Az álmom mély és békés volt a tenger halk morajlása szinte altatódalként ringatott. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha még mindig a színpadon állnék, a reflektorok fénye körülölel...

Aztán hirtelen... BUMM!

Az ajtó hatalmas robajjal vágódott ki, én pedig ijedten felriadtam, mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna rám. Még mindig félálomban, pislogva próbáltam összeszedni magam, amikor meghallottam Anna hangját.

– Sophia! Kelj fel! Nézd meg ezt! – harsogta izgatottan.

Persze, hogy ő az. Anna mindig ilyen lendülettel érkezik. Most is ott állt az ajtóban, az arcán diadalittas mosollyal amitől csak még inkább kiborultam. Egy újságot szorongatott a kezében, amit annyira lelkesedve lobogtatott, hogy azt hittem, mindjárt darabokra szakad.

– Anna, te jó ég... – hunyorogtam a hirtelen fénytől, ahogy próbáltam felülni az ágyban.

– Nézd! – szinte az arcom elé tolta az újságot, amit eddig lobogtatott. – Nézd meg a harmadik oldalt!

Hunyorogva próbáltam fókuszálni, ahogy az újságot elém tartotta. – Miért, mi történt? – kérdeztem, de mire kimondtam, már rájöttem. Az én nevem volt ott... A címlapon a cikk címével együtt, egy pillanat alatt az álmosságom is tovaszállt. „Sophia Burton: Az Atlanti-óceán csillaga" – olvastam fel hangosan, szinte hihetetlenkedve.

– Nézd, mennyire dicsérnek! Azt mondják, hogy te vagy a Titanic üdvöskéje!

Az ajkaim automatikusan mosolyra húzódtak, de belülről egy furcsa izgalom kavargott bennem. Hogy lehet, hogy ilyen fontosnak tartanak? Tényleg így látnak engem? 

– Ez elképesztő. – suttogtam végül, és újra a cikkre pillantottam.

– Olvasd már tovább! – szinte könyörgött, de a mosolya mindent elárult. Lázban égett.

Mély levegőt vettem és közelebb húztam az újságot, hogy jobban lássam a betűket. 

Sophia Burton: Az Atlanti-óceán csillaga! A minap ismételten felrobbantotta a Titanic színháztermét, lenyűgöző hangjával és elbűvölő előadásmódjával.

Egy pillanatra megálltam, próbáltam feldolgozni a szavak súlyát. – Felrobbantotta a színháztermet? – kérdeztem halkan, de mosolyogva. Egy kis hitetlenség volt bennem. Soha nem gondoltam volna, hogy így írnak majd rólam. Vagy hogy egyáltalán írnak.

– Igen! Mindenki erről beszél! Te vagy a hajó szenzációja! – kiáltotta örömittasan Anna, szemeiben szinte tűz lobbant.

Az ifjú énekesnő, aki az utazás során már több sikeres előadást is adott, nemcsak az utasok, de a hajó személyzete körében is nagy népszerűségnek örvend. Legutóbbi fellépése után szinte mindenki azt kérdezi, mikor hallhatjuk őt újra a színpadon. Egy igazi tehetség, aki biztosan nagy jövő előtt áll.

A szavak egyre csak csengtek a fejemben. Elképzeltem a hajó elegáns belső tereit, a szalonokban üldögélő előkelőségeket, ahogy titokban rólam suttognak. Egy pillanatra nem tudtam másra gondolni, csak erre az újságra, erre a pillanatra, amit örökre meg akartam őrizni.

– Anna – fordultam felé még mindig mosolyogva, bár a hangom egy kicsit tétován csengett. –Ugye megtarthatom ezt az újságot?

– Még szép! Van saját példányom! – mondta, miközben leült az ágyam szélére.

Ahogy még mindig az újságot forgattam a kezemben élvezve a papír enyhe ropogását, Anna szeme hirtelen elkalandozott az éjjeliszekrényem felé. Egy pillanatig csendben maradt majd észrevettem, hogy a tekintete a kis dobozra szegeződik, ami ott pihent a szekrényen, ahol hagytam.

– Hé, mi az ott? – kérdezte kíváncsian és mielőtt még bármit is mondhattam volna, már fel is kapta a dobozt. – Ez meg honnan van? – faggatott.

Annyira belemerültem az újságcikkbe, hogy teljesen elfeledkeztem az ékszerről, amit előző este kaptam...

Ó, igen... – válaszoltam kicsit zavartan. – Egy kabinfiú hozta nekem tegnap este. Nem tudom, ki küldte.

Anna felkapta az ékszerdobozt, és kíváncsian kinyitotta. Szinte elakadt a lélegzete.

– De hiszen ez gyönyörű! Tipped sincs ki küldhette?  

