Fandom: My Hero Academia

Karakter(ek): multi shipping fanservice, tehát mindenki (de közönség beleszólása nyom a latba!)

Szitáció: Éhezők Viadala (The Hunger Games) alternatív univerzum amiben az Olvasó bekerül a Viadalba, ahogyan a MHA többi szereplői is kiválasztottak. Cselszövések, szerelem és árulás minden ami szemnek szájnak ingere.

Szavak száma: 3001

Kérte: jelenleg csak én.

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

A tekinteted az ajtóra fókuszálódott. A kezeid a kilincsen megfagytak, amikor hallottad a hangokat. Szigorú és dörmögő hangok, fenyetések. Mindez Az Elnöktől. Mindenki ismeri az arcát, de senki sem az igazi nevét. Az Elnök, hogy gyűlölted minden porcikáját és a beteges játékot, amit művel a Körzetekkel. Most is az ő szavait idézték.

Lélegzetvisszafojtva hallgatóztál, még szusszanni is alig mertél. Nem kellene itt lenned, ez nem publikus, ami a szobán belül történik. Csak remélted nem fogják apád bántani. Ő felelt a Tizegyedik Körzet Rendfenntartóiért. Ez biztosította, hogy relatív jó körülmények között tudott nevelni téged és a nővered.

Rendfenntartók voltak nálatok, a torkodban pedig hatalmas göb volt. Holnap Aratás, de eddig sosem jöttek hozzátok küldönc a Kapitóliumból. Az apád a Tizenegyedik Körzet rendfenntartóinak munkáját felügyelte, volt dolga velük, ám a légkör amit megéreztél nem volt professzionális. Inkább, mint egy kihallgatás. Ő még nem volt Kapitóliumi, nyílván rá próbáltak meg hatni. Te pedig füleltél. Rá akarták venni, hogy a népet késztesse a jelentkezésre.

-Ha élni akartok, tegyetek legalább úgy, mintha szeretnétek élni - hallottad az egyik rendfenntartót.

Kirázott a hideg. Ismerted a hideg, reményvesztett tekinteteket, amik fogadnak az Aratás napján. Ez lesz az utolsó éved, jövőre már tizennyolc évet meghaladod és mentesülsz végre. Még egy nap és szabad lehetsz. Nyilvánvaló volt mi az üzenet a Kapitóliumtól: jobb minőségű műsort várnak a Körzettől. Jelentkezőket várnak. A Kapitólium mindenféléket bevetett, hogy a Játékok ne maradjanak abba. Műsort csinálnak az életünkből, gondoltad keserűen. 

- Van itthon valaki? - kérdezte az egyik.

- Nincs. - felelte édesapád.

Iskolában kellene lenned, de megint ellógtál a nap közepén a rétre gyógynövényeket és virágokat szedni. Nem kellene itt lenned, nem kellene ezekről tudnod. Sem osztoznod ezen a hatalmas terhen, ami apád vállát nyomja. Az igazság, hogy az egész Körzet jelenleg pengeélen táncol, csak azért mert kezd kevésbé fontos lenni a Kapitóliumnak. A füled az ajtónak nyomtad, meg sem pisszentél. 

Hallottad nyikorognak a székek és felállnak. Felszaladtál a szobádba az emeletre. Még levegőt is alig vettél, ahogyan dübörögve kimentek a házból. A szíved a torkodban dobogott. Ott ücsörögtél, míg a szívverésed lelassult. Az információ, aminek birtokában vagy szorongatott. Holnap Aratás. Az utolsó Aratásod, hiszen tizennyolc vagy már. Ám a holnapi napodra nem tudsz úgy tekinteni, mint az eddigi Aratásokra. Nem kellene otthon lenned, így csendben vártál, majd idővel lejöttél az emeletről. Mintha mi sem történt volna... de történt.

