Fandom: Jujutsu Kaisen

Karakter: Megumi Fushiguro

Szituáció: negyedik elsőévesként kerülsz a Jujutsu Highba. Először nem találod a hangot egyik csapattársaddal, Megumival. Aztán a levegő túlforrósodik közöttetek.

Szavak száma: 3000

I see

I simp.

Leszálltál a vonatállomáson. A lépéseid követték a tömeget, le a vonatról. A hátadon csupán egy hátizsák csöngött, minden értéked belefért. Tokió, a végső célod. Elérted, izgatottan vágtattál át a tömegen. Egy kalandokkal teli út várt rád a Jujutsu Highba. A veszély a levegőben érződött, de nem tántorodtál meg. Reszkessenek a szörnyek, az átkok pedig messze repüljenek! Hajhatatlannak érezted magad, életedben először nem voltak kétségtelenül haladtál előre. Magabiztosan húztad ki magad, legyőzhetetlennek érezted magad. Nem hiába hívott téged Gojo Sensei a neves Jujustu iskolába.

Nem kellett sokat keresned, a tumultusban is kiszúrtad Gojo Satoru hófehér haját. Meglepetésedre, három fiatal volt mellette. Ketten, a két fiú, már fekete egyenruhában voltak. Egy barna hajú lány álldogált mellettük és úgy tűnt lelkesen magyarázott valamit. Az egyik fiatal egy hollófekete hajú fiatal férfi volt, ő félrehúzódva csendes figyelő volt. Megközelítetted őket, a szíved a torkodban dobogott.

- A negyedik tag - magyarázta Gojo, a többiek tekintete rád esett.

Örültél viszontlátni Gojót, semmit sem változott. A fekete selyem kendő diszkréten takarta a szemeit. Mindig rejtélynek tartottad. Megölt a kíváncsiság, hogy megtudd milyen színű a szeme. Meghajoltál előttük, tiszteletből. Az egyik a fiú, akinek rózsaszínes volt a haja eléd lépett lelkesen.

- Szia! Yuji Itadori vagyok ő pedig Megumi Fushiguro.

A másik fiúra célzott. A sötét hajú fiú csak bólintott. Kissé felvontad a szemöldököd, úgy tűnt ő nem fektet nagy erőfeszítést az ismerkedésbe. Sötét, erős szemei voltak, amik szótlanul futottak végig rajtad. Te is bemérted őt, észrevetted, hogy a többiekhez képest ő elég nyúzottnak nézett ki. Mintha az előző napokban istenesen összeverték volna.

- Örvendek - válaszoltad mosolyogva.

A csapatocska utolsó tagja is bemutatkozott. Megkönnyebbülés volt, hogy nem csak egyedüli lány voltál. A rövid, barna hajú Nobara barátságosnak tűnt. A légkörből ítélve, számára is még elég idegenek a fiúk. Feltűnés nélkül mellé surrantál.

- Nem nagy a választék - suttogtad neki kuncogva.

A fiúkra értetted, ám ő egyből értette.

- Ugye? Végre valaki!

Összenevettél a lánnyal. Sejtetted, hogy vele könnyen meg fogod találni a hangot. Yuji is kedvesnek tűnt, noha nem volt az eseted. Ellenben a holló hajú fiúval. Ő nem nagyon vonta be magát a tervezgetésbe. Életedben nem voltál még Tokióban, de valahogy jobban érdekeltek az átkok és valami akcióra vágytál, mintsem teleszedni a bendőd ételekkel.

Gojo egybe terelte a csapatot. Négy elsőévest. Nobara és Yuji teljes extázisban voltak a gondolattól, hogy bejárják Tokiót. A férfi meg is ígérte nekik, hogy elviszi őket egy helyre. Észrevetted a csalafinta mosolyt az arcán. Ahogyan Megumi is. Összenéztetek, de egyiketek sem szólt egy szót sem. Az összedőlt, elhagyatott épületet átok járta át. Gojo azt akarta, hogy kioltsatok egy átkot. Sejtetted, hogy lesz valami csapda. Megumi már magabiztos lépéseket tett a pulzáló átokhalmaz felé, ám Gojo a vállára tette a kezeit.

