Ahogy visszatértem az asztalhoz, ahol Anna és a két tiszt beszélgetett, felfigyeltem Anna szemeinek vidám csillogására. Lightoller épp egy újabb történetet mesélt, hangja mély és határozott, de mosolya játékos. Anna nevetése megtöltötte a helyiséget, mint a korai tavaszi eső utáni friss levegő. Csak figyeltem őket, és elengedtem a gondolatot, hogy bármit is mondjak vagy félre hívjam. Nem akartam elrontani ezt a könnyed pillanatot.

Leültem az asztalhoz és próbáltam elkapni néhány szót, de inkább csak figyeltem, ahogy Lightoller keze lassan mozdul, és az arcán mosoly játszik. A hajó ablakain át beszűrődő fény élesen megvilágította az arcát, szinte mintha egy színházi jelenet lenne. Wilde időnként bólintott vagy néhány szót mormolt, inkább hallgatólagosan vett részt a beszélgetésben.

A másodtiszt felé pillantottam aki közben óvatosan az órájára nézett, mintha csak a reggeli beszélgetés fonalát követve, de fejben már a következő feladataira koncentrálva. Aztán finoman elengedte a teáscsészét, és egy gyors pillantást vetett Wilde-ra, aki szintén észrevette a jelzést.

Lightoller felállt, egy könnyed, udvarias meghajlással köszönt el, majd egy röpke mosollyal Annára nézett. – Köszönöm a beszélgetést hölgyek. – Anna bólintott miközben a tiszt már hátrált néhány lépést, és elindult a folyosó felé. Wilde szintén felállt, kezeivel kisimította az egyenruhája ráncait, mintha a tiszti méltóság része lenne a mindig tökéletes megjelenés. 

Ahogy Lightoller és Wilde lassan távolodtak, hallottam lépteik tompa koppanását a hajó fa padlóján. A helyiség csendesebb lett nélkülük, mintha a jelenlétük súlya eddig kitöltötte volna a teret, és most a szél egy része kiszökött volna az ablakok résein át. Anna arcán továbbra is ott ült a derűs mosoly, mint aki még mindig élvezi az utolsó percek emlékét.

–  Nem is olyan undok, ugye? – jegyezte meg könnyedén.

– Valóban. – válaszoltam.

Láttam, hogy Anna egyre inkább a gondolataiba mélyed, mintha a tiszttel való társalgás nyomott hagyott volna benne. A reggeli kávé illata még mindig a levegőben lógott, de a csészék lassan kihűltek előttünk.

– Azt hiszem, nekem is indulnom kell. – szólalt meg végül Anna, hirtelen visszatérve a valóságba.

Még egy utolsó mosollyal biccentett, majd könnyed léptekkel elindult a folyosó irányába. Néztem ahogy a hajó lengedező mozgásával együtt ringatózva eltűnik a sarkon. 

Most már teljesen egyedül maradtam az asztalnál, az utolsó korty kávém is kihűlt. Valahogy most először éreztem meg igazán a Titanic méreteit, a hajó hatalmas üres tereit, amelyek úgy ölelték körül az utasokat, mintha egy hatalmas, lebegő kastélyban lennénk.

Mit is tegyek most? Három nap múlva New York... Ez az óriási város, amit eddig csak könyvekben és elbeszélésekben ismertem, hamarosan a valóságom részévé válik. Egy sóhajtással felálltam, és úgy döntöttem, hogy kimegyek a fedélzetre. A friss levegő mindig segít.

Amint kiléptem a hideg tengeri szél azonnal az arcomba csapott és éreztem, ahogy a hajam finoman megemelkedik a lágy fuvallattól. Az óceán sós illata mélyen beivódott a levegőbe és a napfény, amely időnként áttört a felhőkön, arany csíkokat festett a hullámokra.

Lassan sétálni kezdtem élvezve a hajó enyhe ringását. A fedélzet alattomos nyikorgása és a vitorlák nesze mind olyan hangok voltak, amelyek valahogy megnyugtatóan hatottak rám. A hajó korlátjánál néhány utas állt, beszélgetve vagy épp csak a vizet figyelve, és én is hamarosan elvegyültem közöttük.

A távolban, egy apró fehér kiskutya szaladt felém pórázzal a nyakában, mintha egy kis hópehely lenne, amelyet a szél játszi kedvében kergetett. Gyorsan lehajoltam, hogy elkapjam a pórázt és karjaimba vettem a virgonc kis ebet.