Édesanyád éppen akkor jött haza a mezőről, ahol dolgozott. Kemény kétkezes munkát végzett, de nem csak ő, hanem a nővéred és a férje is. Tudtad, amikor befejezed az iskolát rád is ez vár. A nővéred, Aiko hazahozta az iskolából a kislányát Ai-t, csörömpölt a konyhában az edényekkel, készítve ennivalót. A nővéred és a férje, Benjiro, még az apai házban laktak, így látta a család jónak. Hiszen a pénz nem a fákról esik, ezt hamar megtanultad. Habár jó körülmények között nevelkedtél, nem vettél semmit sem természetesnek. Próbáltad kerülni a feltűnést, féltél rákérdeznek milyen volt ma az iskolában. Utolsó napod az iskolában Aratás előtt. Apáddal futottál össze a folyosón. Áthatóan rád nézett, majd nyomban behívott a dolgozószobájába. Becsukta maga után az ajtót. Bajban voltál, tudtad jól.

- Apa?

- Egy léleknek se mondd mit hallottál, kincsem.

Kedvesen szólt, de mégis beléd fojtotta a szót egy pillanatra. A markában a vadvirágot tartotta, amit ma szedtél a mezőn. Leeshetett a cipődről, ő pedig rájött otthon vagy. Gyorsan kapcsolt, lebuktál. Lesütötted a tekinteted, mélyen szégyellted magad. A szíved viszont tele volt ezernyi érzéssel. A Körzet veszélyben van, ha elfogadja, ha nem. Remegtél, féltettél mindenkit. A családod, az ismerősöket, a szomszédokat, a tanárokat, mindenkit. 

- A mi körzetünk nem nyert tizenöt éve - fakadtál ki csendben - Meghalunk mind?..

Apád mélyen sóhajtott, az arca megfáradtnak tűnt. Olyan fásultnak és végtelenül szomorúnak. Tudtad mindig is, hogy szereti a családját csak nem a szavak embere. A szemeidben könnyek gyűltek, jött, hogy sírj a kétségbeeséstől.

Annyiszor tartotta a hátát a Körzetért. Annyi keserűségen átment. Gyengének érezted magad mellette, ő már régen megkóstolta a keserű pohárt. Úgy döntött nem veszi számba a fenyegetést, a Kapitólium szemébe köp. Tudtad, hogy túlságosan gerinces, ahhoz, hogy kampányt indítson, hogy jelentkezőket toborozzon. A mészárszékre. Mindig tudta mikor kell hallgasson, mindig kiállt az övéiért.

Tisztelted, ha valakire felnéztél életedben az édesapád volt. Mert, mindig mert cselekedni. Megdörzsölted a szemed, nem engedted kiszabadulni a könnyeid. Példát akartál róla venni. Jó lánya akartál lenni.

- Egy szót senkinek - sóhajtotta megfáradtan - Minden rendben lesz.

Mindig ezt mondta. És sosem tévedett. Szipogtál, de magadba fojtottad a sírást. Éppen jókor, mert anyád lépett be a szobába, hidegen vacsorára invitált mindannyiatokat. Pontos időben történt. Ő a szokások rabja volt. Megértetted, biztonságot adott, hogy minden egyes nap ugyanabban az időben történik valami. Az ebédlőben  már ott várt a család többi része és a zöldborsó főzeléket habzsolta. Neked viszont nem volt étvágyad, csak kavargattad a tányérban. Az izgalomtól és félelemtől teljesen felkavarodott a gyomrod. Csend volt az asztalnál, ahogyan mindig. Benned pedig annyi minden kavargott.

- Holnap lesz az utolsó Aratásom.

Apád felnézett, de nem szólt semmit. Ahogyan senki sem, csak anyád egy rosszálló pillantást vetett rád. Ai, az unokahúgod volt az egyetlen aki reagált a kijelentésedre. A kis hét éves kislány a nővéredre nézett, tágra nyílt szemekkel kérdezte:

- Mi az az Aratás?

- Semmi, kicsim.

A nővéred sikeresen megúszta az összes Aratást, nyomban azután férjhez is ment. Ez elég kiszámítható lépés volt a körzetekben, hogy aki megéli a felnőttkort nem kell aggódnia a Játékok miatt. Legalábbis addig, míg a gyermekei el nem érik a tizenkét évet. Megértetted hát miért nézett rád annyira ellenségesen Aika. Aggódik, persze, hogy tisztában van azzal, hogy a gyermek, akit melenget a karjain egyszer majd ki kell álljon az első Aratására, és lehet elviszi a kaszás. Morbid, de teljesen valós gondolat, ezt Aika is tudja.