- Te maradsz  - szólította meg a fiút - Neked még gyógyulnod kell.

Maga természetességgel oktatta ki Megumi-t. A hangjában nem volt aggodalom, sokkal inkább játékos számítás. A fiatal férfi gyanakodva felvonta a szemöldökét, de engedelmeskedett a mesterének. Gojo rád emelte a tekintetét, autoritással.

- Név, felügyeld őket. 

Bólintottál, egyébre sem vágytál jobban. Átkarolva a leendő jujutsu varázsló tanoncokat az elhagyatott épület felé. Megumi furcsán nézett a mesterére. Őt szándékosan kihagyta a buliból, noha már nem érezte magát rosszul fizikailag. Azon kapta magát, hogy elönti az irigység. Tudta, hogy eddig nem voltak osztálytársai, ezért élvezhette Gojo osztatlan figyelmét. Mindig ő volt az első opció.

Idegesítette, hogy most nem. Olyan, mintha kiesett volna a sensei kegyeiből. Duzzogva ült le a kőre az út szélén, a szemeivel sasként fürkészte az épületet. Kételkedett abban, hogy menni fog nektek az átok kiűzése. Bízott ugyan a tanára döntésében, ennek ellenére nem értette a szándékait.

- Mi értelme van ennek?

Gojo könnyed hangulata nem lankadt, egy széles mosollyal fordult a tanítványához. A férfi merő titokzatosság volt, Megumi sosem értette meg egy pillanatra sem. Hazudna magának, ha ezen a ponton már törekedne arra, hogy megfejtse.

- Most Nobara az, akit tesztelünk - magyarázta Gojo, a hangja továbbra is játékos maradt  - Mennyire őrült a lányka? 

Bólintott, a barna hajú lány faluról érkezett, Gojo talán a szintet akarta neki emelni. Elhatározottnak és magabiztosnak tűnt, ám ezt könnyű lehet megtörni. Yuji-t nem kellett félteni, a fiú a jég hátán is túlélné. Megumi tiszteletét már első nap elnyerte. És aztán ott voltál te. Az utolsóként érkező idegen. Te legalább annyira rejtélyes voltál, nagyobb erőt fektettél abba, hogy Yujit és Nobara-t megismerd. Első látásra nem tudta elképzelni, ők négyen hogyan fognak egy csapatként összeforrni.

- És (Név)?

- Ő már átment a vizsgán.

Megumi felkapta a fejét a szavaira. Fogalma sem volt a sensei honnan keríti a diákjait, de kétsége sem fért, hogy téged valahonnan jobban ismert, mint a másik lányt. A lágyabb hanglejtése közös múltat engedett sejtetni. A fiú nem értette mi folyik itt, de elhatározta, hogy kideríti.

x

Úgy is lett, Megumi ádáz szemekkel figyelte minden lépésedet. A lélegzetvéted is számon tartotta. Te pedig nézted, ahogyan néz. Még el is pirultál volna, ha a srác nem nézett volna rád hideg, számító tekintettel. Fogalmad sem volt mivel érdemelted ki az osztatlan figyelmét és már megszállott viselkedését. Fel akarta törni a burkodat, megismerni az igazi arcodat. A kutakodása vészjelzés is lehetett volna, ám éppen ellenkezőleg hatott rád.

Felcsigázott inkább, az egészet játékként fogtad fel. Borsózott a hátad akárhányszor véletlenül a vállatok összesúrlódott. Arról nem is beszélve, hogy a fiút igen csak jóképűnek tartottad. Neked is személyes küldetésed volt, hogy az ő falain áthatolj. Érdekesnek találtad, hogy egymást akartátok megtörni. Főleg akkor, amikor egymással edzettetek. Gojo ötlete volt, hogy mivel páros számmal vagytok, miért ne lehetne közös edzés. 

A közös izzadás lassan összehozta a csapatot. Éppen annyira, hogy megkaptátok első Gojo nélküli küldetésetek. Egy börtönben kellett kimenteni a rabokat, mert egy különleges státuszú átok ütötte fel a fejét. Egy torz tojásszerűség lebegett az égben, mindenkit kirázott a hideg, ha csak ránézett.

