Az olvasás mellé ajánlott: csendes, nyugodt környezet, Crystal snow, puha takaró, valami ölelgetni-való (párna, maci, szerencsésebbeknek ember).

Finom mocorgásra ébredtem. A bennük levő álomtól nehézkes szemhéjaimat lassan emeltem meg, magamhoz szorítottam a puha takarót, és szinte el is szenderültem, ám ekkor eszméltem rá, hogy valami hiányzik. Szemeim abban a pillanatban úgy pattantak ki, mintha hideg vízzel locsoltak volna le, gyors mozdulattal fordultam jobbról bal oldalamra. A megnyugvás halk sóhaj formájában tört belőlem utat, ahogy megéreztem a mellettem fekvő fiú testének melegét. Szorosan fontam körül karjaimat derekán, mire ő aranyosat kuncogva karolt át hosszú kezeivel. Mélyet szippantottam pizsamájának illatából, arcomra halvány mosoly kúszott. Megéreztem ujjbegyei finom érintését az arcomon, ami lassan feljebb haladva homlokomból egy szöszi tincset simított ki, végül pedig hajam cirógatásánál döntött.

- Jó reggelt, Baba – suttogta.

- Jó reggelt – motyogtam továbbra is pólójába fúrva fejem.

Nem beszélt többet, csak lejjebb csúszott mellettem, szembe velem. Tovább simogatta orcámat, hüvelykujját végighúzta alsó ajkam vonalán, én pedig próbáltam végre igazán felébredni. Lassan nyitottam ki szemeimet, és nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjam el magam egy pillanatra szerelmem kora reggeli ábrázatától. Ugyanúgy varázsolt el, mint legelső alkalommal, a gondolat pedig, hogy tulajdonképpen ő az első dolog, amit látok reggel, hevesen dobogtatta meg szívemet. Lábaimat az övéire kulcsoltam a takaró alatt, amely szokásom miatt mindig piszkál, mivel nem érti, nekem ez miért jó, ezúttal viszont nem szólt semmit, inkább csak magához húzva ölelt át. Boldogan fúrtam arcomat nyakhajlatába, és helyzetem kihasználva kezdtem el piciket szuszogni, így csikizve bőrét.

- Jimin! – kuncogta nevem. – Kérlek, hagyd abba – nevetett.

Apró puszikra váltottam inkább, csókokkal borítottam be minden szabad négyzetcentimétert egészen álla tökéletes vonaláig. Végigsimított hátamon, majd picit elhúzódva nézett egy pillanatig sötét íriszeimbe, a végén pedig közel hajolva érintette rövid időre ajkait az enyémeknek.

- Jót aludtál? – kérdezte kissé berekedve.

- Soha jobbat – mosolyogtam. – És te?

- Sokat mocorogtál, párszor felébredtem rád – kuncogott. – Kit kergettél álmodban?

- Nos, én semmi ilyesmire nem emlékszem – feleltem ásítva.

Fejét megrázva nyomott puszit homlokomra, szorosan behunyva szemeim élveztem ki a pillanatot.

- És arról miért nem szóltál, hogy éhes vagy, mielőtt lefeküdtünk aludni? – vonta fel szemöldökét.

- Mi? – néztem rá értetlenül.

- Folyton csámcsogtál álmodban – mondta, majd leutánozta a hangot.

- Hupsz – húztam el a számat megbánást tettetve.

- Kezdelek már megszokni – vonta meg vállát.

- Éppen itt az ideje – mosolyogtam angyalian, felfelé pislogva.

- Jaj, te – nevetett, és szorosabban húzott magához.

Mérhetetlen jó érzés fogott el ott, abban a pillanatban karjai közt. Az Univerzum legszerencsésebb teremtésének érezhettem magam Jungkook ölelésében. A tudat pedig, hogy már jóval több mint két éve szinte változatlan a kapcsolatunk, csak még inkább boldogított.

- Elengedsz? Pisilnem kell.

- Nem – jelentettem ki határozottan, és megszorítottam derekát.

- Jimiiin, kérlek – próbálta meg lefejteni karjaimat.

- Jó, menj – adtam meg magam durcázva.