Mindannyian meg kell járjuk a poklot.

x

Álmosan álltál a sorban, alig tudtál pár órát aludni az éjszaka. Fontos döntés előtt álltál. Felöltöztél egy fehér, hosszú ruhában, amin virágminták voltak. Aiko fonta be a hajad reggel, mintegy bocsánatkérés gyaránt. Emlékeztél még arra, amikor még vele együtt álltatok az Aratáson. Mint a búzakalászok a mezőn, úgy álltatok egymás mellett. Ezért hívják Aratásnak. Mindenki individuális volt, nem összekapaszkodva. Remegtél, még annyi érzés járt át. Nyugtalan voltál, de határozott.

Elszomorodtál, akárhányszor tizenkét éveseket láttál az Aratás sorban. Azoknak a gyerekeknek bárcsak lenne több esélyük a viadalon. De quirk nélkül már az első napokban elmorzsolódnak. Próbáld csak megmagyarázni egy gyereknek miért kell ölnie a másik gyereket. Ez egy beteg játék. 

A Kapitólium küldötte, Mika, aki kisorsolja a Viadalban részvevőket. Csillogó láncokkal díszített ruhája volt, és nagyon csicsergett. Nevetséges szürke haja volt, ékkövek köré fonva. Bohócnak tartottad. Magassarkúban tipegett ide-oda, produkálta magát.

- Hölgyeké az elsőbbség! - kiáltotta a mikrofonba műmosollyal.

Mindenki arcán félelem ült ki, mások már szipogni kezdtek. Az urnába nyúlt, egy cetli megakadt a kezében. 

- Tia Mi..

A többit már nem hallottad, csak a fejed a többieket utánozva a kislány felé fordult. Tizenkét éves volt, szőke és annyira pöttöm. Velőig ható félelem látszott a szemeiben. A vér megfagyott benned.

Nincs jelentkező. Hát persze. Senki sem menne önként az akasztófára. Kivéve téged. Tudtad, hogy most minden szem rád fog szegeződni, még a Kapitóliumé is. Itt volt az idő, hogy ez a Körzet fontos legyen.

- Önként jelentkezem! - kiáltottál fel.

Az lettél.

Mártír.

Áldozat.

Egy a sok halott közül.

Mégis ezt kell tenned. Meg kell tenned a Tizenegyedik Körzetért.

Megállt az idő. Mindenki téged nézett, érezted a tekinteteket. Beszívtad a levegőt és kihúztad a magad. Nincs visszaút. Elindultál a gyerekek között, a pódium fele. A lépcsőkön felemelted a lábad, amit most olyan ólomsúlyúnak éreztél. Felléptél és vigyáztál, nehogy az orrodra bukj. Már nem izgultál, az adrenalin benned lüktetett. A hangokat tompának érzékelted, a színek is összemosódtak, ahogyan Mika mellé vezettek. A nevetését hallottad, azt ahogyan dícsért téged. Mindeközben nem éreztél egyebet, csak azt, hogy benned egyre feszült valami. Valami dühös, valami keserű.

Lenéztél a Körzetedre. A sok gyerekre, akiket mind ismertél, akikkel egy iskolába jártok. Akikkel nem fogsz többet találkozni. Gyorsan elfordítottad a fejed, nehogy a pódiumon elérzékenyülj és gyengének tűnj amikor az egész Panem néz. 

- Lássuk csak, milyen szerencsés fiúcska lesz a következő... Izuku Midorya!

Helyette senki sem jelentkezett. Előre néztél, az elfehéredett arcú Izuku kószálódott fel a pódiumra. A pillantásod találkozott a rémült zöld szempárral. Melléd állt, te pedig le sem vetted róla a szemed. Sosem gondoltad volna ő lesz a másik. Ismerősök voltatok, hiszen a szomszéd osztályba járt. A levegő megfagyott, a percek lassabban teltek. Felemelted a fejed, büszkén, a nézőknek egy magabiztos versenyzőt kell látniuk.

- Most pedig tapsot a játékosainknak! - folytatta Mika a showt - Boldog Viadalt és sose hagyjon el titeket a remény!

