Ahogy elhagytam a színpadot a taps még mindig betöltötte a termet, de számomra az elismerés most üresen kongott.

Hiába kémleltem újra meg újra a nézőteret, William Murdoch sehol sem volt.

A nehéz bársonyszékek roppanó hangja, ahogy az emberek felálltak, keveredett a selymek susogásával, miközben a tömeg lassan oszlani kezdett. A színház különleges illata, a fa polírozott felületének enyhén fanyar szaga, a levegőben szálló parfümök keveréke, és az este által hozott frissesség most mind elhalványult előttem.

A lábaim lassan vittek vissza az öltözőm felé. Az előadás után mindig furcsa csend telepedik a hajóra. A zene elhallgat a közönség zajos nevetései és a műsor izgalma után hirtelen minden elcsendesedik.

A zsinórpadlás nyikorgott, ahogy a díszletek leereszkedtek. A háttérben fáradt kezek rendezték vissza a termet. A zenészek tagjai halk beszélgetésekbe merültek, miközben készülődtek a hajó többi vendégéhez csatlakozni egy éjszakai italra vagy vacsorára.

Miért nem jött el? - kérdeztem magamtól újra és újra, ahogy a tükör előtt ültem és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az előadás során minden pillanatban ott volt bennem a remény, hogy talán William figyel engem.

Valami különös érzés kezdett el terjedni bennem - mintha egy hiba rejlett volna valahol, amit eddig nem vettem észre. William Murdoch hiánya az előadásokon hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt. De miért? Hiszen korábban egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy jelen van-e vagy sem. Akkor csak az éneklésre koncentráltam, a színpadon való jelenlétre és a zenére amely mindig is a menedékem volt.

Most pedig itt ülök, egy olyan gondolattal a fejemben, amelyet talán magamnak kreáltam. Miért hoztam párhuzamba az érdeklődését azzal, hogy jelen volt-e az előadásokon vagy sem?

A zenémet mindig is távol akartam tartani a személyes kapcsolatoktól, mert a dalokban nem volt helye bonyodalmaknak vagy váratlan érzelmeknek.

Ahogy a gondolataimba mélyedtem, hirtelen bevillant egy emlék. Egy halvány alig észrevehető pillanat, amelyet addig jelentéktelennek gondoltam. Az első előadásom volt a Titanic fedélzetén. Minden a zenéről szólt, a közönség tapsa a színpadon való mozdulataim és az éneklés tiszta öröme töltött el.

A tükörbe nézve egy különleges tekintet, egy különleges szempár villant be, amely abban a csodálatos pillanatban találkozott az enyémmel. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A közönség része volt és én is csak egy voltam a sok előadó közül.

De most, ahogy William Murdoch-ra gondoltam, egyre világosabbá vált előttem, hogy az a tekintet az övé volt.

A színpad fényei vakítóan világítottak a közönség szinte elmosódott az izzó reflektorok fényében, de őt láttam. Mintha csak ketten lettünk volna ott, és minden más megszűnt volna létezni. Miért nem emlékeztem erre korábban? Az érzés, amely akkor egy röpke pillanat volt, most egyre mélyebben égett a szívembe.

Miközben még mindig a gondolataim között kavarogtam, halk kopogás hallatszott az öltöző ajtaján. Az ajtó résnyire nyílt és Marcus lépett be izgatottan. Az előadások végén gyakran jött a szokásos szervezési ügyekkel, de most valami más volt a tekintetében. A kezében egy papír pihent, arcán pedig olyan lelkesedés tükröződött, mintha valami hatalmas hírt hozott volna.

- Fontos hírem van! - kezdte, hangjában érezhetően ott lüktetett az izgalom. - New Yorkban fogtok fellépni! - mondta végül egy diadalittas mosollyal. - Egy hatalmas ünnepi vacsorán, ahol a Titanic kapitánya a tisztek a White Star Line vezetői és híres befektetők is jelen lesznek. Megünneplik a Titanic első sikeres útját!!

A szavai úgy záporoztak rám, mintha maguk is részt vettek volna egy előadásban.

