Kimerültnek éreztem magam, de jólesett kicsit szórakozni Csillaggal. Mindig botkezűnek éreztem magam a konyhában, sosem szerettem ott munkálkodni, ekkor azonban olyan önfeledten tudtam nevetni, amikor a testvérem véletlenül belenyúlt a gofritésztába, mintha az égvilágon semmi bajom nem lenne. Hajnali öt körül anya is kijött a hangzavarra, amit csaptunk, leszidás helyett viszont csak mosolyogva megölelt mindkettőnket, majd beszállt a sütögetésbe. Az ő segítségével sikerült olyan reggelit csinálnunk, aminek elfogyasztása után se a hasmenés, se az ételmérgezés nem fenyegetett minket. Csillag még küldött is Antinak egy képet a süteményekről, a bátyánk pedig nem meglepő módon reggel hatkor már az ajtón dörömbölt, hogy most azonnal adjuk a gofriból neki, valamint a magával rángatott, kómás Lídinek és Petinek is.

Tizenegyig úgy éreztem, a világ minden súlya lekerült a vállamról. Ám amint a telefonom emlékeztetett, hogy ideje elindulnom a pszichológushoz, hirtelen minden életkedvem elpárolgott. Tudtam, hogy szükségem van rá, elvégre az éjjeli rémálmom mindennek számított, csak egészségesnek nem, mégsem akartam egy ilyen éjszaka után feltépni magamban pár sebet. Márpedig a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával Egressy doktornő megkért, hogy legközelebb meséljek kicsit többet a gyerekkoromról, vagyis mindenképpen újra kellett élnem a legrosszabb emlékeimet.

Remegett a térdem, ahogy beléptem a pszichológus irodájába. Idefelé jövet még reménykedtem, hogy valami csoda folytán mégsem kell jönnöm, de a váróba lépve kénytelen voltam lenyelni a keserű pirulát. A doktornő egy kedves mosollyal nézett rám, a mögötte lévő íróasztalon, alig látható helyen egy nyugtatókat tartalmazó doboz hevert, vagyis már arra is felkészült, ha erősen balul sülne el ez a két óra.

− Tudom, mennyire nehéz lehet ez számodra − kezdett bele a mondandójába. − Arra gondoltam, talán haladhatnánk kis lépésekben. Minden alkalommal mesélsz nekem egy fájdalmadról, így eloszthatjuk, hátha könnyebben fog menni. Mit gondolsz?

− Egy próbát mindenképpen megér − vontam meg a vállam.

− Mivel kezdenél inkább? A legfájdalmasabbal, vagy a leggyengébbel?

− Nem tudom. − Egy mély sóhaj szakadt fel a torkomból, miközben a figyelmem elterelése végett benyúltam a pulcsim ujjába, hogy megvakarjam a csuklómat.

Annyi minden lakozott a lelkemben, amit sosem akartam felemlegetni, mégis sejtettem, meg kell értenem őket ahhoz, hogy tudjam, miként engedjem el őket, és Egressy doktornő tökéletes lehetőséget biztosított nekem erre. Talán hozzam fel az első napot, amikor apa megütött? Nem. Az már rég nem érint olyan erősen, hogy erőszakosan akarjak szabadulni tőle. Esetleg mesélhetnék neki Ervinről vagy Gittáról? Az sem jó. Már mindkettejükön túlvagyok. Beszélhetnék Csillagról is? De vele is megoldódott a dolog.

Kezdett kínosan hosszúra nyúlni a csend, ám bármennyire törtem a fejemet, csak nem jutottam dűlőre. A csuklóm már kezdett égni a vakarózástól, és ahogy az ujjam egy pillanatra megakadt a bőrömbe mélyedő hegbe, hirtelen megtaláltam a választ. Attól az emléktől mindennél jobban szabadulni akartam, hátha akkor a történelem sosem ismétli meg önmagát. Ez iszonyatosan fájni fog...

− Van egy... − Remegtem. Elhalt a hangom, és csak remegtem. − Van valami...

− Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

− De akarok, csak...

− Könnyebben menne, ha leírhatnád?

Nem, nem menne könnyebben! Éreztem, ahogy a kezdeti akarat elillan belőlem. Tényleg akartam beszélni róla, végre meg akartam szabadulni a súlytól, amit a vállamra ültetett, de rettegtem, hogy mi van, ha ez csak újra előhozza az akkori érzéseket, és megint cselekvésre késztet. Írogatás vagy beszéd helyett a legegyszerűbb módját választottam, hogy belekezdjek a mondandómba: egy-egy határozott mozdulattal feljebb toltam a karomon a pulóverem ujját, majd a doktornő felé mutattam mindkét alkaromat. A hosszú, vastag hegek még mindig jól láthatóan ott fehérlettek a bőrömön, akár a múlt démonainak mosolyai, amik mintha rajtam nevettek volna. Úgyis utol fogunk érni, hiába menekülsz.

Kínzóan hosszú másodpercekig ismét csend ült közénk, amit csupán az asztalon álló, díszes óra kattogása tört meg. A remegésem egyre rosszabb lett, a fejem többször oldalra rándult, és mire észbe kaptam, már a kezem is a levegőbe emelkedett. Ám legnagyobb meglepetésemre nem ütöttem meg magam, csak kettőt tapsoltam magam előtt.

− Hány éves voltál? − törte meg végül a doki a némaságot, és ezzel együtt szinte a tikjeimet is. Egyedül a fejem rángott tovább, de még az is enyhébb szintre csökkent.

− Tizen... É-éves, éves... három.

− Mi történt? Kezdd az elején, és ha túl sok, nyugodtan állj meg!