- Mindjárt jövök – nyomott puszit homlokomra, majd kisétált a szobából. Párnáját átölelve szuszogtam nagyokat abban a pár percben, amíg vissza nem ért. – Megérkeztem – vigyorgott huncutul, majd a víztől lehűlt tenyerét tarkómra szorította, mire nekem egy kislányosan furcsa hang hagyta el torkomat.

- Gonosz vagy – vontam össze szemöldökeimet.

- Nem iiis – bújt mellém vissza. – Vagy ha az is vagyok– húzott közelebb –, te így szeretsz.

- Egyetlen szerencséd – mondtam szarkasztikusan, majd elnevettem magam. – Fogat is mostál?

- Igen.

- Nekem is kéne, de nincs kedvem kimenni – szenvedtem látványosan.

- Gyere, kiviszlek – pattant ki az ágyból, majd abban a pillanatban fel is kapott.

- Hülye – nevettem. A fürdőszobában tett csak le, ami ágyunktól nagyjából tíz lépésnyi távolságot jelentett.

- Gyere majd a konyhába – puszilt meg, majd kívülről becsukta maga után a mosdó ajtaját.

A tükörbe nézve kuncogva simítottam végig a nyakam fehérségét megtörő halvány, tegnap esti nyomon. Amikor mindennel kész lettem, arcomat szárazra töröltem, és barátom után indultam. A pultnál állva kenyérszeleteket vajazott épp, látványa megmosolyogtatott. Mögé lépkedtem, hátulról pólója alá nyúlva végigsimítottam izmos hasfalán, arcomat hátának nyomtam, közben egy pillanatra sem vettem le tenyeremet kidolgozott felsőtestéről. Felhevült bőre hideg ujjbegyeim érintésére libabőrössé vált. Ugyan úgy tett, mintha észre sem venne, szinte éreztem a feszültséget, ahogy a reggelink elkészítésére próbál koncentrálni.

- Jimin – szűrte fogai közt. – Hagyd abba, ha szeretnél enni.

- Miért, mi lesz, ha folytatom? – kuncogtam, közben puszit leheltem tarkójára. Imádtam a tudatot, hogy hosszú idő után is képes vagyok ugyanazt kiváltani belőle, mint legelőször.

- Kaja biztos nem – tette le a kést, majd megfordult. – Befejezem, reggelizünk, aztán a tiéd vagyok– csókolt meg röviden, közben mindkét kezével megmarkolva fenekem, majd visszatért a szendvicskészítéshez.

Látványosan unatkozva ücsörögtem a széken abban a pár percben, amíg ő befejezte az étel elkészítését. Két tányért hozott, az egyiket elém tette, miközben hajamba puszilt, aztán ő is helyet foglalt velem szemben.

- Jó étvágyat – mondtam, majd enni kezdtem.

- Neked is – harapott bele ő is szendvicsébe.

- Terv mára? – kérdeztem, miután lenyeltem az első falatot.

- Hát, nem tudom, te hogy vagy vele – kezdte tele szájjal –, de karácsony van, én leginkább itthon szeretnék maradni.

- Jó ötlet – bólogattam. – Nézünk filmet?

- Nézhetünk – egyezett bele vállat vonva.

- Oké, keress valamit, majd én elmosogatok – álltam fel, amikor befejeztem az evést, és elemeltem az ő tányérját is.

Telefonját kezébe véve kezdett böngészni.

- Szemfényvesztők? Reszkessetek betörők!? – nézett fel egy pillanatra.

- Már ezerszer láttuk – fordultam hátra nyakból.

- Alvin és a mókusok! – kiáltott fel, és tudtam, nem változtatható tovább a programunk.

- Jól sejtem, hogy ez nem kérdés volt? – töröltem meg nevetve kezeimet.

- Jól sejted, hogy ez nem kérdés volt – formálta át mondatomat vigyorogva. – Forrócsoki vagy popcorn? – lépett a konyhaszekrényhez, hogy megnézze, mit talál a film mellé.

- Forrócsoki és popcorn? – kérdeztem vissza.

- Benne vagyok – jelent meg kisfiús mosoly pofiján.

