Ahogy az ébredés lomha köde lassan eloszlott az elmémben, furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha az álom és a valóság határa összefolyt volna. Az emlékek megpróbálták átrendezni magukat a fejemben... A hideg éjszaka, a suttogó hullámok a kabát meleg súlya a vállamon...

Amikor oldalra fordultam megakadt a szemem egy a székemen hanyagul hevert sötét kabáton.

– Ez nem lehet igaz... – mormoltam magamban, majd megdörzsöltem a szememet mintha azzal eltüntethetném a képet. De a kabát makacsul ott maradt, épp olyan valóságosan mint én magam. Közelebb léptem és egy pillanatnyi bizonytalanság után óvatosan végighúztam az ujjaimat a szöveten. A tapintása hideg volt, mégis puha az illata pedig ismerős...

A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy végignéztem a kabáton. Valami összegyűrődött papírdarab kandikált ki az egyik zsebből. Kíváncsian kihúztam és próbáltam kibogozni a szálakat. A betűk elmosódtak, kuszák voltak mintha a kéz amely írta, sietett volna. 

– Ez most egy H betű, vagy talán egy M? – döntöttem oldalra a fejem, hogy más szögből is megvizsgáljam. A jelek alapján talán egy lista vagy egy emlékeztető lehetett. 

– William írhatta... – gondoltam. Végül félretettem a cetlit. Nem volt időm a rejtélyekkel foglalkozni, mert a gyomrom élesen követelte a figyelmemet.

Az órára pillantottam – negyed kilenc... már megint késésben vagyok! – mordultam fel magamban és sietve öltözni kezdtem. Az előző este elfogyasztott alkohol most valahogy kevésbé érződött, mint legutóbb. Talán tényleg jobban bírom, mint gondoltam. Egy gyors pillantás a tükörbe – elfogadható – majd rohanni kezdtem az étkező felé remélve, hogy még találok valami harapnivalót.

Ahogy beléptem az ebédlőbe megláttam Annát és Tomot, akik már a reggeli kávéjukat szürcsölték. Tom mosolygott, amikor meglátott:

– Csipkerózsika felébredt! – Csak fél füllel hallottam a megjegyzését. Az agyam helyett most a gyomrom vezérelt.

– Farkaséhes vagyok! – jelentettem ki elhaladva mellettük miközben megéreztem a frissen sült perecek sós illatát, ami a pult irányából szállt felém. Azonnal arra vettem az irányt és gyorsan rápakoltam 2 db perecet egy tányérra, majd töltöttem magamnak egy nagy adag kávét, sok tejjel. Óvatosan manővereztem vissza az asztalhoz, kerülgetve a legénység többi tagját.

Anna sokkal rosszabb állapotban volt, mint én vagy Tom. A haja kócosan állt, mint aki órák óta forgolódott az ágyában, és a kezével fájdalmasan masszírozta a halántékát. Láttam, hogy a szeme alatt mély árnyékok húzódtak, mintha az éjszaka súlya még mindig ott ülne rajta.

– Ahhoz képest, mennyit ittunk tegnap este, te szinte ragyogsz, Sophia. Mi a titkod? – vigyorgott Tom.

– Talán valami alkoholista felmenőim lehettek... vagy kalózok! – nevettem fel.

Anna közben nyögött egyet és panaszosan szólt... – Csöndesedjetek már el! Nem látjátok, hogy éppen a meghalni készülök?

Erre már Tom is felnevetett, mire Anna csak szemforgatással válaszolt.

– Tudjátok, tegnap este találkoztam egy tiszttel a fedélzeten...  – szólaltam meg egy pillanatnyi csend után könnyedén. 

Anna fejfájása egy szempillantás alatt tovaszállt, és kíváncsian előrehajolt: – Egy tiszttel? Kiről van szó?

– Mit kerestél te fenn egyedül a fedélzeten? – érdeklődött számon kérően Tom mintha az Apám szerepébe képzelte volna magát.

– Csak egy kis friss levegőre vágytam. – feleltem könnyedén, miközben egy újabb falatot haraptam a perecből.

– Nem emlékszem a teljes nevére, talán William...

Anna szinte félrenyelte a kávéját, amikor meghallotta a nevet. Köhögve próbálta visszaszerezni a lélegzetét, szinte majdnem megfulladt... Tom és én egyszerre néztünk rá a meglepetés és a kíváncsiság keverékével az arcunkon. Egy pillanatig azt hittem, hogy valami rosszat mondtam. 