− Általánosban még mindenki nagyon kedves volt velem. Nem piszkáltak a Tourette-em miatt, mert az osztályfőnök elmagyarázta nekik, hogy milyen betegség ez, és látták, hogy rosszul érzem magam tőle. Meg talán − nevettem el magam keserűen − viccesnek találták, amikor néha bekiabáltam valamit órák alatt. Nyolcadikban jött hozzánk... S-sok, sok... egy új srác. − Eddig sem volt túl jó kedvem, ekkor viszont még az a halovány mosoly is lehervadt az arcomról, ami valami csoda folytán odakerült az előbb.

− Gondolom, ő volt az első, aki valaha piszkált téged.

− Az első és az utolsó.

A remegésem egyre erősebb lett, minél tovább figyeltem a hegeket. A könnyek már szúrták a szememet, mégsem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Még a tikjeimet is inkább elfojtottam, hiába görcsölt be tőle majdnem a vádlim. Nem akartam még nagyobb hülyének tűnni, amiért még tíz évvel később is ennyire rosszul érint a dolog.

− Nagyon kérlek, ne nyomd el őket! − szólított meg finoman a doktornő. − Nem egészséges, ezt te is tudod. Itt nem kell szégyenkezned.

A fejem háromszor oldalra rándult, csettintettem a nyelvemmel. Féltem megtenni, mégis kinyitottam a számat. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a doktornő érteni fogja, amit mondok.

Még mindig tisztán láttam magam előtt Sancit, a csontsovány, roma kisfiút. Reszketve állt az osztályfőnökünk mellett a bemutatás alatt, aztán még rémültebbé vált, amikor leült mellém a leghátsó padba. Tudtam, hogy csak attól félt, befogadják-e a többiek, és pont ezért voltam képes túltenni magam azon, amit velem csinált. Kiszúrt egy másik gyenge fiút, engem, és azonnal nekiállt piszkálni, mintha azzal elnyerhette volna a többiek tiszteletét. Mindennap kitalált valamit, amivel megszégyeníthetett, ám mivel az osztálytársaim mindig mellém álltak egy-egy ilyen után, kicsit sem érdekelt, mit csinál velem. Rakott rajzszöget a székemre, ragasztót a hajamba, megrágott szendvicsdarabokkal dobált, párszor még az ebédembe is beleköpött, hogy ne tudjak enni.

Az osztálytársaim többször szóltak a tanároknak, hogy Sanci bánt engem, ám bármennyire is igyekeztek, soha semmi nem történt ezekből a jelzésekből. A tanárok szinte megsüketültek, megvakultak a problémára, és még anyámat is rendszeresen elhajtották, amikor megpróbált kiállni értem. Én viszont csak tengődtem. Hagytam magam, mert tudtam, akiknek fontos vagyok, azok mind mellettem vetették meg a lábukat, sosem röhögtek volna ki, nem álltak volna be Sanci mögé. Ők tartották bennem a lelket, nem hagyták, hogy megviseljen a zaklatás. És talán pont ezért lett olyan vége ennek az egésznek, hogy ekkor egy pszichológusnak kelljen részletesen beszámolnom mindenről.

Egyik nap Sanci talán kezdett kétségbeesetté válni. Zavarta, hogy a többiek akkor is inkább engem védenek, ha ő az erősebb nálam. Valószínűleg úgy gondolta, ha több ember előtt szégyenít meg, akkor valaki végre őt is tisztelni fogja. Megvárta a nagy szünetet, majd az udvar kellős közepén, mindenki szeme láttára, alsóstul a bokámig rántotta a nadrágomat, majd kiabálva felhívta a többiek figyelmét arra, mi történt. Az az egy alkalom kivételesen a lelkembe mart. Ugyan senki sem nevetett ki, én mégis a könnyeimmel küszködve, dermedten álltam ott. Még ekkor, tíz évvel később is nyomást éreztem a mellkasomban, ahogy visszaemlékeztem arra a napra.

Sanci röhögve mutogatott rám, én zokogtam, a többiek csak sajnálkozva néztek, pár osztálytársam pedig rögtön tanárért rohant. Egyedül Lucynak jutott eszébe, hogy közvetlenül rajtam akarjon segíteni. Odarohant hozzám, kirázott a sokkból, majd visszahúzta rám a nadrágomat. Már el is akart húzni Sanci közeléből, a srác azonban nem akart ilyen könnyen futni hagyni. Felém vetette magát, én pedig már készültem is, hogy kapni fogok egy pofont, vagy bármi mást.

Ám amikor megláttam, ahogy meglöki Lucyt, valami elpattant bennem. Alig emlékeztem bármire, teljesen elborult az agyam. Az sosem érdekelt, hogy engem bánt, azt viszont már nem hagyhattam szó nélkül, hogy hozzá mert érni a barátomhoz. Mire észbe kaptam, Sanci már a földön hevert, én rajta ültem, és ököllel vertem az arcát. A tanárok valamikor ekkor érhettek ki az udvarra, és azonnal levonták a saját következtetéseiket.

Ők tudták, mit tett velem apám, és azon a napon úgy könyveltek el, mint az ő kis hasonmása. Még mindig kísértett, ahogy az igazgató leszidott. Nem elég, hogy neked ilyet kellett átélned, most még olyanná is válsz, mint ő? A többiek hiába mondogatták, hogy csak magamat és a barátomat védtem, minden tanár úgy gondolta, az egész felső tagozat összefogott szegény cigány kisfiú ellen, és én indítottam el az egészet. Még anyát is behívták, elmondták neki, mit csináltam. És amikor megláttam a csalódottságot az arcán, ahogy kijött az igazgatóiból, úgy éreztem, egy életre összetörtem.