- Börtönben nőtt ez az átok? - csodálkozott el Nobara.

- Nem volt neki túl nehéz. Nincs itt semmi, csak negatív érzések - magyaráztad elmélyedve - Gyűlölet, kétségbeesés, önmardosás. 

Mindenki rád meredt, annyira lazán rávágtad, mintha nem az első ilyen alkalom lenne, amikor ilyen méretű átokkal nézel szembe. Nem is volt. A legutóljára, amikor ilyet éreztél majdnem a te életed vitte el.

- Úgy beszélsz, mint aki már volt börtönben, (Név) - nevetett fel Yuji, hogy oldja kissé a feszültséget.

A hely bizarr volt, csontig hatoló gonoszság járta át a szürke épületeket. A ridegség emlékeztetett arra a fogdára, ahol a gyermekkorod töltötted. 

- Nem - vágtad rá lazán, megvontad a vállad, úgy csinálva, mint akit mit sem érdekel - De árvaházban nőttem fel, az majdnem ugyanaz.

x

A törölközőt lehúztad a fejedről, a félig nedves hajad a vállaidra omlott. Tikkasztó nyár volt. Félig kihúztad a japán típusú ajtódat, kiléptél az udvarra. Mezitláb, laza ruhában akartál üldögélni a lépcsőkön, hallgatni a ciripelő tücsköket. Az éjszakai csend mindig megnyugtatott. Az épületből kiáradó fény megvilágította a környezeted. A térdedre könyököltél, az arcod a markodba temetted. Egy árny sétált oda hozzád, felismerted az árnyékot, ami összemosódott a tiéddel.

- Mit keresel itt? - förmedtél rá az alakra. 

Megumi volt az utolsó ember, akivel most beszélni szerettél volna. Előre törőnek tartottad magad, a mástól való tisztelet magától értetődő volt. Úgy érezted ezt tőle nem kaptad meg. Hallottad, hogy mit beszélt Yuji-val az edzőteremben. Megbántott, hogy annyi hónapja vagytok csapattársak és ennyire rideg hozzád.

- Nem úgy értettem, amit mondtam - sóhajtott Megumi, az arcán őszinte megbánás mutatkozott - Az agyamra mész, az igaz. De nem utállak.

Azt hitted gyűlölt, kevéssé hitted el, hogy nem.

Megvontad a vállad, inkább színlelted azt, hogy nem érdekel egy szava sem. Ha tudná, hogy minden alkalommal próbáltad meggyilkolni a pillangókat a gyomrodban, akárhányszor rád nézett. Minden viszontagság ellenére, te erősen éreztél iránta. Nem is értetted miért. Annyira jóképűnek tartottad, amikor a hollófekete haja a szemébe hullik egy kimerítő harc után. Vagy talán a kiszámítottsága vonzott? Az erős karaktere nem rendült meg a megpróbáló helyzetekben sem.

Felemelted a fejed, a srácot nézted, aki bűntudatos arccal, merev testtartással állt mögötted. Mint egy kapitány előtt. Egy kicsit megenyhültél te is. Lehet, hogy az agyára mész. Nem csoda, mindenki agyára mész. A csakiselőrenézz csapatkapitány jellemed nem egyszer ütközött már valakivel. A tekintete gyengédebb volt, mint máskor. A szokásos sötétkék edzőruhájában volt, tétlenül álldogált, mintha csak várna egy utasítást.

- Le akarsz ülni, vagy állsz szánalmasan még mögöttem?

Megumi döntött. Vonakodva leült melléd a kőre. Szótlanul fogadtad a közelségét, előre néztél, mintha a világ a legérdekfeszítőbb dolga a tücsökciripelés volna. A fiú idegesen fészkelődött, valahogy most meglepted. Eddig már nem szólt a terve, csupán bocsánatot szeretett volna kérni. Nem panaszkodott, legalább itt volt az alkalom, hogy kicsit jobban megismerjen.

- Te az árvaházad miatt tértél erre a pályára - szólalt meg kisvártatva.

- Nem volt nehéz kitalálni, mi? - kérdezte egy savanyú mosollyal.