Anna végül az asztalra csapott, szemében valami szinte lángoló felismerés csillant:

– Csak nem... William Murdoch?!

Elmerengett arccal próbáltam felidézni a nevet a szavak és az emlékek lassan kezdtek összekapcsolódni. Ahogy kimondta valami megvillant az emlékeim között és csettintettem egyet a levegőben, mintha csak egy rejtvény megoldását találtam volna meg.

– Igen, igen, ő az! 

– És... tud pókerezni? – Kérdezte Tom, de Anna egy pillanat alatt visszarántotta a valóságba, és gyorsan tarkón csapta, szinte szikrázó tekintettel.

– Fogd be, Tom!

Tom vigyorogva hátrébb húzódott, de a szemében továbbra is ott bujkált az a csintalan fény. Én viszont még mindig nem értettem, miért ez a nagy felhajtás.

– Mi ez az egész, Anna? Miért csinálsz úgy, mintha valami világrengető dolog történt volna? – kérdeztem a hangomban egy árnyalatnyi türelmetlenséggel.

Anna mély levegőt vett, és a szemét forgatva magyarázni kezdett:

Sophia, az a „kis tiszt" akivel te beszélgettél nem más, mint a hajó első tisztje. William Murdoch a Titanic második legfontosabb embere a kapitány után... 

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. William Murdoch... Az első tiszt. Most már értettem, miért viselkedett olyan diszkréten, miért nem árulta el nyíltan, ki is ő valójában. Nem akart megijeszteni, vagy talán csak szórakoztatónak találta, hogy nem tudom, kivel beszélgetek. 

Anna még mindig döbbenten figyelt engem, én pedig folytattam a perec utolsó falatainak elfogyasztását, mintha semmi sem történt volna. Láttam, ahogy Anna szemöldöke egyre magasabbra szökik a hitetlenségtől, végül rám förmedt...

– Nem értem, hogyan tudsz ilyen nyugodtan enni.

Elkuncogtam magam majd vállat vontam.

– Ugyan már Anna... ő is csak egy ember. Nem értem, miért kell ezt úgy felfújni, mintha legalábbis az angol királlyal ebédeltem volna.

Anna dühösen próbált visszavágni, de már érződött rajta, hogy kicsit elvesztette a lendületét.

– Igen, de... 

Láttam, hogy próbálja magát komolyan venni, de egy kis mosoly bujkált a szája szélén. Én pedig csak elégedetten hátradőltem. 

Ahogy lassan rágcsáltam a perecemet, éreztem Tom tekintetét magamon. Anna aki alig néhány perce még a halálán volt, most minden figyelmét rám összpontosította. Éreztem, hogy a csend szinte megfeszül körülöttünk, mintha azt várnák el tőlem, hogy mikor jut eszembe egy újabb apró részlet az éjszakából.

– Egyébként – szólaltam meg végül. – Mr. Murdoch kölcsönadta nekem a kabátját, hideg volt kint a fedélzeten... Végül nálam maradt.

Anna szinte ugrott a székében, arca elvörösödött, szemében egy pillanat alatt megjelent a meglepetés és az izgalom fénye.

– Miért nem ezzel kezdted?! – kiáltott fel, mintha ez lenne a legfontosabb információ, amit valaha hallott. Tom közben csak rám kacsintott, szokásos csibészes mosolyával mintha többet tudna, mint amit elárul. Lassan felállt és elindult az asztaltól.

– Nekem most indulnom kell, hölgyeim – mondta, még mindig azzal a szemtelen vigyorral. – Próbáljatok meg túlélni nélkülem! – tette hozzá játékosan és egy gyors mozdulattal elhagyta az étkezőt.

– Szia, Tom! – köszöntünk el egyszerre Annával, majd én visszafordultam hozzá, hogy folytassam a történetet.

– Szóval, vissza akarom adni a kabátot Mr. Murdochnak, de fogalmam sincs hogyan találjam meg – kezdtem újra. – Csak ezt a cetlit találtam a zsebében – mondtam és elővettem az említett kis papírdarabot, amelyen még mindig ott látszottak a zavaros, elmosódott vonalak.

Anna közelebb hajolt, és hunyorogva nézte a cetlit. Először kicsit összevonta a szemöldökét, majd gúnyos mosollyal az arcán megjegyezte.