A következő pillanatban már rendfenntartók ragadtak meg mindkét oldalról és elráncigáltak egy szobába. Néhány percet kaptál a búcsúra. Csak egy személyt vártál. Apádat. De nem jött egyedül, az anyád dühös arca fogadott, aki nyomban vehemensen feléd rohant.

- Miért jelentkeztél? Semmit sem.. tehetek így érted.

- Őrült, elment az esze, azért! - kiáltott rád anyád. 

Már emelte a kezét, hogy jót suhintson rád, de az apád megállította a kezét. Sosem emeltek rád kezet, egészen mostanáig. Csak azért sem hagytad magad, egész éjszaka viaskodtál magaddal. Úgy érezted meg kell tenned ezt mindenkiért, a családodért. De ők nem érhették. A titkot, amit tegnap hallottál nem tálalhattad ki.

- Mert nyerhetek. 

Durván dörzsölte a homlokát, újra felháborodott:

- Elment az esze - mormogta az anyád. 

Nem haragudtál rájuk, hiszen számukra ez egy impulzív, meggondolatlan döntés a biztos halál mellett. Megértetted őket, de annyira vágytál arra, hogy az utolsó perceidben, amiket vele tölthetsz szeretetben és békességben töltsd. A belső saját félelmed és kétségbeesésed magában túl sok volt. 

- De lányom neked nincs erőd, tudod jól - szólalt meg gyengéden édesapád.

- Annak a gyermeknek sem! - fakadtál ki - Mégis kiválasztották!

A rendfenntartók dörömböltek az ajtón.

- Lejár az idő!

- Apa... Mindent meg fogok tenni - mondtad sietve.

De az idős férfi arcán már kiült a mély fájdalom. Ő feladta, ő már készül eltemetni. És ebbe beleroskad. Sajnáltad, összetörte a szíved így látni, de úgy érezted meg kell tenned.

- Megöltem a saját lányomat - suttogta megtörve.

A rendfenntartók elvonszolták őket, te hiába kaptál utánuk. Most ért el a zokogás. Egyedül voltál, végre egyedül. Úgy érezted ha valamikor, hát ebben a pár percben megengedheted magadnak a sírást.

- Minden meg fogok tenni! - ordítottad a falaknak.

Dühös voltál, de bizonyítani akartál. Tudtad, hogy ez az út. Ha nem teszed meg a Körzetnek nem lesz esélye a továbbiakban. Te csak járulékos áldozat voltál, ezt el kell fogadnod. Magad választottad a sorsod, most mégis kétségbeestél. Hisztérikusan vetted a levegőt és a földre roskadtál.

- Mi mindent mernél megtenni?

Gyorsan a hang irányába fordultál, azt hitted egyes egyedül vagy. A sarokban egy öreg férfi ült. Meglapulva, azt sem tudtad hogyan került ide. Orvosi ruhában volt, meggörnyedve ült a székben. Ahelyett, hogy kérdéseket tettél volna fel gyorsan rávágtad:

- Akármit. Ha quirkem lenne, még esélyem is.

Az öreg orvos a tolószékkel feléd gurult, olyan volt, mint egy lidérc. A zsebébe nyúlt és kivett valamit. Egy üvegcse volt, amit aztán feléd nyújtott.

- Jegyezd meg a szavaidat, amikor nyerni fogsz - szólalt meg, a hangja olyan mély volt és vészjósló- Quirk-re vágytál. Idd ezt meg és egy szót se szólj senkinek.

Vonakodva fogadtad el, tanulmányoztad a cimke nélküli üveget és átlátszó tartalmát.

- Ez meg...

- Megegyeztünk.

Bólintottál, még magad sem értetted mire. Alkut kötöttél az ördöggel az imént? A férfi csak odébb gurult a tolószékkel és egy titkos ajtón távozott. Annyira értetlenül álltál a jelenet előtt. Sokáig nézted az üvegcsét, alig volt benne egy kortynyi folyadék.

Rendfentartók jöttek feléd, hallottad a lépéseiket. Túlgondolod, elveszted a lehetőséget. Vajon tényleg lehetséges quirk-et kapni így? Vagy csak meg akart mérgezni? Nem volt íze, ez talán jó jel. Nem volt időd gondolkodni, gyorsan felhúztad. 