Megumi az arcodra sandított, noha az arcvonásaid finomak voltak, az arcodon nem mutatkozott gyengeség jele. Az élet keménnyé nevelt. Egy harcossá. Megértette, miért nem engedted magad a kitartó ostroma ellenére sem. Most viszont megtalálta a rejtett kaput. Habár az elején ellenségesen fogadta a jelenléted, mostanra egy csendes belenyugvás lelte a helyét a szívében. Meg akarta ismerni minden porcikád, felizgatta az ismeretlen, amibe fejest ugorhatna.

- Számtalan árvaházat megjártam, nem voltam a legjobb magaviseletű gyerek - Magyarázkodtál, először kissé vonakodva, nem tudtad a fiút érdemes beleavatnod az életed ezen fontos részébe, a történet nem túl vidám fordulatot vett - De az egyik árvaház tönkre ment, sokan haltak meg benne. Mindenki azt mondta földrengés rázta meg, így álcázta a média. Butaság, egy átok volt.

A fiú együttérzett, a hangodban érezhető volt a fájdalom, ami ezekkel az emlékekkel társult. Ő is magán hordozza a traumáit. Egy hős nem születhet boldognak. Sosem látott olyan jujutsu harcost, aki nem hordozott volna egy olyan mértékű terhet, ami szinte összenyomja. Megumi küzdött a múltja árnyákaival, minden egyes nap.

- Éreztem - tetted hozzá csendesen.

Megumi felemelte a kezeit, hogy a válladra tegye. Sosem volt jó a vígasztalásban, a keze remegett a levegőben, aztán leengedte. Attól félt, hogy félre fogod lökni a kezeit. A kezeid figyelte, amik az öledbe hullottak. A körmöddel idegesen az egyik sebtapaszt piszkáltad. A szemeid előre meredtek, a múltban jártál.

- Akik megmenekültünk a kapuban vártunk. Láttam az egyik feketébe öltözött mestert, fogalmam sem volt kicsoda, de a lábába kapaszkodtam és könyörögtem, hogy elvigyen magával. Visszajövök érted kicsi lány, ezt mondta.

A fiú szemei elkerekedtek. Nem számított ilyen fordulatra. Azt hitte, hogy a traumatizáló élmények affinitással hagytak az átkok felé, azért fordultál a jujutsu felé.

- Gojo sensei volt. Betartotta a szavát. Évek teltek el, lemondtam arról, hogy valaha az a fehér hajú férfi megkeres - mondtad szomorkásan, ám aztán összehúztad a szemöldököd és felnéztél Megumi sötétkék szemeibe - Két hónapja megkeresett, hogy még emlékszem-e rá. Természetesen.

Most már megértette a rejtélyes kapcsolatot közöttetek. Gojo számára nem egy újonc tanítvány voltál, hanem egy túlélő, aki mindenre képes, hogy megéljen a jég hátán is. Kissé megszídta magát amiért azt hitte másféle képpen kötődsz a mesterhez. Megumi megértette, hogy mennyire traumatikus lehetett egy olyasmit átélni, mint amit együtt átéltetek a fogdában.

- Azok az áldozatok nem olyanok voltak, mint a fogdában -  szólalt meg a fiú elgondolkodva - Ők védtelen gyerekek.

A fiú szemei megértést tükröztek. Szinte egy kő esett le a szívedről, hogy megértő fülekre találtál. Bólintottál. Megumi rátapintott a lényegre. Azok a gyerekek egy náluknál hatalmasabb és gonoszabbnak az áldozatai lettek. A játszótársaid voltak, a szemeid előtt lebegtek az arcuk és a neveik. Mindig is volt egy gyengédség benned a gyerekek iránt. Talán azért, mert egyszer te is egy védtelen gyerek voltál, akinek nem jutott szeretet és gyengédség.

- Gyakran olyan emberek halnak meg akiknek nem kellene.

Felfigyeltél a szomorúságra a hangjában.

- Te terhet hordozol, ugye? - kérdezted gyengéden - Nem is keveset.