Bögréket és tálat vett elő, majd rögtön el is kezdte melegíteni a tejet, ameddig én a mikróba tettem a kukoricát. Mikor mindennel kész lettünk, a szoba felé vettük az irányt. A tálat az ágyra tette, én pedig leültem rá a két bögrével kezemben, megvártam, míg előszedi és bekapcsolja a laptopot, elindítja a filmet, végül befészkelődik, majd forrócsokiját neki nyújtva én is mellé feküdtem. Gyors pusziváltás után mindketten a képernyőre szegeztük tekintetünket, és egy ideig szótlanul néztük mindketten a beszélő mókusok történetét.

- Jimin? – szólt.

- Igen? – néztem rá.

- Pont olyan vagy, mint Theodore – nevetett. – Ugyanolyan cuki pofitok van – nyomott puszit arcomra.

- Kösz – durciztam. – Te meg mikor felteszed a szemüveged, olyan, mint Simon! – vágtam vissza gyorsan.

- Én is szeretlek – mondta szarkasztikusan.

Közelebb hajoltam hozzá, és rövid, mosolygós csókban érintettem össze ajkainkat. Telefonom jelzésére lettem figyelmes, kezembe véve egy új üzenetet mutatott. Gyorsan átfutottam szemeimmel a sorokat.

- Anyáék várnak minket holnap este munka után, úgy tűnik, nem ettünk eleget tegnap, még mindig túl sok a maradék – mondtam el röviden az SMS lényegét, majd egy néhány szavas válasz bepötyögése után arrébb dobtam mobilomat.

- Még mindig imádom anyukádat – sóhajtott. – Remélem, ezt ő is tudja.

- Biztosan tudja – karoltam át vállát.

- Miért... Miért van az... – akadt el, nagyot nyelve – hogy vannak olyan szülők a Világban, mint a tieid, akik feltétel nélkül szeretik a gyereküket... és olyanok, mint az enyémek... akiket már nem is nevezhetek szinte sajátomnak? Akik úgy tekintenek a fiukra, mint egy félresikerült kísérlet, csak azért, mert... mert más, mint a társadalmi norma, mert nem azt szereti, nem olyan, mint amit ők elvárnak? – szipogott.

Egy pillanatra elengedtem, kivettem kezéből a bögrét, és sajátommal együtt az éjjeliszekrényre tettem, majd a filmet megállítva csuktam le a laptop tetejét, amit a popcornos tállal odébb toltam, hogy ne legyen útban. Közelebb húztam magamhoz a fiút, és bár ez legtöbbször fordítva van, ezúttal én vigasztaltam őt. Sós könnyei lassan csúsztak le gyönyörű arcán, mindegyik után egyre nagyobb fájdalmat éreztem. Gyűlöltem a tudatot, hogy rossz neki, és a gondolat pedig, hogy mindezt a saját édesanyja és édesapja váltja ki belőle, igazán feldühített. Mindig is tisztában voltam vele, hogy szülei egy fájó pont az életében: amikor megismerkedtünk, szinte teljesen rendben volt köztük minden, aztán viszont barátságunk elmélyült, amikor pedig Kookie ezt anyukájával szerette volna megbeszélni, az nem reagált túl fényesen a helyzetre. A fiú persze először ledöbbent, hogy mégis miként vághat hozzá egy anya fiához olyan dolgokat, amiket ő kapott fejéhez, de tudta, hogy ez egy olyan téma, aminek idő kell, hogy megemésztődjön; így hát ő várt. De az a szülő, akiben tizennyolc éven keresztül mindenben számíthatott, a napok, hetek, majd hónapok múlásával egyre inkább tűnt egy elidegenedett nőnek, mintsem egy szerető édesanyának, aki magával rántotta a családapát is. Egyedül a bátyja volt az, aki titokban kiállt mellette, de az ő kapcsolatuk sem lehetett már olyan, mint azelőtt. Megígértem Jungkooknak, hogy amint lehetőségem adódik rá, elhozom abból a házból, ez pedig az idei év szeptemberében, a második évfordulónkra valósulhatott csak meg. Azelőtt viszont rengeteg időt töltöttünk szülőházamban együtt, a családom szinte saját gyerekként tekintett már rá is, ez pedig hatalmas örömöt jelentett nekem, Szerelmemnek pedig talán még nagyobbat. Anya már az első alkalommal imádta a nyuszi mosolyú, babaarcú fiút, akibe én mérhetetlenül és menthetetlenül belezúgtam, apa pedig néhány találkozás után végül sikeresen belenyugodott másságomba, és nem titkolta, hogy kedveli barátomat.