- New Yorkban? - kérdeztem, próbálva feldolgozni a hír jelentőségét. Marcus bólintott, szinte túl gyorsan és láttam rajta, hogy ő maga is alig hiszi el, hogy ekkora eseményen fogunk fellépni.

- Igen, ott! Ez hatalmas lehetőség, Sophia! - folytatta hadarva, mintha minden egyes szóval egyre nagyobbá tenné a hír súlyát. -

Ahogy hallgattam Marcus lelkesedését éreztem, ahogy az izgalom és a félelem keveredni kezd bennem.

Az öltözőben a levegő mintha hirtelen súlyosabbá vált volna és éreztem, hogy a mellkasomra nehezedik. New York... A város minden művész álma, és én most ott léphetek fel egy ilyen rangos eseményen. Ez lehet a karrierem legnagyobb áttörése. Egy lehetőség, amiről sokan csak álmodni mernek.

Ahelyett, hogy teljesen elöntött volna az öröm, éreztem, hogy egy különös nyugtalanság kezdett eluralkodni rajtam. Az arcomat a kezembe temettem és egy mély levegőt vettem, próbálva elhessegetni ezt a furcsa érzést. Miért viselkedem így? Miért nem tudok egyszerűen örülni ennek az egésznek?

William Murdoch. Miért gondolok rá ennyit? Miért van az, hogy a hír hallatán az első gondolatom nem az előadás sikere volt, hanem ő? Mit is várok tőle? Magam sem tudom, mit szeretnék. Hiszen nem is ismerem igazán. Egy tiszt, az elsőtiszt... és én? Csak egy egyszerű énekesnő a Titanic fedélzetén, aki valahogy belecsöppent az ő világába.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam tisztán látni a dolgokat. Az előadásom, New York, a fellépés... ezeknek kéne az első helyen állniuk.

Az éjszaka lassan telt, nyugtalanul forgolódtam az ágyban, mintha a gondolataim kavargó viharjai nem hagyták volna, hogy békére leljek. William Murdoch alakja újra és újra megjelent a fejemben, minden egyes szava és mozdulata valahogy mélyebb nyomot hagyott bennem, mint szerettem volna. De nem csak ő zaklatott fel.

New York... a siker az elismerés, mindez most itt áll előttem. De valahogy mégsem tudtam teljes szívvel örülni neki. Valami nyugtalanított, talán a gondolat, hogy mi van, ha mégsem vagyok elég jó. Mi van, ha mindez túl nagy előrelépés, és még nem állok készen?

Amikor reggel felébredtem a szobámba beszűrődő halvány fény tompa, szinte fojtott hangulatot árasztott. Felkeltem és az ablakhoz sétáltam, ahol a korábban tiszta kék ég helyett most komor, sötét felhők borították az eget. A hullámok vadul csaptak fel és a Titanic hatalmas teste is remegett az óceán haragjától. Ez már nem a megszokott ringás volt, amit korábban annyira megnyugtatónak találtam.

Az óceán dübörgése és a szél sikolya furcsa összhangot alkotott, mintha az időjárás a bennem dúló bizonytalanságot tükrözné vissza.

Hiába próbáltam, nem tudtam nyugalmat találni a kabinomban. A hely szinte fullasztónak érződött, mintha a falak közelebb hajoltak volna hozzám minden egyes lélegzetvétellel. Túl korán volt még a reggelihez, de valamiért nem bírtam egy helyben maradni.

Ahogy a legénységi étkező felé tartottam a hajó finom zökkenései és a folyosókat betöltő csend csak még jobban kiélesítette a gondolataimat. Minden egyes lépés mintha a fejemben kavargó kérdésekkel együtt visszhangzott volna a falakon.

Amikor beléptem a legénységi étkezőbe a helyiség egyszerű berendezése fogadott. A matrózok néhány tagja már korán reggel elfoglalta a helyét, halk beszélgetéseik épp csak hogy megzavarták a teret.

Leültem az egyik ablak melletti asztalhoz és csendesen, magányosan kortyolgattam a kávémat. Az asztal túloldalán egy pillanatnyi nesz ébresztett fel a gondolataimból. Tom állt meg mellettem, kezében a saját csészéjét tartva, arcán egy halvány mosollyal.