A fiú bólintott, a szemei elsötétültek. Szinte nevetségesnek találtad, hogy a nyomorúságban találtátok meg egymást. Mindig csodálltak a küllemében a kontrasztot. Az éjszaka színű haja és a fehér bőre. Tudtad, hogy jó ember, de neki is megvan a sötét oldala. Nem hiába az árnyakat használja fel fegyverként. Minden ellenére, fejest akartál ugrani a mélységébe. Megumi azt jelenti: áldás. Mindig a nyelveden forgattad a nevét, titokban szeretted ahogyan hangzik. Legalább az ő szülei vették a fáradtságot, hogy elnevezzék. Kicsit epésen megjegyezted magadban. Az anyád elhagyott az árvaház ajtajában valóban még arra sem méltatva, hogy nevet adjon neked. Nem tagadtad magadban, hogy a tény még mindig fájdalmasan érintett.

- De nem lett volna olyan múltunk nem lennénk itt - szólalt meg vígasztalóan Megumi.

Nem egy leányálom volt. Az út, amit a sors nektek előkészített rémísztő, borzalmas átkokkal kikövezett. Sőt, a pakliban ott volt a halál is. Ha csendes életet akartál volna, akkor nem ezt az ösvényt kellett volna választani. Leléptél az útadra, de ezt érezted helyesnek. Nem tudtad másképp elképzelni az életed, úgy érezted nem neked való egy család és egy normális munkahely. Gojo sensei előre szólt, hogy nem garantálhatja a happy endinget. A jujutsu mesterek nem távoznak el megbánások nélkül.

- Igaz. De nem szeretnék mást soha - vágtad rá, a fiú szótlan maradt.

Úgy tűnt most rajta volt a sor, hogy elvesszen az emlékek rengetegében, vártál egy kicsit, hátha megosztja veled a gondolatait, ám amikor néma maradt úgy döntötted nem feszegeted a határát. Felálltál, kinyújtóztál a karoddal a csillagok felé nyúlva. Holnap korán akartál kelned, hogy edzéest tarts hajnal.

- Jó éjszakát, Megumi. 

Viszonozta, megfordultál és láttad, hogy egy hangyányi mosoly maradt az arcán. Ez éppen elég volt, hogy a megfojtott pillangóid életre keljenek a hasadban. Megráztad a fejed, a csudába az érzésekkel.

x

Egész életedben azt hitted te vagy az egyik legkeményebb a világon. Hogy a forrófejűségeden túl nincs rajtad fogás. De azon kaptad magad, hogy szinte zokogva járod be a Jujutsu High folyosóit. Az ajkad martad, hogy hangtalanul türd a sírást. A könnyeid viszont nem engedelmeskedtek neked, a szemeidből ömlöttek megállíthatatlanul.

Ez a fiú... annyira aggódtál érte, hogy azt hitted megőrülsz. Évek óta nem fakadtál sírva semmi miatt. De a gondolat, hogy Megumi nem tért vissza a csatatérről egyszerűen széttépett. Egy speciális átokkal volt dolgotok, harc közben megsérültél, tisztán emlékeztél, hogy Megumi eléd ugrott, hogy egy ütést kivédjen. Vér fröccsent mindenhova. Elvesztetted az emlékezeted. Szétmarcangolt a tény, hogy segítségre szorultál, ahelyett, hogy vele együtt harcoltál volna. Aztán mikor magadhoz tértél a többiek azt mondták éppel felépülget a saját szobájában. Hagytad a fenébe a törött karod és az ''inkább most pihenj'' tanácsokat és elindultál felkutatni.

A szobáját kerested, gondolkodás nélkül berontottál.

- Te egy őrült vagy!

Ez nem az az üdvözlés volt, amire számítana az ember. Megumi az ágyon ült, éppen fél kézzel próbálta lecserélni a saját mellkasáról a kötést. Láttad, hogy az előző kötését átitatta a vér. Elég meggyötört állapotban volt, nem is csoda. De legalább életben volt. Legszívesebben megráztad volna a vállától kezdve, hogy a fejébe jusson: nem tegyen még egyszer ilyesmit. Azt nem bocsátanád meg magadnak, ha meghalt volna miattad.

- Nem volt más választásom - válaszolta, az arca fájdalomtól torzult el, ahogyan leendegte a karját.

- Egy nagy fenét! - emelted fel a hangod bosszúsan.