– Te kis csavargó, hol hagytad a gazdádat? – kérdeztem nevetve, miközben megsimogattam a kutya puha, hófehér bundáját.

Nem sokkal később egy idősebb hölgy aggódó hangját hallottam meg: – Luna! Luna, gyere vissza!

 A nő lélekszakadva rohant felém, amikor meglátta a kutyáját a karjaimban arca megkönnyebbült, és mosolyogva sietett felém.

– Ó, hálásan köszönöm! – mondta, ahogy közelebb ért. – Ez a kis csintalan mindig csak bajt csinál!

– Semmiség, mindig is szerettem az állatokat. – válaszoltam mosolyogva

– Margaret Smith vagyok – mutatkozott be. Ruhája finom halványkék selyemből készült, amely a lágy tengeri szélben finoman lengett körülötte. Kalapját apró virágdíszek ékesítették.

– Sophia Burton – mutatkoztam be kedvesen. Margaret hangja meleg és barátságos volt, tekintete kedvesen időzött az arcomon, mintha már régi barátok lennénk.

– Ez a kis bajkeverő mindig megtalálja a módját, hogy elkalandozzon.  – folytatta Margaret, miközben óvatosan visszavette Lunát a karomból.

–  Elbűvölő kis lélek. – jegyeztem meg mosolyogva.

A hölgy mosolya szélesebb lett, és a távolba meredt. – Luna bizonyosan jól kijönne magával!

Ahogy Margaret beszélt, lassan sétálni kezdtünk a fedélzeten, lépteink halkan koppantak a hajó deszkáin. A Titanic méltóságteljesen úszott az Atlanti-óceán hullámai felett, mintha egy lebegő palota volna, amely titkokat és álmokat szállít magával a túlpartra.

Margaret könnyed léptekkel haladt mellettem, kezében szorosan tartva kutyája pórázát, aki néha-néha megugrott egy-egy hangra vagy mozdulatra. Éreztem, hogy a hölgy egy pillanatra elmélyül a gondolataiban, talán a múlt emlékeihez nyúl vissza. A csend amely közénk telepedett, valahogy nem volt kellemetlen.

Ahogy sétáltunk a fedélzeten, beszélgetésünk lassan a múlt emlékeiből a jelen pillanataiba fordult át. Margaret épp egy régi történetet mesélt a párizsi szalonokról, amikor hirtelen megtorpant, és tekintete a távolba révedt.

– Nézze csak, Sophia... – suttogta halkan, miközben finoman a hajócsónakok felé mutatott, amelyek a felső fedélzet szélén sorakoztak.

Követtem a tekintetét és észrevettem egy tiszti egyenruhát viselő alakot a csónakfedélzettől nem messze. Az árnyékos napfényben állt, szemei figyelmesen ránk szegeződtek. Mintha csak véletlenül pihent volna meg a pillantása rajtunk.

– Úgy tűnik társaságunk van. – jegyezte meg halkan

Ahogy jobban szemügyre vettem, azonnal felismertem Őt. A határozott vonásait és azt a barátságos, de távolságtartó mosolyt amelyet már jól ismertem.

– Mr. Murdoch! – szaladt ki a számon meglepetten. A férfi felismerte, hogy észrevettük és egy pillanatra megemelte a kezét, barátságos köszöntéssel intett felénk. Az arca lágy szinte derűs volt, mintha ő is élvezné a meglepetés játékát.

– Igaza van. – mosolyogtam.

– Nos, Sophia drágám talán nem ártana üdvözölnie.

Bólintottam és finoman megfogtam Margaret kezét. – Köszönöm a társaságát, remélem hamarosan újra találkozunk.

– Enyém az öröm. – válaszolta meleg mosollyal az idős hölgy majd tovább sétált. Ahogy figyeltem a távolodó alakját William felé pillantottam aki még mindig fogva tartott a tekintetével.

Ahogy közeledtem hozzá, egyfajta izgalom szaladt végig rajtam. A szél újra felerősödött a tenger sós illatát hozva magával.

Murdoch arcán könnyed mosoly jelent meg, amikor végül odaértem hozzá. – Miss Burton – mondta üdvözlésként, hangja mély és kellemes volt. 