– Ez meg mi? – kérdezte nevetve. – Ez inkább egy macska kaparására hasonlít.

Valóban ahogy a kezemben forgattam a cetli tele volt kusza, sietős betűkkel amelyek inkább voltak hasonlatosak firkálmányokhoz, mintsem érthető szöveghez. 

– Nos, itt van valami, ami talán egy „1"-es – próbálkoztam megfejteni, de a vonalak csak még zavarosabbá váltak a szemem előtt.

Anna megvonta a vállát, majd egy pillanatnyi gondolkodás után így felelt: 

– Lehet „1 óra" is – mondta, de közben láttam rajta, hogy ő maga sem biztos benne. – De még az is bármit jelenthet.

Elgondolkodtam egy pillanatra, majd Anna arcára pillantottam, aki láthatóan még mindig a papírfecnin rágódott.

– Talán a hídon kellene próbálkoznod – mondta végül. – A magasabb rangú tisztek mind ott vannak, és a kapitány is. Ha szerencséd van, ott találod.

Bólintottam és eltettem a papírfecnit a zsebembe, egy pillanatig még a furcsa vonalakat nézve. Valami rejtély volt benne, egy kis izgalom amely újabb kalandra csábított. Anna azonban nem hagyta abba a kérdezősködést.

– Na és milyen volt Mr. Murdoch? – kérdezte kíváncsian, mintha valami különleges titkot készülne kiszedni belőlem. – Hogy nézett ki? Olyan volt, amilyennek mondják?

Megpróbáltam felidézni a férfi arcát, de csak homályos részletek ugrottak be. A holdfény, a lágy szellő, az a kellemes melegség amit a kabátja nyújtott. Megvontam a vállamat.

– Őszintén szólva, nem sokat láttam belőle az este. De nagyon kellemes volt a társasága. 

Anna egy pillanatig méregetett, mintha valami különös részletet keresett volna az arcomon, aztán elmosolyodott.

– Szóval kellemes... hmm... érdekes – jegyezte meg, majd hirtelen rápillantott az étkezőben található órára. – De nekem most mennem kell, különben elkések. Anna mosolyogva intett egyet, majd elindult ki az ebédlőből. Figyeltem, ahogy eltűnik és egy mély lélegzetet vettem.

Ahogy a kabinom falának dőltem, Anna megjegyzésén gondolkodtam. Mégis mikor lenne a legalkalmasabb a hídhoz menni, hogy találkozzak Williammel? Az az 1 óra említése az egyetlen támpont, ami eszembe jutott. Talán épp akkor van váltás, vagy egy pillanatnyi szünet, amikor találkozhatok vele?

Fel-alá járkáltam a kabinban, majd elhatároztam, hogy nincs mit veszítenem. Rápillantottam az órámra – fél egy múlt pár perccel. Úgy döntöttem, hogy ha most indulok, még épp odaérek. Gyorsan magamra kaptam egy meleg ruhát, a kabátot szorosan a karomra vettem, és elindultam a fedélzet felé, remélve, hogy sikerül visszaadnom a tulajdonosának.

A nap aranyszínű fénye játékosan cikázott a hullámokon, és a tenger lágy, megnyugtató hangja valahogy bátorságot öntött belém. Ahogy a navigációs híd felé tartottam éreztem, hogy a szívem gyorsabban dobog, mintha csak versenyezne az idővel. Nincs visszaút Sophia, gondoltam magamban. Ideje kideríteni, vajon mit is hoz ez a találkozás.

Egy darabig távolról figyeltem, ahogy a tisztek jönnek-mennek. Valamiért a lábam mintha nem akart volna előrébb lépni. A gondolataim kusza kérdésekként hullámoztak, de végül vettem egy mély levegőt, és lassan közelebb léptem. 

A szerencsém nem tartott sokáig. Lightoller a másodtiszt azonnal észrevett, amint elértem a híd közelébe. Az arcán kíváncsiság keveredett némi gyanakvással, ahogy közeledett felém.

– Jó napot, kisasszony – szólalt meg a szokásos, kimért hangján, amelyben most egy kis él is bujkált. – Mégis mi dolga van itt a híd közelében?

Még mielőtt válaszolhattam volna, William lépett ki a navigációs kabin ajtaján. Szinte úgy tűnt, mintha valami titokzatos erő vonzotta volna ki, mint a napot a felhők közül. Azonnal észrevette Lightollert és engem is, majd kíváncsian közelebb lépett.