Azonnal hazazavartak. Addig nem is mehettem be, amíg ki nem találták, mit csináljanak velem, de magamtól is tudtam, ki fognak rúgni. Egész úton a történteken gondolkodtam, és minél tovább pattogott a fejemben az igazgató kérdése, egyre inkább elhittem, tényleg olyanná váltam, mint apa. Elvégre én is azonnal ütöttem, mert nem tetszett, hogy Sanci meglökte Lucyt, pedig magam is tudtam, teljesen más eszközökkel is meg lehetett volna oldani a dolgot. Ha csak vártam volna, amíg kiérnek a tanárok, mindez meg sem történt volna.

Amint hazaértünk, azonnal bezárkóztam a szobámba, még Antinak sem nyitottam ki az ajtót. A következő három napban anya otthon maradt velem, de hiába próbált beszéltetni, én még enni sem voltam hajlandó. A fejemet olyan gondolatok töltötték meg, amik minduntalan apámhoz hasonlítottak, unszoltak, hogy nézzek bele a tükörbe, és már az is igazolni fogja, mennyire hasonlóak vagyunk. Egészen addig bírtam tartani magam, mígnem egyik nap anyát azonnali hatállyal behívták a kórházba. Amint egyedül maradtam, kiosontam a konyhába, behódoltam a mérgező gondolatoknak, és az ottani apró tükörhöz fordultam.

Abban a pillanatban végleg elvesztettem a harcot önmagammal szemben. Saját képmásom helyett apám fiatalabb változata nézett vissza rám az ezüstös foncsorról. Kék szemében tiszta gonoszság lángolt, tekintetével gúnyolt, szinte hallottam, ahogy kinevet: Látod, látod, kicsi Bojta! Apának igaza volt. Apa még mindig itt van. Te tartod itt, és ezt hamarosan mindenki megtudja majd. Te is ugyanolyanná válsz majd, mint én.

Gyűlöltem a külsőmet. Gyűlöltem apát. Gyűlöltem Sancit. Gyűlöltem a tanáraimat. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. De legfőképpen magamat gyűlöltem. Mi lesz, ha egyszer Csabit is megütöm? Ha Anti egyszer ugyanúgy félni fog tőlem, mint tőle? Ha anya később ugyanolyan megvetéssel fog rám nézni, ahogy őrá, miután kiderült, mit tett velem? Már láttam a jeleket, az iskolában majdnem úgy nézett rám. Ha már ő olyannak lát, mint apát, akkor csak idő kérdése, hogy a testvéreim is ilyennek lássanak. Minél mélyebbre áradt bennem a méreg, amit az igazgató feltételezése csepegtetett belém, annál inkább úgy éreztem, jobb lenne még azelőtt befejezni mindent, hogy tényleg elkezdődhetne. Amit Sancival tettem, már sosem tudtam volna lemosni magamról, de másokat megmenthettem attól a szörnyetegtől, ami bennem lakozott.

Az elmém szinte kikapcsolt. Gondolkodás nélkül rohantam az egyik fiókhoz, majd előhúztam belőle azt a kést, amit anya senkinek nem engedett használni. Tudtam, ez a legélesebb darab, ez fogja a leghamarabb megoldani a problémát. Talán a sokk miatt lehetett, vagy csak az idegrendszerem mondta fel ideiglenesen a szolgálatot, de egy pillanatnyi fájdalmat sem éreztem. A penge akadálytalanul szaladt át a bőrömön, alig kellett neki egy másodperc, máris mindkét alkaromat csuklótól könyékig végigvágta.

Éppen csak egy pillantást vetettem a sebekből csordogáló vörös folyadékra, hirtelen elfogott a szédülés. Lassan előbb térdre ereszkedtem, majd leültem, végül pedig a hideg csempére feküdtem. Nem éreztem semmit. A fejemben minden hang elnémult, lassanként már az óra kattogását sem hallottam. Aztán egyszer csak egy gondolat szaladt végig az elmémen: Miért tart ez ilyen sokáig?

Gyengén felnéztem. Tudni akartam, mennyi idő telhetett már el, a tekintetem azonban hirtelen megakadt valamin. Anya mindig tartott pár fényképet a hűtőn, azt mondta, szerette minden hajnalban a mi boldog arcunkat látni, mielőtt elindult volna dolgozni. Az egyik ilyenen az egész család szerepelt. Anya Csabit fogta az ölében, Anti mellettük állva vigyorgott, a vállamnál fogva ölelt magához, miközben apa éppen kifelé tartott a képből, fülénél a telefonjával.

Minél tovább néztem azt a képet, a szívverésem fokozatosan felgyorsult. Megelevenedett előttem az a nap, minta a fotón kezdtek volna el mozogni az emberek. A nagyi miatt csináltuk az egészet; egy családi képet akartunk küldeni neki karácsonyra, amin már a legkisebb unokája is rajta van, csak sajnos, mivel apa anyjáról volt szó, neki is szerepelnie kellett. Összesen húsz percre jött át hozzánk, engem mégis folyamatos szorongás gyötört, aminek még több tik lett az eredménye. Anti akkor egész nap ölelgetett, mindenképpen fel akart vidítani, és anya sem hagyott egy pillanatra sem szem elől, nehogy apának eszébe jusson ott folytatni a dolgot, ahol abbahagyta.

De ami a leginkább megérintett, hogy apa egy másodpercre sem akart normálisan viselkedni, én viszont képes voltam végig visszafojtani minden tikemet, majd végigtűrtem a rohamot, amit a távozása után kaptam. És mindezt azért, hogy a nagymamám kaphasson egy olyan családi fotót, amin pont a tulajdon fia nem tudott egy helyben maradni. Én hajlandó voltam kibírni húsz teljes percet a bántalmazó apám társaságában, hogy boldoggá tegyem a nagyit, apa viszont még akkor is inkább foglalkozott mással, mint a családjával.