- Korai vagy, szupersztár - szólalt meg Tom a már tőle megszokott stílusában.

- Nem tudtam aludni. - válaszoltam szinte gépiesen, mintha a szavak maguktól jöttek volna ki a számon. A tekintetem a csészém alján pihent és szinte láttam, ahogy Tom megemeli a szemöldökét.

Az egyszerű mosolya mögött is éreztem, hogy megpróbál belém látni. A kávé amit magam előtt tartottam, már nem volt több mint egy ürügy arra, hogy elkerüljem a tekintetét. A fáradtság szinte kézzel fogható volt, mintha a gondolataim súlya lehúzta volna az egész testemet és valahogy minden sokkal nehezebbnek tűnt.

- Na várjunk csak - Tom hátradőlt a székében és szemmel láthatóan megpróbálta kitalálni, mi járhat a fejemben. - Engem nem tudsz átverni. - A fiatal férfi szemei összeszűkültek, mintha már előre tudná, hogy valami nem stimmel.

- Csak nem egy bizonyos tiszt van a dologban?

A szavai mintha egy pillanatra megdermesztettek volna. Tom tekintete kitartó volt. Éreztem, hogy nem fogja csak úgy annyiban hagyni a dolgot...

- Anna... - mondtam ki lassan a nevét igazolva ezzel azt az állítást, hogy megint eljárt a szája. Tom persze csak mosolygott.

- Anna nem igen tud titkot tartani.

- Nem éppen titok - vágtam rá kissé mogorván.

- Nézd. A férfiak sokkal egyszerűbbek, mint gondolnád.

- Egyszerűbbek, mi? - kérdeztem és bár próbáltam szkeptikusnak hangzani, éreztem, hogy a szavaiban több igazság van, mint amit hajlandó lettem volna elismerni.

Tom próbált vigaszt nyújtani a maga sajátos módján, de a gondolataim szétfutottak, akárcsak a tenger alatti áramlatok. Mielőtt válaszolhattam volna, egy váratlan nesz ütötte meg a fülem, mintha a falakon túl valami nagyobb mozgolódás indult volna el. Tom felkapta a fejét és a hang irányába fordult.

A matrózok közül néhányan sietve álltak fel és a távoli folyosón szorosan összesúgva vonultak tovább, arcukon nyugtalanság tükröződött. A hajó szinte észrevétlenül dülöngélt alattunk, de most valahogy erősebben éreztem a mozgást, mint korábban.

- Mi ez a felfordulás? - kérdeztem elcsigázottan, félretéve a Tommal folytatott beszélgetést.

Az egyik matróz éppen visszasétált az étkezőbe és ahogy elhaladt mellettünk, merev hangon közölte:

- Nagy vihar közeledik, és komoly óvintézkedéseket vezettek be. - Tom sóhajtott egyet, miközben a matróz már tovább is állt.

- Szóval, vihar lesz - mondta halkan, mintha csak saját magának szólna.

Az idő valahogy elnyújtva hömpölygött, mintha minden perc egy kicsit tovább tartott volna. Tom már rég visszatért a saját feladataihoz, de én még mindig az étkezőben ültem a kávémat bámulva.

A kapitány komoly óvintézkedéseket rendelt el. Senki nem mehet ki a fedélzetre, kivéve a matrózokat és a tiszteket. A hajón belül is korlátozták a mozgást - az utasoknak a kabinjaik közelében kell maradniuk, a közösségi terek egy részét lezárták. Még az esti előadást is lemondták a vihar miatt.

Az étkező lassan kiürült és a csend szinte fojtogatóvá vált. Nem bírtam egy helyben maradni, a tétlenség szinte őrjítő volt. Hirtelen ötlettől vezérelve a színház felé vettem az irányt, abban bízva, hogy talán a zene elűzheti a káoszt a fejemből. Bár a kapitány utasítása világos, de főleg az utasoknak szóltak a szigorúbb korlátozások.

Amikor elértem a színházhoz, a levegő megtelt a fedélzetről beszűrődő eső illatával és a térben visszhangzó halk léptek neszeivel.