Nem is értetted miért vagy mérges rá. Hiszen magadra voltál mérges. Mert elgyengültél, mert neki kellett elszenvednie ezt. Gyűlölted magad abban a pillanatban, a fiú megláthatta a belső viaskodásod, mert nem reagálta túl. Kíváncsian, már-már aggódva fürkészte az arcod. Megdörzsölted a szemed. Nem neki kellene aggódnia miattad. Megumi mélyet sóhajtott, a kilégzése remegő volt. Nem tudtad, hogy a fájdalomtól vagy az érzelmei hatalmasodtak el rajta.

- Nem azért tettem, mert nem tudtad volna kivédeni - magyarázta Megumi, sziklaszilárdan a szemeidbe nézve - Csak nem akartam, hogy bajod essen.

- Legközelebb se halj meg, ha hősködni támad kedved - vágtad rá, a hangod kicsit vesztett az előzőleges hevességéből - Nem úszol meg engem egy könnyen.

Megumi egy hangyányit elmosolyodott. Az arcod lángolt, még mindig kiérdemelted a mosolyát. Kicsit megpuhultál, amikor a szavait hallottad. A fiút érdekelted annyira, hogy egy csapás elé vesse magát érted. Nem értetted miért tette, nem mindenki tenné kockára az életét egy csapattársért, akivel előzőleg összekoccant. De őt nem érdekelte a fájdalom. Megumi megtette.

Ha nem ismernéd jobban azt gondolnád, hogy szerelemből tette. Ez a tény kissé meghiúsúl, amikor rájöttél, hogy Megumi mindenkiért a csapatban megtette volna és meg is tette. Az a csapattárs, aki hűen kitart a többiek mellett. Az életed sosem volt könnyű, a sok csalódás és próbatétel annyira megkeményített, hogy mindenkitől csakis a legrosszabbat vártad.

A szemed végigfutott a mellkasán ért csapáson. Vajon tudja, hogy te is megtennéd érte? Az arcvonásaid megenyhültek, biztosra vetted, hogy az arcod már elég vörös. Becsuktad az ajtót magad után, határozott léptekkel közeledtél felé.

- Gyere, segítek téged összetákolni. 

A srác nem ellenkezett, egy vérszegény mosolyt küldött neked. Hozzá léptél és óvatosan kicsomagoltad a sérülését a kötésből. Az ujjaid véletlenül érintették a mellkasa bőrét, remélted nem veszi észre. Annyira vonzott a márványfehér bőre, magadra kellett parancsolj, hogy ne bámuld meg a kidolgozott felsőtestét. Utólag megigazítottad a fején lévő kötést. Ekkor kerültél vele szemtől szembe. Azt hitted jó emberismerő vagy, de ő számodra mindig kifürkészhetetlen volt.

- Sírtál? 

Megráztad a fejed, de már késő volt eltitkolni. Megumi kezét érezted az arcodon. Gyengéden megsimogatta a bőröd, olyan óvatosan mintha félne, hogy ártana neked. Az érintése félénk volt, talán azt hitte félrelököd majd? A melegség az egész testeden átterjedt, futótűzként. Az ujjbegyeivel megtörölte a szemed sarkában megbújó könnymaradékot. A kék szemei egy pillanatra sem néztek el.

- Ezer ilyen átok elé ugranék még, ha kell. Kedvellek, (Név) - kezdett bele csendesen, mintha élete legnagyobb titkát suttogná - Nagyon is.

Nagyot nyeltél, életedben először szavak nélkül hagyott egy férfi. Megumi ujjbegyei végigsimították az ajkaid. Gyengéd volt, kutató. Egyszer- kétszer álmodoztál azon, milyen lehet majd az, hogy megcsókoljon. De sosem gondoltad volna, hogy ennyire intenzív lesz a pillanat. A válaszod elmaradt, Megumi óvatosan megcsókolt. Az ajkai a tied mellett súrlódtak, te pedig elvesztél az érzésben. A fiú a csókba sóhajtott, látszólag ő is ugyanannyira élvezte. Azt mondtad sosem leszel szerelmes senkibe se.

Nos.

Átkozott szerelem!