodpercre lezárták a számat, keze a farzsebembe csúszott, hogy senki ne vegye észre, amikor a fenekemre markol. Még egy halk, játékos morgást is hallatott, miközben finoman az alsó ajkamra harapott, amitől kellemes bizsergés futkosott a gerincemen.

Aztán hirtelen elindult a zene, Gergő pedig azonnal felkapta rá a fejét. Egyből vigyorogva üvöltötte a szöveget az énekessel, én pedig hirtelen úgy éreztem, minden egyes koncertre el akarok jönni vele, hogy láthassam azt a felszabadult, gyermeteg örömöt, ami ekkor kiült az arcára.

***

Gergő nem viccelt, mire kiléptünk a szórakozóhely ajtaján, már rendesen égett a torkom az üvöltéstől, a hangomon pedig még én is hallottam, hogy teljesen berekedtem, de nem érdekelt. Életem legszebb estéjének tartottam ezt, és úgy gondoltam, soha semmi sem tudná felülmúlni azt az élményt, amit Gergő ajándékozott nekem. Amint kiértünk az utcára, azonnal átkaroltam a nyakát, sűrű hálálkodások közepette nyomtam ezer meg ezer apró csókot puha ajkaira. És ő csak ölelt, nevetett, még tökéletesebbé tette a pillanatot.

– Akkor feljössz hozzám? – A hangom hallatán felnevetett, majd a vállamra rakta mindkét kezét, mintha így akarna megállítani, hogy ne pattogjak összevissza.

– Nem kell köszönetképp lefeküdnöd velem, ugye tudod?

– Csak hiányzik a nagy, puha plüssmacim, akit egész éjszaka ölelgethetek.

– Ugyan már! – forgatta a szemét szórakozottan. – Amint beérsz a REM-szakaszodba, elfordulsz tőlem, és csak akkor bújsz megint, ha rémálmod van, vagy kezdesz ébredezni.

– Valakihez akkor is bújnom kell abban az esetben, ha rémálmom van, vagy ébredezem, nem igaz?

– Imádlak, te majom! – nevetett ismét, majd ajkai gyengéden az enyémekre simultak.

A szívem ismét meglódult a szó hallatán, és bár viszonozni még nem mertem volna, tettekkel próbáltam éreztetni vele, hogy ugyanígy gondolok rá. Az ép kezemmel az arcához nyúltam, finoman cirógattam frissen borotvált bőrét. Az arcszesz illata megszédített, ám tudtam, ha nem kente volna magára, még jobban remegne a térdem saját, mogyorós illatától. Korábban még az dominált rajta, ekkor viszont csak a parfümös aromát éreztem rajta, ami egy pillanatra elgondolkodtatott. Mindig sejtettem, hogy nem dezodortól vagy kölnitől illatozik, ám csak ekkor kezdett el igazán érdekelni a kérdés: vajon honnan ered ez az aroma?

Ahogy a hüvelykujjam végigsimított a szeme alatt, hirtelen megéreztem egy vékony, szárazabb sávot a bőrén. Egy pillanatra nem értettem, mi lehet ez, aztán persze rájöttem. Az egyik dal alatt elsírta magát, zokogva ölelt át, és még a következő szám alatt sem tudott teljesen megnyugodni. Nem tudtam, mi történt vele, és akkor rákérdezni sem tudtam, ezt a pillanatot pedig nem akartam elrontani. Próbáltam visszaemlékezni, rájönni, mi történhetett vele.

Eleinte ugyanolyan örömmel üvöltötte a szöveget, ahogy a többit. Mosolygott, fogta a kezem, időnként felém fordult.

Egyre nagyobb a káosz
Itt bent, a fejemben.
Elég, ha annyit súgsz,
Hogy te mit tennél a helyemben.

Akkor is rám nézett, még mindig boldognak tűnt. De ahogy szóról szóra haladt, a mosolya fokozatosan lehervadt az arcáról.

Vagy maradjon talán így
Megválaszolatlanul?
Hibát hibára halmozva,
A jó pap holtáig tanul.

Már nem mozgott a szája. Csak nézett rám, talán gondolkozott.

Mi tesz minket emberré,
És miért hazudunk folyton?
Mit ér az érzés, ha nem mutatom,
És a szót is magamba fojtom?