A színházterem félhomályában meglepetten néztem körbe, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen aki ide menekült. Páran beszélgettek, mások csendben ültek és gondolataikba merülve bámultak a színpadra. Minden arc, minden mozdulat ismerős volt, de valahogy most mindannyian másképp viselkedtek, mintha ők is a zene oltalmát keresték volna a háborgó óceán zaja elől.

A zene mindig is a menedékem volt, a hely, ahová menekülhettem, amikor a világ túl zajossá vagy túl bonyolulttá vált. Ha fájdalom ért, ha bántottak, ha a szívem összetört vagy ha nem találtam a helyemet a világban.

Ahogy leültem a zongora elé, az ujjaim szinte ösztönösen kezdték el keresni az ismerős hangokat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az elmúlt napok gondolatai átszűrődjenek rajtam. Túl sok minden gyűlt össze bennem, amit képtelen voltam szavakba önteni.

Az első akkordok lassan törtek elő a csendből, mintha bizonytalanul keresték volna az útjukat. Mély és melankolikus hangok, amelyek lassan kibontakoztak a teremben. Mintha a zene az én szavaimat mondta volna ki, azokat a gondolatokat, amelyeket nem tudtam megfogalmazni. A hangok a szívem mélyéről jöttek, és ahogy a kezeim maguktól mozogtak a billentyűkön, a dallam egyre tisztább és erőteljesebb lett.

Nem voltak tervek vagy jegyzetek, nem gondolkodtam csak hagytam, hogy a kezeim vezessenek. És valahogy a dallam egyre inkább formálódni kezdett. Volt benne valami fájdalmasan szép, egyfajta törékeny remény, amely mintha a szívem legmélyéről fakadt volna.

Ahogy az utolsó akkordhoz értem, hirtelen megtorpantam. A dallam még bennem zengett, de a csend ami körülvett, szinte fülsiketítő volt. Felnéztem a billentyűkről, és meglepetten vettem észre, hogy a terem megtelt a társulatom tagjaival. Nem is hallottam, mikor gyűltek körém. Az arcukon döbbent csodálat tükröződött, mintha valami olyanba csöppentek volna, amit addig el sem tudtak képzelni.

A következő pillanatban a csendet taps töltötte be, ami először csak bátortalanul, majd egyre erősebben tört fel a tagok között.

Az arcom elvörösödött és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.

- Sophia, ez csodálatos volt! - kiáltotta Marie a vonósok vezetője, ahogy közelebb lépett hozzám. - Még sosem hallottam ezt tőled. Új szerzemény?

- Nos, igen... de... de ez még nincs kész - kezdtem szabadkozni, az ujjaim még mindig a billentyűkön pihentek.

Ahogy körbenéztem láttam, hogy a társulatom tagjai bólogatnak. Mindenki csendben várta a folytatást, mintha csak arra számítanának, hogy bármelyik pillanatban újra kezdem.

- Ezt be kell fejezned - szólalt meg Marie ismét, de most már határozottan... - Ezt a dalt hallaniuk kell New Yorkban!

- De... még a refrén sincs meg - próbáltam tiltakozni.

- Majd segítünk - válaszolták többen is egyszerre, szinte egy emberként.

- Rendben - sóhajtottam egy halvány mosollyal.

Marie arca felragyogott és szinte azonnal irányítani kezdte a többieket. Ahogy körbenéztem, minden szem rám szegeződött, de már nem éreztem terhesnek a figyelmet. A társulat tagjainak tekintetében az elismerés, az elragadtatás, de legfőképpen a támogatás tükröződött.

A fúvósok halk, lágy hanggal próbáltak bele a dallamba, a hárfa finom pengetése lassan töltötte be a teret. A vonósok felcsendülő hangjai egyesültek a zongora halk, fájdalmas akkordjaival.

Minden egyes hang, minden apró rezdülés egyetlen cél felé vezetett minket. A pillanat amit megteremtettünk egyszerre volt törékeny és erős. A dallam nemcsak egy egyszerű kompozíció volt, hanem egy ígéret, egy remény, hogy valami mélyebbet mondjunk el.