A múlt történései ugyan a hétköznapokon sokszor elfelejtődnek, de egy olyan boldogságot sugárzó ünnepnapon, mint a karácsony, nehéz szó nélkül elmenni azok a sérelmek mellett, amik a jelenünkre is kihatással vannak.

Könnyei hangtalanul potyogtak arcáról, amiket én óvatos mozdulattal igyekeztem letörölni.

- Shh, Mindenem, nyugodj meg – babráltam sötét tincseivel. – A szüleid nem is tudják, milyen csodálatos fiút taszítottak el maguktól. Anyuék nagyon szeretnek téged, és mindig ott vannak neked, amikor csak szükséged van rájuk– nyomtam puszit fejére. – Én pedig akkor is itt vagyok neked, amikor nem kéne – próbáltam viccelni, és halvány mosolyt sikerült is arcára csalnom vele. Szorosan ölelt magához.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, Chim – csókolt meg lassan.

- Ugyan, mit köszönsz ezen? – mosolyogtam értetlenül. – Te sokkal többször segítesz és segítettél már nekem, mint én neked.

- Ez nem így van – rázta meg kobakját. – Nagyrészt a te érdemed az is, hogy ma ebben az ágyban fekhetünk.

- Te is ugyanolyan nagy szerepet játszottál ebben az egészben, hidd el.

- Baba? – nézett fel rám.

- Igen?

- Szeretlek.

- Én is szeretlek, Kookie – hajoltam közelebb, de megvártam, hogy ő csókoljon meg.

- Életeeem – szólaltam meg nagyjából negyedórányi csendes csókolózást és ölelkezést követően, amikor úgy tűnt, már minden rendben van.

- Mondd.

- Mit kapoook? – tettem fel a kérdést a hónapban már milliomodik alkalommal. – Már épp itt az ideje.

- Tudod mit? Én kimegyek a nappaliba, hozd oda az ajándékod te is, aztán álljunk egymásnak háttal, háromra megfordulunk és odaadjuk – javasolta.

- Rendben! – egyeztem bele vidáman, majd ahogy eltűnt, a szekrénybe túrva húztam elő ruháim közül a gondosan összeállított fotóalbumot, majd mielőtt az ajtón kiléptem volna, gyorsan átlapoztam, hogy minden rendben van-e a lapok közt.

Jungkook már a karácsonyfánk felé fordulva várakozott, mögé lépkedtem, majd én is megfordultam, ahogy megbeszéltük. Mellkasomhoz szorítottam ajándékát, teljesen izgatottá váltam, alig tudtam nyugton maradni és kivárni azt a pár másodpercet.

- Kész vagy? – kérdezte.

- Igen! – feleltem hevesen dobogó szívvel.

- Egy – kezdte.

- Kettő – folytattuk együtt.

- Három! – mondtuk, majd abban a pillanatban megfordultam.

Olyan nagyon gyorsan történt minden... Hirtelen nem is értettem, hová lett, hiszen feje eltűnt szemmagasságomból. Tekintetemet lassan lefelé vezettem, és ahogy megláttam féltérdre ereszkedett barátomat, számhoz kapva ejtettem ki az albumot kezeim közül, ami tompa puffanással esett a földre kettőnk közt. Végigsimított annak kemény fedelén, majd maga mellé tette. Óvatosan bal kézfejem után nyúlt, másik kezében pici ékszerdobozt szorongatott.

- Park Jimin – nézett mélyen egyre nedvesedő szemeimbe. – Leszel az enyém örökre? – formálta lassan szavait, mintha minden hangot megfontolt volna, mielőtt kiejti őket.