Akkor már potyogtak a könnyei. Úgy nézett rám, mintha rettegne, és amikor átölelt, fejét a vállamba temette, az jutott eszembe, talán attól fél, hogy el fog veszíteni. Azt már nem tudtam, miért érezhetett így, elvégre december elején a saját fülével hallhatta, ahogy teljes mellszélességgel kijelentem: csak őt akarom. Talán őt rosszabbul érintette a Castlelake-dolog, mint bárki mást körülöttem, talán még nálam is jobban aggódott, hogy egyszer összetörik az a csodálatos nyugalom, ami lassan egy hónapja ölelt körbe kettőnket.

Valami az arcomra hullott. Értetlenül néztem fel; azt hittem, ránk szakadt az ég. Ám legnagyobb ámulatomra hatalmas pelyhekben hullott a hó. Gergő halkan felnevetett, majd kidugta a nyelvét, hátha ráesik valamennyi hópihe.

– Tudod, mi volt a mai nap legjobb része? – simítottam ismét az arcára a kezem, mire egy édes, féloldalas mosollyal visszanézett rám. – Hogy veled lehettem.

– Te egy igazi kincs vagy, tudod? – Ahogy szokta, megmozgatta az orrát, aztán finoman az enyémhez érintette.

– Mi lenne, ha ma inkább csak összebújnánk este? Csak... – Az alsó ajkamra kellett harapnom, ahogy Gergő arcán még szélesebbre futott a mosoly. – Csak szeretnélek annyit ölelni, amennyit lehet!

– Az érzés kölcsönös. – Újabb aprónak szánt, de hosszabbra nyúló csókot nyomott a számra, még erősebben megmelengette a lelkemet, a szívemet. – Menjünk, mielőtt teljesen átfagysz!

– Annyira nem fázom – nevettem el magam, miközben reflexből a zsebembe nyúltam, hogy előre kivegyem onnan a kulcsaimat.

– Éppen csak kezd kékülni a szád.

– Az attól is lehet, mert rontasz a keringésemen.

– És mégis mivel?

– Véletlenül sem attól ver összevissza a szívem, mert te... – Hirtelen torkomon akadtak a szavak, majd pánikba esve átnyúltam a másik zsebembe. – Jaj, ne!

– Mi a baj?

– Nincs meg a lakáskulcsom. – Megrázogattam a kabátomat, de nem csörgött, és hiába vettem ki mindent a zsebemből, zsebkendőkön és régi vonaljegyeken kívül semmit sem találtam benne. Nem értettem, hova tűnhetett, amikor mindig elraktam, ha eljöttem otthonról, és a ruhatárosokról nem hittem, hogy kilopták volna belőle a kulcsomat. Aztán hirtelen megcsapott a megvilágosodás. – Otthon hagytam, mert Lucy kilökdösött a lakásból.

– Akkor majd ő beenged, nem?

– Amióta veled járkálok, azóta alig van otthon esténként, mert mindig elmegy valahova Gerébbel.

– Akkor hívd fel, hogy otthon van-e! – Összevont szemöldökkel meredt rám, nekem azonban kellett pár másodperc, amíg rájöttem, teljesen logikus dolgot mondott.

Egyből előkaptam a telefonomat, majd tárcsáztam Lucy számát, de hiába vártam kétszer is addig, hogy hangpostára kapcsoljon, nem kaptam semmi választ.

– Megpróbálom még egyszer!

– Figyelj, am... – Hirtelen megállt, majd pár másodpercre inkább elgondolkodott, mielőtt folytatta volna a mondandóját. – Ha téged... Ha nem zavar... Végig melletted leszek, ha akarod, és...

– Mondd nyugodtan!

– Mehetünk... Mehetünk hozzánk is, ha... Ha neked nem baj. – Az arca egyre vörösebb lett habogás közben, én pedig azonnal a kezéért nyúltam, mielőtt elájulna az idegességtől.

– Nekem nem baj.

– Té-tényleg? – kerekedett el a szeme. – De... Gitta...

– Nem félek a közelébe menni, de csak nem ér majd hozzám, ha többen vagyunk! Éjszakára meg maximum bezárjuk az ajtót, hogy semmi ne jusson eszébe, jó?

– De akkor biztos nem fogom engedni neked, hogy álmodban elmássz tőlem! – nézett a szemembe szigorúan, én viszont csak mosolyogva ingattam a fejem az aggódásán.

– Miért nem?

– Mert ha rémálmod lesz, akkor szeretnék azonnal ott lenni, hogy megnyugtathassalak.

– Édes vagy!

– És meglepetésekkel teli! Anya mondta – tette fel a mutatóujját, ezzel kicsalva belőlem egy harsány nevetést.