A nevem Sophia Burton, egy Chandler's Ford nevű aprócska városból származom, amely Anglia déli részén Hampshire szívében található. A városka békés nyugalma és a zöldellő mezők ölelése volt az otthonom, ahol mindenki ismerte egymást, és az emberek közötti kötelékek szinte kézzelfoghatóak voltak. Itt nőttem fel, itt éltem meg életem legboldogabb és legfájdalmasabb pillanatait.

Még csak hároméves voltam, amikor először énekeltem nyilvánosan – pontosabban gajdoltam a templomi kórussal egy vasárnapi istentisztelet alatt. Az emberek mosolyogva figyeltek, míg én a magam kis világában énekeltem, mintha csak egy angyal szárnyai lebegtek volna felettem.

Ahogy teltek az évek, a zene egyre inkább az életem részévé vált. A városunkban egyre többen figyeltek fel rám, ahogy egyre többször álltam ki a közönség elé énekelni. 

De az élet nem mindig kerek. Apámat aki az én hősöm volt idejekorán elveszítettem. Hatéves lehettem amikor egy borzalmas baleset történt. Egy építkezésen dolgozott, majd egy nagy acélgerenda hirtelenjében leszakadt, ezzel véget vetve az életének. A veszteség teljesen összetört minket. Láttam az Anyámat, ahogy lassan elég a fájdalomtól és a gyásztól. De nem csak az apám halálát gyászoltuk, hanem azt az életet is, amelyet elvesztettünk vele együtt. Egy idő után már nem volt ugyanaz a nő akit gyermekkoromban ismertem – az édesanyám, aki mindig mosolyogva ölelt magához.  

Az évek múlásával a nehézségek csak fokozódtak. Amikor húszéves lettem, anyám agyvérzést kapott, ami súlyosan korlátozta a járását és a mindennapi életét. A kezelések és a gyógyszerek költségei túl magasak voltak, mi pedig nem tudtuk előteremteni a szükséges összeget. Mindenféle munkát elvállaltam – énekeltem kávéházakban, dolgoztam pékségekben és még varrónőként is megpróbáltam elhelyezkedni. 

És most, egy különös csoda folytán itt vagyok – életem lehetősége a Titanic fedélzetén. Az egész akkor kezdődött amikor egy White Star Line-hoz tartozó férfi megjelent egy aprócska kávéházban Chandler's Fordban, ahol énekeltem. 

A hely tele volt a város lakóival, akik ismertek és szerettek, de amikor énekelni kezdtem, észrevettem, hogy a férfi nem tudja levenni rólam a szemét. 

„A Titanic" mondta nekem, „az új remény és kezdetek hajója. Egy ilyen helyen egy olyan előadónak, mint ön, aki képes megbabonázni az embereket, helye kell, hogy legyen."

A szavai megragadtak és éreztem, hogy ez az esély az amire mindig is vágytam. Anyám állapota és az álmaim miatt nem volt kérdés, hogy igent mondok. Tudtam, hogy ez a lehetőség az, amellyel végre megvalósíthatom mindazt, amiről álmodtam.

A Titanic indulása előtt már hetekkel be kellett rendezkednem Southampton városába, ami egészen más volt, mint az otthonom, Chandler's Ford. Southampton zajos kikötőváros volt ahol a hajók kürtjei a matrózok hangos beszélgetései és a kereskedők kiabálásai töltötték meg az utcákat. 

A felkészülés korántsem volt könnyű feladat. Az első napok a hajó megismerésével teltek. A Grand Staircase lépcsői éppoly monumentálisak voltak, mint amilyennek elképzeltem őket. A tágas szalonok és a fedélzetek, ahol a tenger sós illata keveredett a frissen festett korlátok fanyar szagával. Minden lépésnél új és új történetek elevenedtek meg előttem. Ahogy végig haladtam a folyosókon elmerültem a finom faburkolatok és az elegáns rézkarcolatok részleteiben – minden apróságot igyekeztem megjegyezni, mintha azok is a színpad részei lennének.

De nem csupán a helyszínekkel kellett megbarátkoznom. Ismerkednem kellett a személyzettel is – egy olyan sokszínű társasággal, amely minden kontinensről érkezett, hogy együtt hozzanak létre valami különlegeset ezen a csodálatos hajón. A hajón dolgozó emberek arckifejezései tükrözték mindazt a várakozást és reményt, amit a Titanic indulása jelentett.