Eldobtad az üveget és az széttört szilánkjaira. A folyadék lecsúszott a torkodon, téged pedig kezdett szétvetni az izgalom. Vajon tényleg hatni fog? Vajon lehetséges, hogy valaki ilyen módon adjon a másiknak quirk-ot?

Elvezettek a sínekhez, ahol a Körzettársad már várt. Megláttad Izukut, aki falfehér arccal állt a vonat előtt. Láttad a szeme sarka még könnyes. Ő is elbúcsúzott. Ismerted az édesanyját, a legeslegkedvesebb asszony, akivel életedben találkoztál.Félárvaként nem lehetett neki könnyű.

Iskolatársak lévén ismerted őt, nagyon jószívű Persze, hogy a legjobbaknak kell menniük. El sem tudtad képzelni hogyan fogod majd megélni, hogy ellene kell versenyezned. Hogy szemtől szembe akárni ölnöd is kell.

- Szia - köszönt rád, egy mélymosollyal az arcán.

- Szia - viszonoztad - Sajnálom.

Izuku legyőzötten leengedte a fejét. Láttad, hogy próbálta magát egyben tartani.

- Azt hittem legközelebb matek óra előtt látlak a suliban. 

Felszálltatok a vonat, jobban mondva kényszerítettek rá. Mika már rikácsolva dícsérte a Kapitóliumi felhozatalt és a menüt, amivel a vonaton vártak. De téged a legkevésbé sem érdekelt mit beszél.

- Üljünk le valahol egyedül. Fáj a fejem ettől a nőtől.

Egy kissé elszigetelt vagonba ültél le vele. Egymással szemben egy asztalhoz. Egy gyümölcsös tál volt kihelyezve középen. A szőlőszemekből majszoltál. Gondoltad eszel valamit arra a löttyre. Még mindig azon járt az agyad, vajon mit ihattál meg abból az üvegcséből. Vajon meghalhatsz-e a következő percekben?

- Nagyon bátor dolog volt, amit tettél.

Megtörte a csendet. Végre. Őrültség is, tetted hozzá magadban.

- Nem tudtam nem megtenni. Az a gyerek tizenkét éves még olyan..Sajnálom, hogy kihúztak.

Hirtelen rosszul érezted magad, mert őt nem mentette fel senki sem. Izuku arca viszont komolyra váltott. A kezeit összekulcsolta, elmerengve a távolba nézett. Elképzelted mennyire fájhat neki, hogy elbúcsúzzon az édesanyjától, akit mindennél jobban szeret. Lesütötted a tekinteted, tudtad, hogy Izuku apja meghalt a Viadalban még mielőtt a fiú megszületett volna.

- Lehet furcsán hangzik de...tudtam, hogy én leszek az - mondta csendesen, te pedig felkaptad a fejed a hanglejtésére - Ugyanazon a sorson, amin az apám.

Láttad a szomorúságot a szemében, újra könnybe lábadt a szeme. Vajon ő is megígérte az édesanyjának, hogy visszatér?

- Nem kell meghalnod. 

Izuku erre nem válaszolt. Feltételezted azért, mert nem így gondolja. Magában már feladta a reményt, hogy élve visszatérjen. Az apád jutott eszedbe, aki hasonló halott szemekkel nézett rád. Megígérted neki, hogy visszatérsz, bármi áron.  Sőt, még az ördöggel is lepatkáltál csakhogy quirk-hez juss és nyerj. És erre itt van Izuku... Abban a pillanatban, amikor ígéreteket kiáltoztál a falnak nem gondoltál rá. Megfeledkeztél arról, hogy a huszonnégyből csak egy térhet vissza. És Izuku a többi húszonháromhoz tartozik.

- Én már most kiterítem a lapjaim, nem vagy számomra célpont - jelentetted ki határozottan - Szerintem, aki a Körzettársára vadászik az gerinctelen és megbocsájthatatlan.

A szüleidbe próbáltál reményt önti, mindeközben kicsit megfeledkeztél az igazi célodról: Egy Győztest szerettél volna adni a Körzetednek. Legyen az Izuku vagy te. Izuku szeme felcsillant, mintha nem számított volna a barátságodra. Nem akartad kiontani a vérét.

- Egyetértek. Meg akarlak védeni.