− Akkor végre megértettem, hogy hiába hasonlítunk külsőre, én nem vagyok ő, és soha nem is leszek. − Szipogva gyűrögettem a már ázottra használt papírzsebkendőt, mire Egressy doktornő adott nekem újabbat. − De közben úgy éreztem, hiába jöttem rá erre, már nem tehetek semmit. Gondolom, lassan elvesztettem az eszméletemet. Közben a bátyámra gondoltam, meg anyára, hogy hogy tehettem ilyen szörnyűséget velük. El sem tudtam képzelni, mit fognak csinálni, amikor megtalálnak. − Újból kifújtam az orromat, az utóbbi háromnegyed órában talán már századszorra, így nem lepett meg az a pár csepp vér, ami beszínezte a fehér anyagot. − Őszintén, még azt sem tudom, ki talált rám végül. A következő emlékem már csak annyi, hogy felébredek a kórházban, és zavar, hogy egy cső áll ki az orromból. Tíz percig csak az járt a fejemben, miként szedhetném ki azt a vackot. Csak akkor kezdtem el sírni, amikor a bátyám bejött a szobába.

− Ez teljesen normális − bólintott nyugodtan a doktornő. − Fiatal voltál még, és hiába tudtad, mi lesz a következménye a tetteidnek, az agyad talán fel sem fogta, mi történt veled.

− És az normális, hogy még manapság is azt gondolom, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki még magával sem tudott végezni? Az orvosok szerint csak azért éltem túl, mert rézsútosan vágtam, nem pedig egyenesen az ütőér mentén.

− Az önképed állapotát látva sajnos meg tudom érteni, hogy ilyenek járnak a fejedben. − Egy sajnálkozó sóhaj kíséretében maga mögé nyúlt, majd felém nyújtott egy, az asztala mellől összeszedett, fél literes vizesüveget. − Egyébként azóta rájöttél, hogy anyukád nem miattad volt csalódott?

− Hanem? − A műanyag már a számat érintette, ám a doktornő kérdésére hirtelen ledermedtem.

− Vagyis a válasz: nem − sóhajtott sajnálkozva. Intett nekem, hogy igyak nyugodtan, és még meg is várta, amíg visszatekerem a kupakot, mielőtt felelt volna. − Anyukád nem benned csalódott, hanem az iskolád tanári karában. Ez a fiú olyan dolgokat művelt veled, amiknek fizikailag is nyomai maradtak rajtad, anyukád pedig látta, hogy valaki bánt téged, az iskolád mégsem tett semmit, pedig többször jelezve lett nekik a probléma.

− Gondolja?

− Tudom. Nekem a lányom esett át hasonlón, és én is hatalmasat csalódtam azokban a tanárokban, akiknek biztonságos környeztet kellett volna biztosítaniuk számára. − Egy pillanatra lenézett a papírjaira, majd vett egy mély lélegzetet, mintha le akarná nyugtatni magát. − Mi történt, miután felépültél?

− Három hónap pszichiátria. − Vállat vontam, pedig magam is tudtam, ez nem olyasmi, amit az ember egy vállrándítással ad át. Nekem ekkor mégsem futotta többre. − Anya időközben beadta a jelentkezésemet egy gimibe, ahová Lucy is bejutott, hátha jobban leszek attól, ha van mellettem ismerős. Ebben végülis igaza lett, mert csak Lucy miatt mertem nyitni bárki felé. Az alkaromat meg utána egy éven át nem is mertem mutogatni.

− A fiúval találkoztál azóta?

− Hála istennek, nem. Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha megjelenne előttem. Bár valószínűleg bocsánatot kérnék tőle, hiába tudom, hogy nem én voltam a hibás.

Hirtelen kopogás szakította félbe a beszélgetést, pedig láttam a doktornőn, hogy még kérdezni akar valamit. Az asszisztense jött be, hogy szóljon neki: megjött a következő időpontos.

− Örülök, hogy megnyíltál ezzel kapcsolatban − fordult vissza hozzám Egressy doktornő, miután a másik nő kiment a szobából. − Jobban érzed magad?

Őszintén elgondolkodtam a válaszon. A szemem ugyan még szúrt a könnyeim savától, a lelkem viszont tonnákkal könnyebbnek érződött, és mintha még a levegő is egyszerűbben töltötte volna meg a mellkasomat. Fájt felidézni. Mindennél jobban el akartam nyomni magamban ezt az emléket, mégis megkönnyebbültem, hogy végre kiadtam magamból. Ekkor már azt sem értettem, miért fojtottam magamba, hiszen semmit nem kellett volna szégyellnem rajta. Túléltem azt az időszakot, és csak ez számít.

***

Hiába hívtam, Gergő nem vette fel a telefont, így lehetőségek híján Gábor számára is rányomtam. Ha Gergő még nem is végzett, nekem szükségem volt a társaságra, mielőtt a saját gondolataim lerombolják bennem mindazt, amit Egressy doktornővel sikerült újraépítenünk bennem. Ám mivel Lucyról tudtam, hogy elment Gerébbel valami rendezvényre, csak Gábor jutott eszembe lehetséges megoldásként.