Egy apró könnycsepp szántotta végig arcomat, megszólalni viszont nem igazán tudtam. Boldogan kezdtem heves bólogatásba, mire ő lassú mozdulattal húzta fel az ezüstszínű gyűrűt ujjamra. Magamban sürgettem, hiszen másra sem vágytam már, csak hogy a nyakába ugorva ölelhessem sok-sok percen keresztül. Mikor végre felállt, olyan boldog vigyor jelent meg arcán, amit az együtt töltött hosszú idő alatt azelőtt soha nem láttam. Az ő tekintete is homályossá változott, de mégis úgy éreztem, soha nem láttam még olyan tisztán fekete íriszeibe. Mérhetetlen boldogság, szeretet, szerelem és hála tükröződött belőlük, és kicsit úgy tűnt, nem is hiszi el igazán, ami történt. Nyaka köré fontam karjaim, ő derekamon kulcsolta össze sajátjait. Még néhány másodpercig csak bámultuk egymás arcát, gyönyörűsége elvarázsolt, de végül egy apró, boldog nevetés kíséretében húzott oda magához, hogy ajkainkat összeérintse. Két és fél év összes érzelme belekerült abba a hosszú, talán percekig tartó csókba. Ujjaimmal sötét hajába túrtam, megmosolyogtatva ezzel Szerelmemet. Apró puszival vetett véget szánk szenvedélyes játékának, majd az orromra is nyomott egyet, aztán újra párnácskáimra, de én nem akartam elengedni, szorosan magamhoz öleltem.

- Igen, igen, igen, a tiéd leszek örökre – küzdöttem könnyeimmel.

- Boldog karácsonyt, Baba – mondta halkan, hangjából kihallottam mosolyát.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – suttogtam nyakába fúrva arcom.

Nem válaszolt, csak egy másodpercre még erősebben karolta derekamat. Picit elhúzódott, hogy rám tudjon nézni.

- Szeretlek, Jimin – hunyta le szemeit.

- Én is szeretlek, Kookie – húztam görbületre számat.

Nos, így jegyeztek hát el: karácsony napján, kicsi lakásunk még kisebb nappalijának közepén, feldíszített műfenyőnk előtt, plüssbéléses pizsamában. Álmodni sem tudtam volna szebbről, tökéletesebbről.

Nem bírtam ki, pipiskednem kellett, hogy ismét megcsókolhassam. Lassabb és nyugodtabb volt az előzőnél, picit talán tovább is tartott, de nem tudtam betelni ajkai érintésével, legszívesebben egész nap róluk függtem volna. Sok hosszú percig folytattuk még ott, a szoba közepén állva. Amikor végül befejeztük, a földre néztem.

- Izé, Életem, az ajándékod – mondtam halkan. – Tudom, hogy nem lesz jobb, mint amit én kaptam, mert ettől jobb ajándék nem létezik, és...

- Shh – hallgattatott el gyorsan. – Nézzük inkább meg.

Lehajolt, hogy felvegye a még mindig padlón fekvő, hófehér fedelű albumot. Pár másodpercig nézegette, forgatta, majd csuklómnál fogva indult el velem együtt a kanapé felé. Felkapta a karfán pihenő szürke plédet, majd az ülőalkalmatosság sarkába fészkelve magát ölébe rántott, a takarót pedig ránk terítette.

- Remélem, tetszeni fog – mondtam halkan, mielőtt még az első oldalra lapozott. Hátulról puszilt bele nyakamba, majd kinyitotta.

Rengeteg időbe telt, mire összeválogattam a megfelelő képeket. Igyekeztem a legjobbakat, legfontosabbakat, legemlékezetesebbeket, legszebbeket, legkülönlegesebbeket, de közben törekedtem rá, hogy még véletlenül se legyen tele az összes lap; elhatároztam, hogy ezentúl minden ünnepkor újabb előhívatott fotókat fogok neki ajándéka mellé adni, amik így szintén bekerülhetnek majd közös kis emléktárunkba.
Ahogy megláttam az első felvételt, mosolyognom kellett, hiába néztem már annyiszor át. Az első közös képünk, ami majdnem három éves. Sarkában papírcetlin a készítés pontos dátuma, ahogy az összesnél, és egy saját kézzel írt sor: "Remélem, nem felejted el azt a napot!".

- Soha nem fogom – kuncogott, majd tovább lapozott.