Izuku előre nyúlt az asztalon és a kinyújtott kezedbe tette az övét. Elvörösödtél, nem számítottál ilyen gyengéd érintésre. Döbbenten meredtél a kezeitekre. Izuku is zavarba jött, a hirtelen mozdulatból visszahúzta a kezét. Mély csend ült be közétek, te pedig kissé feszélyezve érezted magad.

- Vajon megfeledkeztek rólunk? - kérdezte Izuku  - Mentor nélkül maradtunk?

Ebben igazat adtál neki, még nem találkoztatok a mentorotokkal. Nem ismerted a procedúrát, de sejtetted egy ponton valaki majd felkarol. Kissé savanyúan gondoltál a leendő mentorra. Ahogy láttad, nekik is meg van kötve a kezük. Ha nem elég meggyőzőek a játékosok nehezen kap majd hozzájuk szponzorokat is. Itt minden a megjelenésről szól. Remélted egy kicsit magadra vontad a figyelmét a Kapitóliumnak.

- Hát, sokból amúgy sem lehet választani - morogtad. 

A körzetnek összesen három élő győztese volt, két szánalmas iszákos alak és.... All Might.

- Remélem All Might-ot kapjuk!
- Csekély rá az esély - vontad meg a vállad - Évek óta nem vállalt mentoráltat.

Láttad Izuku arcán a lelkesedés picit lankadt, de nem oltódott ki. Csillogó szemekkel mesélt, valójában kicserélték az arca felvidult. Te magad is elmosolyodtál, megengedtél magadnak ennyi örömöt.

- Számomra ő egy féle hős. Emlékszel, amikor nyert? Három évesek voltunk. A Körzetet mindenféle jóval ellátták.

- Igen.. mintha - mondtad vonakodva, nem akartál hazudni.

 Sosem vágtál fel az iskolában azzal, amid volt. A Tizenegyedik körzet a növények termesztéséből él meg, ennek ellenére nagy a szegénység sajnos. A Kapitólium mindent kisajtol a Körzettől. Te csak éppen szerencsés csillagzat alá születtél, hogy relatív jómódúnak tarthattad magad. Nem kellett éhezz, ahogyan sokan mások. Talán ezért nem érintett meg annyira az adomány és a jólét ami akkor érte a népet. Izukunak viszont igaza volt. All Might győzelme hatalmas segítség volt a Körzetnek. Ez csak még egy ok volt, amiért érezted tenni kell valamit.

- Sajnálom, ha túl sok vagyok. Csak... abban az évben édesanyámnak sem kellett aggódnia mit eszünk. 

Izuku lesütötte a tekintetét és te gyorsan felpattantál, nem akartad, hogy olyasmiért szégyenkezzen vagy megszeppenjen, amiért oka sincs. Eszed ágában sem volt megbántani, vagy lebecsmérelni a tisztetét és szeretetét All Might-tal szemben. Magad is ezeket gondoltad róla, de lemondtál arról, hogy annyi év után felkaroljon a Körzet Hőse.

- Nem vagy sok, én csak hallgatlak...

Átnyúltál az asztalon és most megfogtad a kezét.Jól esett látni, hogy nem rántja vissza a kezét és egy pillanat múlva megenyhült a görcsös tartása. Szeretted, hogy ennyire nyíltan tudtál vele beszélni. Semmi köpönyegforgatás, semmi álca. Izuku érzései az arcán voltak.Mindig is kedvelted, távolról. Még ha nem beszéltetek sokat iskolai évetek alatt. Jó véleménnyel voltál a fiúról, remélted hasonlóképpen érez. Eszed ágában sem volt neki ártani, sőt segíteni akarsz neki. Amíg ő sem változtat tervez másképp cselekedni. Nem tudtad elképzelni, hogy ez a kedves csupa szív fiú gyilkoljon. Nem.

A pillanatot félbeszakította egy erőteljes kicsapódó ajtó és egy energikus felkiáltás:

- Itt vagyok!

- All Might! - kiáltottatok fel mindketten.

Sziasztok! Első történetem, amikor szerettem volna egy kis AU-t írni. Nincs meghatározott x Szereplőnk, ezért szeretnék javaslatot. Kívancsi lennék kikkel szeretnétek kicsit összeforrni, mert a főszereplőnk nem rest akárkire simp-elni vagy forróskodni!