Szerencsémre ő maga ajánlotta fel, hogy menjek át, miután elmeséltem neki, mennyire keményre sikerült a mai terápiás beszélgetésem a pszichológussal. Még nagyobb szerencsémre Gitta éppen nem tartózkodott otthon, mert Kolos menyasszonyának segített ruhát választani a közelgő esküvőre, így még az egyetlen tényező is kiesett, aki miatt kényelmetlenül érezhettem magam. Nem akartam takargatni az alkaromat, mindenképpen meg akartam próbálni, milyen lenne úgy eltölteni az időt egy ismerősöm közelében, hogy nem görcsölök azon, mikor veszi észre a hegeket. Gitta véleményét már ismertem erről, és minden létező istenségnek hálát adtam érte, hogy ezúttal nem kell hallanom. Lekapcsolhatjuk a villanyt? Nem, nem vagyok szégyellős, csak... Kicsit taszítanak, bocsi.

Mire megérkeztem hozzá, Gábor már egy bögre kamillateával fogadott, és éppen valami ebédet akart összedobni nekem. Hálásan fogadtam a kedvességét, a tojásos krumplit pedig rekordidő alatt magamba lapátoltam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy én szinte nem is ettem a reggeliből, amit Csillaggal és anyával készítettünk.

– Kérsz még? – mutatta felém a lábost, amiben még mindig rengeteg krumpli maradt.

– Nekem elég volt, köszönöm.

Válaszul csak egy újabb bögrényi teát töltött nekem, ő pedig harmadjára is megpakolta a tányérját.

– Hogy tudsz ennyit megenni? – nevettem el magam, ahogy belegondoltam, nekem ez a mennyiségű étel egy hétre elég lett volna.

– Három hét múlva versenyem lesz. Az edző összeállított nekem egy diétát, hogy mindenképpen jó formában legyek, úgyhogy minden napra meg van mondva, mit egyek és mennyit, hogy meglegyen a megfelelő kalóriabevitel.

– Akkor is ennyit kell enned, ha esetleg nem vagy éhes?

– Olyan nincs, hogy én ne legyek éhes – nevette el magát.

– Ilyen tempóban el fogsz hízni. – Viccelni akartam, Gábor arcáról viszont ekkor lehervadt a mosoly.

– Ja, ha nem sportolnék, biztosan visszahíznék. – Komoran nézett a szemembe, mire végre leesett, mennyire érzéketlen voltam.

– Bocsánat, én...

– Nem haragszom, nem tudhattad. Csak utálom azt az időszakot. Nem véletlen, hogy ha körbenézel a nappaliban, csak Gergőről és Gerébről látsz régi képeket, rólam viszont egyet sem.

– Sosem gondoltam volna, hogy te...

– Önbizalmi problémákkal küzdök? – nevetett keserűen, én pedig bólintottam. – Általánosban mindenki Mangalicának hívott. Geri és Dzsí voltak az egyetlenek, akik nem csesztettek a súlyommal.

– Hány kiló voltál? Már ha nem túl tolakodó.

Válaszul elővette a telefonját, majd mutatott magáról egy régi fényképet. Tényleg túlsúlyosnak tűnt rajta, talán nyolcvan, vagy kilencven kilónak, ami még egy százötven centis, tizenkét éves gyereknek is sok lett volna. Sanci példáján tudtam, mennyire kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ha beilleszkedésről van szó, így nem lepett meg, hogy Gábort is kinézték általánosban. Ráadásul ugyanakkora korában, mint engem.

Csodáltam őt, amiért sikerült a maga javára fordítania a sértéseket, erőt kovácsolt a fájdalmából, nem csak fetrengett benne, ahogy én tettem. Ráadásul az Instagramon látott képek alapján Gergő és Geréb végig mellette voltak, támogatták őt, ahogy később Gergő is kapott segítséget a másik két sráctól. Hirtelen megértettem, mennyit számíthat az elfogadó környezet, vagy akár a saját nyíltságunk a többiek felé. Míg én magamba zárkóztam, és hagytam a problémáimnak, hogy felemésszenek, addig Gergő, Geréb és Gábor, mindent megosztottak egymással, majd támogatták a másikat, hogy túl tudjon lendülni a démonjain. Én is ilyen szeretnék lenni!

– Az egyik osztálytársam melltartót vett nekem karácsonyra – nézte meg ő is a képet. – Aztán nem sokkal később visszajöttek a problémák a vércukrommal. Nyolcadik elején kezdtem el edzeni, hátha a gimire leadom a felesleget, és sikerült is. A fiúk motiváció gyanánt kezdtek eljárni velem úszni, azóta meg már megszokássá vált, hogy hetente egyszer velem tartanak. Csak az zavar, hogy a cukorbajom azóta sem enyhült.

– Így kicsit több értelme van, hogy Gergőékkel barátkozol. – A mondat akaratlanul csúszott ki a számon, és azonnal el is szégyelltem magam, ám szerencsére Gábor nem tűnt dühösnek.

– Némi előítéletesség azért benned is van, ahogy látom – nevetett ki szolidan. – Bár nem csodálkozom, mert engem majdnem mindenki így ítél meg. Eddig kevesen mertek leülni velem beszélgetni, pont az előítéletek miatt, aztán elkönyvelik magukban, hogy olyan is vagyok, amilyennek látszom.

– Pedig amúgy jófej vagy. Meg tök szerény is.

– Nem látom, mivel kellene felvágnom, ha őszinte akarok lenni. – A két tányérral a mosogatóhoz lépett, majd elkezdte elmosni őket. – A testemet még most is gyűlölöm, annyira okos sem vagyok, a festményeim nem valami jók, az meg aztán abszolút nem érdekel, hány csaj akarna az arcom miatt összejönni velem, amikor az az egy viszont, akibe bele vagyok esve, azt sem tudja, hogy létezem. Az egyetlen dolog, amire büszke vagyok, hogy tizenöt éves korom óta tizenkét úszóversenyt nyertem meg, mindet majdnem tíz másodperces előnnyel, mert azokért a sikerekért megdolgoztam.