– Fogalmam sincs... – feleltem, még mindig kicsit megzavarodva. – Nem volt hozzá semmiféle üzenet vagy név, csak ez a doboz. 

– Értelek. – bólogatott Anna miközben a doboz tartalmát vizsgálgatta.

– Lehet, de... – mondtam tűnődve, miközben visszavettem a dobozt Annától és óvatosan rácsuktam a fedelét. – Úgy érzem, hogy amíg nem tudom ki küldte, nem lenne helyes hordanom. 

– Sophia, ugyan már! Ajándékot kaptál! Ez egy kedves gesztus, bárkitől is származik. Ha valaki ilyen csodálatos ékszert küldött neked, biztosan azt szeretné, hogy viseld.

– De mi van, ha valami hátsó szándéka van az ajándékozónak? – próbáltam érvelni, de Anna azonnal közbevágott.

– Ez butaság! Nézd, bárki is küldte azt szeretné, ha büszkén viselnéd. Talán azért akar névtelen maradni, mert ha tudnád kitől jött, nem fogadnád el... – mondta, cinkos mosollyal az arcán. 

– Talán igazad van, de én akkor sem érzem helyesnek, hogy hordjam... – válaszoltam habozva.

– Sophia, hidd el néha egyszerűen csak el kell fogadni amit az élet felkínál..  Egy ilyen ajándékot, bármennyire is titokzatos illetlenség nem viselni...

Anna szavai mélyen megérintettek. Talán valóban csak egy kedves gesztus volt, amiért hálás lehetnék. Talán viselnem kellene, hogy megmutassam értékelem az ajándékot.

Végül óvatosan felemeltem a karkötőt, és lassan a jobb csuklómra csatoltam. 

Ahogy Annával beszélgettünk a szavak szinte repkedtek körülöttünk, mint az éjjeli lepkék a kabin halvány fényében. Az újság csillogó betűi még mindig ott égtek a tudatom peremén és az ékszer rejtélye újabb és újabb kérdéseket vetett fel. Minden gondolatom e két téma körül forgott, amikor hirtelen egy meglepő és egészen másfajta zaj törte meg a beszélgetést... A gyomrom egy hatalmas korgással tiltakozott a figyelem hiánya miatt.

Anna szeme elkerekedett, majd hatalmas nevetésben tört ki. – Hű, ez aztán a belépő. Talán harapni kéne valamit nem?

–  Igen lehet, hogy igazad van. – válaszoltam, nevetve csatlakozva hozzá. – A dicsőségtől még nem lakok jól.

Ahogy nekiindultam az ajtó irányába egy pillanatra megálltam, lenéztem a hálóingem anyagára aztán Annára, aki engem figyelt. 

– Ebben mégsem mehetek ki... – mondtam tétován.

– Szem nem maradna szárazon! – tréfálkozott Anna. 

Nevetve fordultam a ruhásszekrényemhez ahol gyorsan végignéztem a választékot. Az ujjaim egy puha, finom anyagból készült fehér ruhán állapodtak meg, amelyet egy korábbi előadásomon viseltem. Egyszerű, de elegáns szabású, a dereka körül egy finom övvel amely kiemelte az alakomat. Éppen elég elegáns, de elég kényelmes is ahhoz, hogy ne érezzem magam túlöltözöttnek.

– Na, így már sokkal jobb! – jegyezte meg Anna karba font kézzel.

A Titanic folyosói zsúfoltak voltak. A szokásos hangok, léptek, halk beszélgetések a tenger halk moraja mind-mind körülvettek minket, de valahogy mindez most másképp csengett. Az újságcikk izgalma, az ajándék rejtélye és Anna biztató szavai valahogy könnyedebbé tették a lépteimet.

Amikor beléptünk a legénységi étkezőbe a helyiség zsibongása azonnal körbevett minket. A hangok keveredtek – csészék csörömpölése, halk beszélgetések, és egy-két vidám nevetés. A reggel még fiatal volt, de már tele volt élettel.

Ahogy körbenéztem egy távolabbi asztalnál Lightollert pillantottam meg egy másik tiszttel. A két férfi épp reggelizett. Lightoller most is élénken gesztikulált, miközben a másik szinte rezzenéstelen arccal hallgatta őt, egyik kezével a teáscsészéje körül játszadozva. 

Mielőtt még felfoghattam volna a pillanatot, Lightoller felnézett. Szemében egy finom, szinte láthatatlan mosoly játszott, majd egy alig észrevehető mégis kedves biccentéssel üdvözölt minket. Csak egy apró gesztus volt, de ahogyan rám nézett éreztem, hogy szívesen látnak az asztaluknál. 

– Sophia, gyere! – súgta Anna pimasz mosollyal az arcán, majd határozottan megragadta a karomat és máris húzott magával az asztal felé.