Egyik este amikor a Titanic hivatalos fogadására készültem, találkoztam először Annával és Tommal. Anna Hughes felszolgáló, vidám és pimasz természete azonnal elbűvölt. Az őszinte mosolya, vörös haja és kíváncsi természete állandóan készen állt egy új kalandra. Tom Anderson a kabinfiú úgyszintén felkeltette az érdeklődésemet. Fiatal volt, alig húszas évei elején, de a szemeiben már ott bujkált valami érettség és komolyság, amely egy élettapasztalatokkal teli lélekre utalt.

Azon az estén együtt vacsoráztunk egy hivatalos fogadáson. Nem tudtuk, hogy ez az este nem csupán a Titanic hivatalos bemutatkozása, hanem a mi első nagy próbatételünk is lesz.

Mindannyian próbáltunk megfelelni az etikett előírásainak, de hamar rájöttünk, hogy ez nagyobb kihívás, mint gondoltuk. Anna kétségbeesetten próbált emlékezni, hogy a kanalat jobbról vagy balról kell-e felvenni, Tom zavartan forgatta a bort a poharában, mintha azzal próbálná megérteni a társasági szokásokat. És én? Én pedig próbáltam elfojtani a nevetést, miközben mindenki mereven ült a helyén, próbálva úgy tenni, mintha mindent tökéletesen értenénk. Azon az estén a fogadás minden egyes szabálya a feje tetejére állt és mi hárman szinte észrevétlenül szövődő barátságunkkal váltunk a vacsora igazi sztárjaivá.

Aztán elérkezett az a nap, amelyre már hetek óta vártam – a nap, amikor a Titanic utasai végre felszállhattak a hajóra.

Ahogy a hajó hatalmas teste a kikötőben pihent, én egy eldugott szegletből figyeltem, ahogyan az utasok megtöltötték a csodagőzöst. A lépcsőkön felvezető utak mentén a sétányok szélén sorban állt a hajó legénysége és az egyenruhás tisztek, mint egy jól megkomponált színdarab szereplői készen arra, hogy fogadják az új jövevényeket.

A szívem egyre hevesebben vert, ahogy szemléltem a különféle embereket, akik épp most kezdtek megismerkedni a hajóval, amely talán épp olyan lenyűgözőnek tűnt számukra, mint nekem. Nem tudtam nem csodálkozni, mennyi sors, mennyi történet szövődik itt össze, ebben a pillanatban.

Voltak köztük előkelő úriasszonyok akik elegánsan fogták a napernyőjüket, és urak akik a legfinomabb öltönyökben lépdeltek, mintha csak egy bálterem parkettjén lennének. Kisgyermekek viháncoltak szüleik körül, akik féltőn figyelték minden mozdulatukat. És voltak egyszerű emberek, akik reménykedve és izgatottan néztek körül, mintha most érkeztek volna meg az álmaik kapujához.

A Titanic maga is egy csoda volt. Egy hatalmas, csillogó gépezet, amely egyaránt ígért otthont és kalandot, álmot és valóságot. Minden egyes részlete – az aranyozott díszlécek a ragyogó rézkilincsek a márványoszlopok – azt sugallta, hogy ez a hajó több, mint csupán egy közlekedési eszköz. Ez a hajó maga volt a remény, egy új élet ígérete, egy út a lehetőségek világába. 

A gondolataim már az első fellépésem körül forogtak. Az izgalom egyre növekedett bennem, mintha egyetlen hatalmas dobbanás lett volna a szívem, amely a Titanic ritmusával együtt vert. Tudtam, hogy minden egyes próba minden egyes óra amit a színpadon töltöttem, most végre értelmet nyer. A hangom élesedett az érzékeim kiélesedtek és éreztem, hogy most minden eldőlhet. Itt az idő, hogy megmutassam mire vagyok képes.

Ahogy a hajó végre elindult a kikötőből éreztem, hogy minden egyes lélegzetvétellel egyre távolabb kerülünk a parttól. A hajótest finoman remegett és a fedélzet alig érezhetően megdőlt, ahogy elindultunk az ismeretlen felé. Az emberek integettek, búcsúzkodtak, egyesek szeméből könnyek csordultak míg mások arcán az izgalom csillogott. Én pedig ott álltam egy félreeső sarokban és éreztem, hogy minden pillanat, amit eddig átéltem, csak előkészítette a terepet az előttem álló eseményeknek.