– Szerintem jól nézel ki.

– Szerencsém volt a genetikai lottón, de ez nem az én érdemem. Minek vágjak fel vele? – ült vissza elém. – Itt van például Dzsí. Fanfictionöket ír a netre, és van köztük, ami már átlépte a milliós megtekintést. Erre ő felvághatna, mert elérte. Vagy vehetjük példának Gerit is, akinek már két éve is simán adtak negyvenet egy festményéért, manapság pedig megesett már, hogy hatvanért adott el egyet. Vagy téged a fotóiddal. Ezek olyan eredmények, amikkel fel lehet vágni, de azzal szerintem egyáltalán nem lenne jogom kérkedni, hogy szép a pofám.

– Szép a pof... – nevettem el magam Gábor szóhasználatán.

– Ha már ennyire tetszett ez a kicsit sem vicces kifejezés... – Egy szemtelen mosoly ült az arcára, amiből már sejtettem is, mire akarja terelni a témát. – Láttam, elkaptad Gerit egy körre.

– Inkább ő kapott el engem – hajtottam le a fejemet, hátha Gábor tekintetének látványa nélkül kevésbé fog égni. – Én csak viszonoztam.

– És most mi a helyzet Castlelake-kel?

– Napok óta nem szól hozzám. – A bűntudat ismét lángra kapott bennem, a fülemben pedig a tegnapi rémálmomhoz hasonlóan a Discord pittyegése visszhangzott. – Megmondtam neki, hogy segítsen végre, hogy megtaláljam, vagy felejtsen el. Azóta nem írt, és az esti üzenetemre sem válaszolt.

– Mit írtál neki?

– Elmeséltem, hogy randiztam Gergővel, és csókolóztunk. Meg azt is elmondtam neki, hogy most kicsit bűntudatom van érte, mert ő igazából nem adott még választ, hogy mi legyen most kettőnkkel, én meg máris elkezdtem továbblépni.

– Amellett, mennyire nem értek egyet azzal, hogy továbbra is írogatsz neki, meg neked van bűntudatod, amikor ő a hülye, igazából jól cselekedtél – sóhajtott kimerülten. – Senki sem érdemli meg, hogy behülyítsék. Még a barmok sem.

– Tapasztalat?

– Olyasmi – vonta meg a vállát, tekintete azonban teljesen elködösült, mintha valami baja lenne. – Barátok vagyunk, ugye?

– Én örülnék neki, ha annak tartanál.

– Tizenhárom éves korom óta bele vagyok zúgva Gittába. – Hadarva mondta végig a mondatot, majd tekintetében enyhe félelemmel nézett a szemembe. Azt viszont egyáltalán nem értettem, mitől tart, elvégre, ha nem is éreztem biztosnak magam az érzéseimben, azt száz százalékosan tudtam: Gittán már rég túltettem magam.

– És ennek mi köze az átvertséghez? – vontam össze a szemöldököm, ezzel elérve, hogy Gábor valamennyire megnyugodjon. – Mármint eddig nem úgy tűnt, mintha hitegetne téged, de ha...

– Múlt héten majdnem történtek dolgok a szaunában. – Egész arca rákvörösbe fordult, miközben a szellem alakú sószóróval kezdett matatni. – Ketten ültünk csak bent, ő meg nekiállt simogatni a combomat, aztán megcsókolt, az ölembe ült, belenyúlt a gatyámba. Még pont megállítottam, mielőtt elővette volna a farkamat, mert nem egy nyilvános szaunában akartam elveszteni bárminemű szüzességemet. Képzelheted, milyen volt utána látni, ahogy veled csókolózik!

– Egyre jobban kiábrándulok belőle, minél többet hallok róla. – Lehajtott fejjel próbáltam feldolgozni, amit hallottam. Noha nem is az zavart, hogy Gitta alig pár perc különbséggel mindkettőnket megpróbált behálózni, azért nagyon mérges lettem rá, hogy így kitolt szegény Gáborral.

– Az van, hogy ugyanígy érzek – túrt végig barna tincsein Gábor. – Azok alapján, amiket azóta megtudtam Geritől, apró darabokra tört bennem a kép, amit alkottam róla. Előtte ugyanolyan ideálisnak láttam, ahogy te Castlelake-et, de amikor a szemem láttára csókolt meg téged, miután velem... – A hangja szinte elcsuklott, minden szavából csöpögött a keserűség, így óvatosan átnyúltam az asztalon, hogy megfoghassam a kezét. – Ráadásul az is, amit veled csinált. Meg még most is csinálja. És hogy Gerivel is képes szarakodni, pedig régen imádták egymást.

– Legalább nem azután tudtad meg ezeket róla, hogy esetleg lefeküdtél vele. Így még megmaradt az első alkalmad valaki tényleg különlegesre.

– Tíz év után nehéz lesz megszokni, hogy nem kell azonnal minden csajt elutasítanom, aki közeledni próbál – dőlt hátra egykedvűen, majd pár másodperccel később elnevette magát a kijelentésén.

– Huszonhárom vagy? – mosolyodtam el én is a hülyeségén.

– Lassan huszonnégy. Visszatartottak egy évet az oviban. Megbuktam játékból, tudod.

– Hülye...

– Jó, csak kicsit túl izgága voltam, az óvónő meg azt tanácsolta anyámnak, hogy egy kicsit még maradnom kellene, mert nem gondol képesnek rá, hogy csendben végigüljek negyvenöt percet.

– Ezt Gergőről hamarabb tudom elképzelni.

– Aztán mégis őt küldték egy évvel hamarabb suliba – nevetett ismét Gábor, amiben azonnal követtem.