Üdv uraim! – köszöntötte őket lazán amikor oda értünk, mintha csak régi ismerősökkel találkozott volna. Én némán bólintottam. 

Lightoller komoly, mégis barátságos arccal figyelte a jelenetet. Azonnal láttam, hogy szórakoztatja Anna közvetlensége és pimaszsága. Még mindig kissé zavarban voltam, de ahogy a tisztek nyugodt mosolyát láttam a feszültség lassan eloszlott bennem.

– Nocsak a "pezsgős lányok"! – szólalt meg Lightoller. 

– Személyesen. – válaszolta Anna nevetve és lazán leült az egyik üres székre. Követtem a példáját, bár még mindig éreztem a helyzet kissé kínos mivoltát.

– Remélem a legutóbbi találkozásunk óta nem okoztak újabb rendbontást a fedélzeten. – jegyezte meg.

– Ó, biztosíthatom Lightoller úr, hogy ezúttal teljesen ártatlanok vagyunk! – vágott közbe Anna.

A másik tiszt aki eddig csöndben figyelte a beszélgetést, most felvonta a szemöldökét, mintha azt latolgatná, vajon mennyire komolyak Anna szavai.

– Henry Wilde – mutatkozott be kimérten.

Anna hirtelen előrehajolt, és szélesen elmosolyodott. – Anna Hughes a Titanic hivatalos pezsgőszakértője. Ő pedig itt a társam Sophia Burton, úgyszintén pezsgőkre szakosodott.

Lightoller és Wilde egyszerre nevette el magát. Éreztem, hogy a levegő megtelik egyfajta játékos izgalommal, mintha a szavak csatájára készülnének.

– Miss Hughes, azt hiszem ön valóban új színt hozott a Titanic fedélzetére. De, ha megengedi az én ízlésem talán inkább egy jó pohár whisky felé hajlik. 

Éreztem, ahogy Anna kihívó tekintete felém villan. Túl jól ismertem ezt a pillantást. Anna mosolya szélesebb lett a szeme csillogott, mintha már régóta erre a pillanatra várt volna. 

– Lightoller úr, azt hittem maga ismeri az élet valódi ízeit... De ha valóban a száraz whiskyhez húz a szíve... Nem mindenkinek van alkalma felfedezni a pezsgő igaz varázsát...

Anna szavai élénken, játékosan csendültek ahogy előre hajolt a székén mintha közelebb akarna kerülni Lightollerhez, mintha szándékosan provokálná.

– Tudja a pezsgő olyan, mint egy tánc a pohárban, egy szikra, ami életet lehel a hétköznapokba...

– Miss Hughes, azt hiszem maga túlzottan romantizálja az italfogyasztást. A pezsgő csak buborék és cukor. 

Ahogy Anna és Lightoller szócsatája egyre inkább kibontakozott, úgy éreztem magam, mintha egy különös színjáték közepébe csöppentem volna. Anna könnyed eleganciával, mégis pimasz merészséggel dobálta a szavakat. Lightoller nem maradt alul – mosolya olyan volt, akár egy penge... éles, de szórakoztató, mintha élvezné a játék minden pillanatát.

A beszélgetésük hallatán egy pillanatra elmerültem a gondolataimban, de aztán eszembe jutott, hogy miért is jöttünk ide. Nagy szemekkel néztem a szóváltást, majd finoman megfordultam és a közeli pulthoz sétáltam, hogy valami harapnivalót és egy csésze kávét szerezzek. A reggeli pult egyszerű volt, mégis bájos tele apró pogácsákkal friss kenyérrel és sajtokkal. 

Éppen pogácsákat szedegettem a tányéromra amikor egy ismerős hang zavart meg. Tom lépett mellém és szórakozott mosollyal kérdezte:

– Mondd csak, mit keres Anna a főtiszt és Lightoller társaságában?

Egy pillanatra megdermedtem... a kezem megállt a levegőben, ahogy felnéztem rá. – A főtiszt? – ismételtem meg a szót kissé zavartan, mintha nem is értettem volna teljesen.

– Nem tudtad? – Tom tekintete szinte ragyogott a visszafojtott nevetéstől.

Éreztem, ahogy a vér a fülembe tódul. Wilde a főtiszt? Eddig azt hittem, hogy Mr. Murdoch tölti be ezt a pozíciót, legalábbis Anna ezt mondta... A zavarom egyre nyilvánvalóbbá vált és Tom arckifejezése mindent elárult.

Visszapillantottam az asztalra és láttam, hogy Anna szeme még mindig játékosan csillogott. Nem úgy tűnt, hogy őt bármilyen aggodalom is nyomasztaná. Egy mély levegőt vettem, és lassan visszasétáltam.