– Minden rendben? – kérdezte nyugodt, de érdeklődő hangon.

Lightoller játékos mosollyal válaszolt. – Csak remélem, hogy a kisasszony most nem akar újabb bajt keverni – utalt a három nappal ezelőtti pezsgős incidensre a tat fedélzeten. 

Éreztem, ahogy egy pillanatra elönt a pánik, de gyorsan összeszedtem magam. Egy könnyed mosoly kúszott az arcomra, és egy kis játékkal a hangomban válaszoltam.

– Nem uram, ígérem most nincs nálam pezsgő.

Lightoller szemében egy apró huncut fény villant, majd William felé fordult, hogy elmagyarázza:

– Ő az egyik hölgy, akiről jelentést kaptunk három nappal ezelőtt... Tudod a tat fedélzeten, az éjszakai rendbontók.

– Csak a kabátot jöttem visszaadni. – feleltem gyorsan.

A férfi szája sarka mosolyra húzódott, majd megszólalt:

– Örülök, hogy most nem kell egy újabb pezsgős incidenssel számolnom – mondta, miközben elvette tőlem a kabátot.

– Akkor sem te mentél ki intézkedni... – Jegyezte meg Lightoller csipkelődve.

William felnevetett, és vállat vont. Lightoller megcsóválta a fejét, de láttam, hogy már nem aggódik inkább csak szórakoztatja a helyzet. Egy kis műsértettséggel az arcán hátat fordított és elindult másfelé, hogy magunkra hagyjon minket.

Mr Murdoch kedvesen felém nyújtotta a karját és cinkosan elmosolyodott:

– Mi lenne, ha sétálnánk egyet a fedélzeten?

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán bólintottam. Miért is ne? A napfény melegen cirógatta az arcomat, ahogy lassan lépdelni kezdtünk a fedélzeten.

– Szóval... maga az egyik pezsgős lány? – kérdezte játékosan, szemében a nap fénye tükröződött.

– Igen, az egyik. – válaszoltam pimasz mosollyal. 

A férfi halk nevetése mély és őszinte volt. Arca markáns, tiszta vonalakkal, mintha az évek során sok szél és sós tengeri levegő formálta volna. A szemei világos kékek, amelyek egyaránt tükrözik a tenger nyugalmát és az ég végtelen mélységét. Sötét haját gondosan hátrafésülte, de az egyenruhája szigorú vonalai között van valami könnyedség, valami nyitottság, ami megkülönbözteti a többi tiszttől.

A testtartása egyenes és büszke, mintha mindig készen állna, hogy bármelyik pillanatban átvegye a vezetést. Széles vállai és erős karjai egy tengerész tapasztalatát tükrözik, de a mosolya, az a halvány mosoly, amely ott játszik az ajkán valami mélyebb, érzékenyebb oldalt is megmutat.

Egy pillanatra megtorpantam és William felé fordultam, majd előhúztam a zsebemből a gyűrött papírdarabot.

– Ez is a magáé, ha nem tévedek – mondtam, és a cetlit felé nyújtottam. – Ezt találtam a kabátja zsebében. Gondoltam, talán fontos lehet... Próbáltam megfejteni, hátha az alapján megtalálhatom önt.

A tiszt elvette a papírfecnit majd egy pillanatra elmélyülten nézte a kusza vonalakat, mintha valami titkos kódot próbálna megfejteni. A homlokán enyhe ráncok jelentek meg, ahogy koncentrált, de a szája sarkában ott bujkált egy kis mosoly.

– Nos, sikerült valamit kibogoznia belőle? – kérdezte, hangjában derűs kíváncsisággal.

Megráztam a fejem, és nevetve válaszoltam:

– Nem igazán... Csak találgatni próbáltam, de végül semmire sem jutottam.

William egy pillanatra még méregette a papírt, majd váratlanul felnevetett:

– Bevallom, fogalmam sincs, mi áll rajta. Valószínűleg én sem tudnám elolvasni.

A nevetése ragályos volt. A társaságában valahogy minden aggodalmam elillant a levegőben. Ahogy rá pillantottam, láttam a szemében azt a szelíd, de kíváncsi fényt. Úgy éreztem mintha egy kis játékot játszanánk, ahol a szabályokat még csak most találjuk ki.