– Amúgy ő hol van? Vele találkoztam volna ma, de nem vette fel, amikor kerestem.

– Aztán ha ló nincs, jó a szamár is? – Gábor továbbra is vigyorogva fürkészte az arcomat, és bár rám is átragadt a jókedve, enyhe keserűséget éreztem, amiért Gergő még délután négykor is elérhetetlennek tűnt, pedig kettőre ígérte a találkozónkat.

– Mint mondtam, nem akartam egyedül maradni terápia után. Főleg most, mert arról meséltem a dokinak, amikor megpróbáltam megölni magam.

– Ó... – Arcáról azonnal lehervadt a mosoly, tekintete pedig hezitálás nélkül az alkaromra tévedt, amin jól láthatóan kirajzolódtak a fehér hegek. – És Geri után egyből én jutottam eszedbe?

– Lucy és Gergő után, de igen. De őszintén, szerintem jelenleg benned bízom a leginkább. Jelenleg te vagy az egyetlen ember az életemben, akit gondolkodás nélkül be mernék engedni a fejembe.

– Ez azért megtisztelő. – Jókedve halványan ugyan, de részben visszatért, ahogy szája jobb sarka felfelé görbült. – És minek köszönhetem?

– Nem hazudsz nekem, nem titkolózol előttem, tényleg érdekel téged, hogy érzem magam, és őszintén akarsz segíteni mindenben. A Castlelake-ügy kezdete óta már Lucyra sem igaz mind a négy állítás.

– Tényleg megtisztelsz – nevetett meghatottan. – Gerinek viszont már órák óta itthon kellene lennie. Csak a családjához ugrott át ebédre.

Még alig mondta végig az utolsó szót, odakintről egy hatalmas csattanást hallottunk, majd egy már szinte állatias morgás hasított a levegőbe. Látnom sem kellett, azonnal tudtam, hogy Gergő jött meg.

– Gergő, nyugodj már meg! – Egy lány hangját hallottam, azt viszont biztosra vettem, hogy nem Gittáét. Ez mélyebbnek hangzott, kicsit rekedtnek, a közelében sem volt Gitta magas, dallamos tónusának.

– Nyugszik a faszom! – Az üvöltés viszont tényleg csak Gergőtől származhatott, ezer közül is megismertem volna. – Kitti, nem! Hagyjál már a vérbe! Ne érj hozzám!

A következő pillanatban egy hangos puffanást hallottunk, majd újabb ajtócsapódás szelte át a levegőt. Értetlenül fordultam Gáborhoz, de ő is csak a vállát tudta vonogatni. Pár másodperc csend után egy számomra idegen, mégis kínzóan ismerős lány lépett be a konyhába. Fekete haját rövidre vágatta, olyanra állította be, mintha éppen egy százzal süvítő motorról szállt volna le, és a szél kócolta össze. Sötét nadrágja teljesen rásimult hosszú lábára, fehér színű, punk koponyával díszített pólója viszont lógott rajta fekete bőrdzsekije alatt. Jobb orrcimpáján ezüst karika csillogott, és ahogy sóhajtott egyet, a nyelvében lévő gömböt is észrevettem. Szemhéján vastag, macskaszerű tusvonal feketéllett, szeme alatt pedig két strasszkő csillogott kreol bőrén. Nem tudtam, miért gondoltam ismerősnek, elvégre sosem láttam még, valami mégis azt éreztette velem, hogy találkoztam már ezzel a lánnyal.

– Szia, Kitti! – intett neki azonnal Gábor.

– Szia, Gabi. És Gabi barátja.

– Bojta – mutatott felém egy kaján vigyorral az arcán Gábor, mire Kitti arca felragyogott.

– Te vagy az a Bojta? – Ahogy izgatottan felém lépett, hirtelen kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Hát, valószínű – húzódtam kicsit hátrébb. – Nem egy gyakori név. Vagyunk maximum százan.

– És tényleg megfertőzte. Ilyen nincs! – A lány nevetve lépett el tőlem, majd inkább Gáborhoz kezdett közeledni. – Szabad? – Az utolsó A hangot hosszan elnyújtva, lebiggyesztett ajkakkal nézett Gáborra, aki pár másodperc tettetett gondolkodás után felém lendítette a kezét, mint igenlő válasz. – Tudod – fordult megint hozzám –, Geri éppen nincs jól. Nagyon maga alatt van, de talán te felvidíthatnád. Hallottam, mennyire szeret veled lenni.

– Szívesen beszélek vele, nem kell ehhez keríteni – ingattam a fejem, majd el is indultam az ajtó felé.

– Castlelake, mi?

Alig léptem ki a konyhából, még pont meghallottam Kitti kérdését, válasz azonban már nem érkezett. Talán Gábor sejtette, hogy hallhatom, vagy Kitti jött rá, hogy túl hangosan beszélt, de hiába vártam még pár pillanatot, semmi mást nem mondtak egymásnak. Pedig már majdnem megtudtam róla valamit...

Már csak illedelmességből kopogtam Gergő ajtaján, a hangja viszont még a várhatónál is tompábban ért el hozzám, ahogy rám szólt: hagyjam békén. Szerencsére nem zárkózott be, ám hiába léptem be a szobába, Gergőt sehol sem láttam. Értetlenül fordultam körbe, majd hirtelen szöget ütött a fejemben egy ötlet. Újra kopogtam az ajtón, mire egy fojtott morgás hasított a levegőbe, de legalább végre megtudtam, honnan.