– Szólítson csak Sophiának – mondtam hirtelen jött bátorsággal.

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. William arcán átfutott egy meglepett kifejezés, a szeme egy pillanatra elkerekedett, de nem mondott semmit. Láttam a tekintetében valami halvány csillogást, valami olyat, ami mintha egy rejtett mosolyt jelezne.

– Will – a hangja halk volt, de az ajka sarkában megjelenő apró mosoly elárulta, hogy ő is elfogadja ezt az újfajta közvetlenséget, amit kínáltam neki.

– Rég találkoztunk.

– Valóban – válaszolta, miközben tekintetét végigvezette az arcomon. Éreztem, hogy a szél tovább játszik a hajammal, ahogy egy pillanatra a szemébe néztem. Az ég szürkéskék ívén fel-felbukkantak a felhők, mintha táncra keltek volna a horizonton. – Láttam a nevét a mai hírlapban

– Szóval olvasta. – jegyeztem meg.

– Természetesen. – Murdoch bólintott, szemeiben egyfajta figyelmes mosoly villant meg.

– Tudja – kezdtem neki játékos mosollyal az arcomon – már egy ideje tudom, ki is ön valójában a hajón. 

William arca kissé elkomolyodott, de még mindig mosolygott. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott, mintha valami titkot keresne bennem.

– Remélem nem a rangom határoz majd meg az ön szemében. – mondta halkan.

Rámosolyogtam, és a szemébe néztem. – Természetesen nem. – válaszoltam gyorsan

– Ezt jó hallani. Tudja nem a pozícióm az, amit szeretek. Hanem az, amit csinálhatok általa.

– Sokan talán próbálnak közel kerülni önhöz a tisztsége miatt?

Mr. Murdoch egy pillanatra elmerengve nézett rám, szemei mögött egyfajta távolságtartás és szomorúság bujkált.

– Az emberek megváltoznak amikor megtudják, ki vagyok. Hirtelen másképp szólnak hozzám, mintha valami fal emelkedne közénk. 

– Szerintem az embert nem a pozíciója határozza meg. – válaszoltam halkan, de határozottan.

William egy pillanatra elhallgatott, mintha a szavaimat mérlegelné. – Az emberekkel való bánásmód sokkal fontosabb, mint bármilyen rang vagy cím. 

– És azt hiszem, pont ezért tisztelik önt annyira. – válaszoltam mosolyogva.

A férfi szemében mély hála csillant meg, mintha a szavaim valóban megérintették volna. Egy pillanatra elhallgattunk, élvezve a csendet amit csak az óceán halk moraja tört meg.

– Mit szólna egy kis sétához?

– Szívesen – feleltem, és amikor felém nyújtotta a karját, habozás nélkül elfogadtam. A fedélzeten lassú léptekkel haladtunk, és a hajó enyhe ringása szinte táncra hívta a gondolatainkat. 

– Mondja van valaki, aki várja önt, ha ennek az útnak vége? – kezdte halkan.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd halvány mosollyal válaszoltam.  – Igen, az édesanyám mindig vár rám, bárhol is legyek. – súgtam, szinte alig hallhatóan mintha a szél elvinné a szavaimat. – Csak ő van nekem, és mindent meg kell tennem érte. Tudja én egyke gyerek vagyok... és az Anyám nagyon beteg. Ezért is vállaltam el ezt a lehetőséget, amikor megkerestek. 

Láttam, hogy William arca komollyá válik, szemeiben mély együttérzés csillant meg. – Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja nagyon büszke önre.

– Remélem – válaszoltam halkan, miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – A világot jelenti nekem. 

William csendben figyelt, tekintete lágy és mély volt, mintha a saját gondolataiba merülne. – Mi heten voltunk testvérek – kezdte el, és egy kedves mosoly futott át az arcán. – Én vagyok az ötödik a sorban. Nem volt könnyű, mindig zajos és mozgalmas volt a ház.

–Heten? – hüledeztem. – Akkor nem volt unalmas a gyerekkora.

– Emlékszem, hogy a legkisebb testvérem úgy védte az utolsó szelet kenyeret, mintha az élete múlna rajta.  – nevetése szinte belesimult a hullámok halk morajába, mintha a tenger is csatlakozott volna az emlékeihez. Ahogy tovább sétáltunk a fedélzeten éreztem, hogy a szél lágyan fúj körülöttünk.