Nagyjából időrendi sorrendben következtek a fotók, mindegyikhez egy-egy pici üzenet, vagy pár szónyi megjegyzés egy papírfecnin; nem sok, szinte jelentéktelen, de ad valami különlegességet a dologba, valamit, amitől nem csak egy album, sokkal inkább valós emlékek tára. "Életem legjobb vattacukra volt.", "A legrosszabb kávém is miattad lett végül elfogadhatóan édes.", "Az első lesi-fotó rólunk.", "Az első lesi-fotóm rólad.", "Az első közös karácsonyunk.", "Az első megörökített csókunk.", "Imádom, ahogy alszol.", "Életünk legrosszabb képe.", "Ezt csak, mert szépek vagyunk rajta.", "Első szelfi a saját lakásunkban.", "A kedvencem." – ilyen és ehhez hasonló kommentárok álltak a felvételek mellett. "Remélem, mire idáig elértél, azért tudatosult benned, mennyire szeretlek", "Csak, mert nagyon szeretlek. Sőt, annál is jobban. Mindennél jobban." – állt egy becsúsztatott papíron, ami maga kitöltötte a teljes oldalt, kép nélkül is. Az utolsó fotó következett: "Boldog karácsonyt, Mindenem! Szeretlek." felirattal szerepelt az utolsó kép, a mellette levő oldal alján pedig csak egy kis fecni az aznapi dátummal.

- Remélem, érted a célzást – fordultam felé a lap sarkára mutatva, de meglepődve néztem arcára.
Könnyei gyorsan, egymás után potyogtak, és amint tekintetünk összetalálkozott, szorosan ölelt magához.

- Köszönöm, Jimin – szipogta.

Egy pillanatra elhúzódva tőle fogtam meg az albumot, hogy a kanapé végébe csúsztassam, így nem zavart tovább. Visszabújtam ölébe, lesimítottam arcáról a nedvességet, majd apró csókot hagytam ajkain.

- Szóval, tetszett? – vigyorogtam önelégülten.

- Az nem kifejezés. Köszönöm – hunyta le vöröslő szemeit boldogan.

- Örülök – öleltem át nyakát.

Érzelmei rám is kihatottak, könnyeim gyülekezni kezdtek, de inkább gyorsan letöröltem őket, még mielőtt útnak indulhattak volna. Haját simogattam, arcát és száját felváltva puszilgattam perceken keresztül.

- Édes vagy – szorított magához, majd összekulcsolta ujjainkat. Mosolyognom kellett.

- Nem tudom, meddig tart majd ez az érzés – néztem gyűrűmre –, de azt hiszem, sokat látsz majd vigyorogni.

- Hidd el, én leszek a legboldogabb, akárhányszor ránézel a gyűrűdre – puszilta meg orrom.

- Tudod... kellene még egy kép oda – mutattam az albumra néhány perc kellemes csend után.

- Értettem – mászott ki mögülem, hogy elhozza telefonját. – Szóval, mit szeretnél? – állt meg előttem. – Ó, várj, add a kezed – tartotta tenyerét, mire én rátettem sajátomat.

Rögtön fotózott is, forgatta kézfejemet, szöget váltott, egy teljes sorozatot csinált, természetesen úgy, hogy gyűrűs ujjam kiválóan látsszon. Kuncognom kellett, eszméletlenül aranyosan festett, ahogyan teljesen beleélte magát. Mikor úgy gondoltam, most már elég lesz, visszarántottam magam mellé, és képernyőjére nyomva váltottam előlapi nézetre. Arcához nyomtam ajkaimat, vártam pár pillanatot, amíg fényképez, majd végül a kamerába nézve mosolyogtam. Ezután nekem adta a telefont, ő pedig vállamra hajtotta fejét. Álla alá nyúlva csókoltam meg, ekkor is klikkeltem egyet, és csak reméltem, hogy látatlanból is eltaláltam a megfelelő gombot.

- Azt hiszem, elég lesz – kezdtem átnézni a felvételeket. – Legközelebb megkapod őket.

- Várom már – vigyorgott, majd kivette kezemből a készüléket, a kanapé másik felébe dobta, aztán hanyatt döntött –, de jelenleg te vagy az egyetlen, amit akarok – suttogta fölém hajolva, majd szenvedélyes csókkal bizonyította is szavait.

- Boldog karácsonyt! – mondtam halkan ajkaira, amikor egy pillanatra elváltunk.

- Boldog karácsonyt, Jimin.

Hidd el, Jungkook, soha nem volt még olyan boldog karácsonyom, mint az az egy.

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánok minden kedves Olvasónak!

  nikChim