Gyorsan, de óvatosan húztam el a világosbarna szekrény tolóajtaját, hogy Gergőnek esélye se legyen megállítani benne. Ott gubbasztott a felakasztott ruhák alatt, ráadásul az arcán csillogó csíkok alapján a tombolás után ide ült be sírni. A könnyei láttán hezitálás nélkül bemásztam hozzá, a lábai közé ültem, az ajtót magunkra csuktam, majd szorosan átöleltem őt. Gergő viszonozta, arcát a vállamba temette, noha sejtettem, mennyire meglephettem a megjelenésemmel. Ő nem tudta, hogy már itt vagyok.

– Mi a baj? – Halkan beszéltem hozzá, akár anyám tette velem, ha kiskoromban valami feldúlt. A hátát simogattam, szinte már ringattam őt, hátha akkor jobban lesz.

– Jövő hónapban lesz a nővérem esküvője, és nem hívott meg – motyogott a vállamba, miközben én adtam egy csókot a halántékára. – Azt mondta, nem akarja, hogy bevigyem a fertőt a templomba.

– Hé, emiatt nem kell így elszontyolodni! – Játékosan nevetve elengedtem őt, majd arcát a két kezem közé fogtam, hüvelykujjaimmal elsimogattam a könnyeit. – Szerintem az nagyobb fertő, ha valaki ilyen képmutató. Csak azért utálni a testvéredet, mert a saját neméhez vonzódik... Ne foglalkozz vele!

– De most azért is engem utál, mert amint kimondta ezt a többiek előtt, az egész család közölte, hogy akkor ők sem mennek. Konkrétan közölte velem, hogy én tettem tönkre az esküvőjét.

– De nem te voltál, igaz? Ő találta ki, hogy a szexualitásod miatt nem hív meg, és ő közölte ezt a családod előtt, akikről tudja, hogy támogatnak téged. A saját bigottságának köszönheti, ha a családja nem akar elmenni az esküvőjére.

– Miért vagy te ennyire jó hozzám? – Hitetlenkedve hajtotta le a fejét, miközben átkarolta a derekamat, közelebb vont magához.

– Mert megérdemled.

– Én ezt máshogy gondolom – ingatta a fejét, majd a tenyeremhez bújt. Szemét behunyta, ajkairól pedig egy halk sóhaj gördült le.

– Nélküled még mindig csak egy rakás szerencsétlenség lennék, aki ahelyett, hogy végre felállna a földről, még mélyebbre is löki magát. Ha te nem mutatsz nekem példát...

– Gábor is ugyanúgy mutathatott volna. Nem vagyok olyan különleges, mint amilyennek gondolsz. Nem érdemlem meg, hogy ilyennek láss. Most is nézd meg, mit csináltam!

– Úgy beszélsz magadról, mintha nem te mondtad volna nekem, hogy attól, mert sérült a lelked, még ugyanúgy megérdemled a boldogságot, mint bárki más. – Enyhén megemeltem a fejét, mire végre a szemembe nézett. Vízzöld íriszeiből sugárzott a fájdalom, mégis úgy tűnt, sikerült könnyítenem a lelkén.

– Én más miatt nem érdemlem meg, hogy így viselkedj velem. Bántalak téged.

– Nem – ingattam a fejemet. – Akár hiszed, akár nem: erősebbé teszel.

Ismét behunyta a szemét, akaratosan a tenyeremhez bújt, ám inkább azt éreztem a mozdulatból, mintha képtelen lenne tartani velem a szemkontaktust. Fájt így látni őt. Általában törhetetlennek tűnt, és bár tudtam, neki akadnak gyenge pillanatai, én vissza akartam adni neki azt az erőt, amit ekkor elvesztett. Felemelni, ahogy ő tette velem.

– Miattad végre képes voltam túltenni magam a múlton – döntöttem a homlokom az övéhez. – Legalábbis elkezdtem. Meséltem a pszichológusnak a hegekről, és végre könnyebbnek érzem az életet.

Meglepetten emelte rám a tekintetét, majd amint meglátta a mosolyomat, lassanként az ő szája sarka is felfelé görbült. Ajkai puhán simultak az enyémekre, óvatosan még közelebb húzott magához, mígnem végre én is átöleltem őt.

– Büszke vagyok rád! – suttogott boldogan, mielőtt ismét megcsókolt volna.

Annyira meghittnek éreztem a pillanatot, a szívem repesett a boldogságtól, és egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyunk. A félhomályban kimondhatatlanul romantikusnak éreztem, ahogy Gergő ölelt, a gerincem mentén cirógatott, ajkai szavak nélkül becézgettek. Aztán hirtelen valaki elrántotta a tolóajtót. Kitti és Gábor vigyorogva néztek le ránk, miközben Gergő a vállamba próbálta rejteni, mennyire égett az arca.

– Kicsit túl szó szerint vettétek a closeted fogalmát, fiúk – nevette el magát a lány. – De most már elég a nyalakodásból! Jöhet a coming out. – Mutogatni kezdett, hogy másszunk végre ki a szekrényből, nekem pedig csak ekkor esett le, miért tűnt olyan ismerősnek.

– Ti testvérek vagytok, ugye? – néztem elkerekedett szemmel egyszer Gergőre, aztán Kittire.

– Ikrek – kacsintott rám Gábor. – Neked kvázi dupla móka.

– Te meg eggyel sem bírnál el, nemhogy kettővel. – Kitti incselkedve közelebb lépett Gáborhoz, majd a vállánál fogva enyhén lejjebb húzta, hogy nagyjából ugyanabban a magasságban legyen a fejük.

– Ó, szeretnéd tesztelni?

– Komolyan azt hiszed, elbírnál egy olyan hurrikánnal, mint én?

– Húzd vissza az ajtót, amíg abba nem hagyják a flörtölést! – súgott a fülembe kacéran Gergő, én pedig szívesen megtettem, amit mondott.