Az idő gyorsan telt, egykettőre besötétedett. Az én nagy estém. Az öltözőmben ültem és próbáltam összpontosítani. A kezeim kissé remegtek, de tudtam, hogy ez az izgalom jele – a várakozás és a felkészülés keveredése. A függöny mögött állva a színpadon lévő hatalmas anyag mögül kukucskálva láttam, ahogy a nézőtér lassan megtelik. Az emberek vidáman beszélgettek, nevetgéltek, és ahogy egyre többen foglalták el a helyüket az izgalom csak tovább nőtt a levegőben.

Felcsendültek a hangszerek, a lámpák lassan halványodtak. A gyomrom remegett a kezeim kicsit izzadtak, de a szívem dobogása valahogy egyre nyugodtabb lett, ahogy a zenekar elkezdte betölteni a teret. 

Eljött a pillanat a függöny pedig elvált egymástól, hogy megmutassa a világnak azt a Sophia Burtont, aki a dalai által lélegez. Éreztem, hogy ez a pillanat most vagy soha és minden egyes lélegzetvétellel felkészültem arra, hogy énekeljek, hogy adjak magamból, hogy összekapcsolódjak a közönséggel.

Láttam az arcokat, láttam a kíváncsi tekinteteket a várakozó mosolyokat. Éreztem a levegőben feszülő várakozást és tudtam, hogy most én következem. Ahogy a lámpák fénye végleg  kialudt és a terem teljes sötétségbe borult, egy mély lélegzetet vettem és mosolyogva előléptem a színpadra. Az este most kezdődött és tudtam, hogy ez az én pillanatom lesz – egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni.

A terem csendje amelyet a várakozás feszült izgalma töltött meg hirtelen eltűnt. Éreztem, ahogy a testemben végigáramlik a zene mint egy különös kellemes bizsergés, és minden egyes hang, amit kiadtam, mintha eggyé vált volna a szívem dobbanásával. Ahogy énekeltem egyre mélyebben éreztem, hogy megtaláltam a harmóniát. A közönség szinte lélegzetvisszafojtva hallgatott, mintha a világ minden zaját kizárták volna ebből a térből és csak az én hangom létezett volna.

Minden dallam minden szó egy-egy híd volt köztem és a hallgatóság között. Láttam ahogy az emberek arcán mosolyok elérzékenyült tekintetek jelentek meg. Az este varázsa máris kialakult, a közönség és én szinte együtt lélegeztünk, együtt dobogott a szívünk.

És akkor... abban az egyetlen elnyújtott pillanatban amikor a zene egy rövid szünethez ért és a tekintetem végigsiklott a sötétben ülő közönségen hirtelen megpillantottam őt. Egy férfit aki tiszti egyenruhát viselt és akinek tekintete éppen rám szegeződött. Mintha az idő megállt volna egy pillanatra, csak az ő szemeit láttam – mély, átható mint a tenger, amely körülöleli ezt a hatalmas hajót.

Az a pillanat olyan éles volt, mintha egy villám hasított volna bele a sötét terembe. A világ hirtelen leszűkült arra az egyetlen szempárra, amely úgy nézett rám, mintha próbálna belátni a lelkem legmélyére. 

A szemei tengerkékek voltak, de valami mélység és komolyság rejtőzött bennük, mintha egy sötét, titokzatos történet húzódna mögöttük. 

Nem tudtam elszakadni ettől a tekintettől, bár a pillanat csupán egy szempillantásnyi volt. Az ismeretlen férfi arca árnyékban maradt, de a szemei mintha beszéltek volna hozzám. Talán kíváncsiság volt benne, talán az elismerés. Aztán a zene újra felerősödött és a pillanat, amely talán nem is tartott tovább egy lélegzetvételnél, véget ért.

Amikor a hangszerek végül elhallgattak és a terem csendjét egy pillanatra felváltotta a nyugalom, hirtelen hatalmas ováció tört ki. A közönség egyszerre ugrott fel, tapsolni kezdtek, mintha soha nem akarnának megállni. Az arcomon egyre szélesebb mosoly terült szét. Az emberek felállva tapsoltak, éljeneztek és én éreztem, hogy ez az én pillanatom. 

Ahogy visszatértünk a kulisszák mögé a szívem még mindig zakatolt. Az arcomon a mosoly, szemeimben a csillogás, de a gondolataim egyetlen pontra összpontosultak: az ismeretlen tisztre, akinek tekintete oly mélyen belém égett. Valahogy éreztem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozunk... és hogy ez a pillanat talán egy új történet kezdetét jelentette számomra a Titanic fedélzetén.