Ahogy haladtunk észrevettem, hogy néhány matróz és utas barátságosan intett felé. Ő visszaintett, néha egy röpke mosollyal, máskor egy könnyed biccentéssel. Tekintete figyelmes maradt, mintha minden részletre ügyelne, ugyanakkor mégis teljesen jelen volt a beszélgetésben.

Ahogy tovább sétáltunk a fedélzeten lassan megálltunk a hajó korlátjánál. A kezünkkel rátámaszkodtunk a hideg fémre, és tekintetünk az óceán végtelenjébe révedt. 

– Nézze csak! – mondta halkan, és a kezével mutatott valamit a távolban. – Látja azokat a delfineket ott?

Azonnal odafordítottam a fejemet, de nem láttam semmit. Próbáltam követni a kezével mutatott irányt, de a nap fénye és a víz csillogása elvakított. – Hol? Nem látom őket – mondtam, és kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban lássak.

Will egy lépéssel közelebb húzódott, és finoman a vállam fölött mutatott a távolba. – Ott, jobbra – mondta, a hangjában most már egy kis lelkesedéssel. – Látja azt a kis hullámot? Az ott egy csoport delfin.

Végre megláttam őket. Egy csapat delfin szelte a vizet, kecsesen ugrálva a hullámok felett. Teljesen elvarázsolt a látvány, a mozdulatok gyorsasága és könnyedsége. Nem tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel izgatottan.

– Mennyire szépek! És milyen gyorsak! – mondtam csillogó szemmel, teljesen elámulva. – Eddig csak könyvekben olvastam róluk... de így látni őket... ez egészen más.

A férfi mosolyogva nézett rám. Látszott, hogy örül a reakciómnak. – Valóban lenyűgözőek – mondta csendesen. – A tengeren gyakran látni őket.

– Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet az élet a tengeren – vallottam be halkan. – A szabadság, a végtelen óceán...

Will bólintott, és tekintete újra a delfinekre szegeződött. – A tenger sok mindent kínál... jót és rosszat egyaránt. De az ilyen pillanatokért érdemes úton lenni.

Ahogy továbbra is a korlátnak támaszkodtunk, éreztem, hogy a világ körülöttünk elcsendesedik. Mintha az idő is megállt volna egy röpke pillanatra. Szinte belefeledkeztem a férfi társaságába, az arcán táncoló halvány mosolyba, a hangjába, amely olyan megnyugtatóan csendült mint a tengeri szél halk suttogása.

Már régóta beszélgettünk, szinte észrevétlenül sodródtunk a szavak és mondatok hullámain. Éreztem, hogy valami különleges bontakozik ki közöttünk, valami, amit nehéz szavakba önteni. De tudtam, hogy William munkája sosem állhat meg teljesen, hiszen az óceán és a hajó egy pillanatra sem pihen. A férfi figyelme folyamatosan megoszlott köztem és a kötelességei között, még ha próbált is teljesen jelen lenni.

Nem akartam túl sokáig visszatartani. Bár örömmel töltöttem vele ezt az időt.

– Remélem, nem zavartam meg a munkájában – szólaltam meg végül.

A férfi egy pillanatig csendben maradt, majd egy halvány sejtelmes mosoly kúszott az ajkára. Szemeiben egy játékos fény csillant, ahogy lassan megrázta a fejét. – Sophia, maga másképp zavar meg – mondta halkan, és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

A szavai annyira váratlanul értek, hogy szinte elállt a lélegzetem. Az arcomat elöntötte a forróság, és a szívem kihagyott egy ütemet. Mit jelent ez pontosan?

– Örülök, hogy találkoztunk. – folytattam, próbálva megőrizni a nyugalmamat, de éreztem, hogy a hangom egy árnyalattal magasabb lett az izgatottságtól.

– Részemről az öröm.  – felelte csendesen.

Ahogy a szavai elértek hozzám, egyfajta melegség járta át a szívemet, mintha a tenger sós levegője is lágyabbá vált volna körülöttünk. Még mindig éreztem a pillantását magamon, és ahogy a korlátba kapaszkodtam, próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a szívem ütemes dobbanása szinte kiszorította a levegőt a tüdőmből.

Valami történt. Valami megmozdult bennem, amit talán régóta nem éreztem már.