A kocsmában töltött órák szinte észrevétlenül suhantak el. A meleg és a kissé füstös helyiség hangulata, a nevetés, a csendes pillantások és az olykor éles csipkelődések mind-mind olyan természetesen ölelték körül a társaságunkat, mintha mindig is ismertük volna egymást. Az órák előrehaladtával azonban a város nyüzsgése lassan elhalkult odakint, és az utcai lámpák fénye elnyújtott árnyékokat vetett a macskakövekre. A kikötő felől érkező távoli hajókürt hangja halkan, szinte suttogva szűrődött be az ablakokon.

A kocsmaajtó nyikorgása egy pillanatra megtörte az éjszaka nyugalmát, miközben kiléptünk a benti melegből. A friss, enyhén sós szellő azonnal megcsapta az arcomat, mintha a város maga is emlékeztetni akart volna minket arra, hogy lassan ideje vissza indulni. A levegő frissessége szinte magához ölelt, és minden lélegzetvétel könnyedebbnek tűnt.

Az italok hatása érezhetően oldotta a társaság hangulatát. Anna és Charles egymásba karolva tántorogtak előre az utcán, mint két szélfútta falevél. Charles időnként nevetve kapott utána, amikor egy-egy lépése bizonytalanul sikerült. A járókelők kíváncsian pillantott feléjük, talán szórakoztatónak találták a jelenetet, talán szokatlannak.

William csendben lépdelt mellettem. Mozdulatai lassúak és megfontoltak voltak, a jelenlétéből áradó nyugalom most is, mint mindig biztonságot sugárzott.

– Ritkán látom őt ilyen boldognak. – jegyeztem meg halkan.

– A megfelelő társaság csodákra képes – mondta könnyedén, és hangjában ott bujkált az a különös melegség, amit mindig is szerettem.

Csendben haladtunk előre, tovább figyelve párosuk ahogy egyre jobban összeborulnak. Majd egy pillanattal később Anna nevetve fordult hátra.

– Hé! Ti ketten, ne maradjatok le! – kiáltotta Anna, de a hangja furcsán csengőssé vált, és azonnal újra felnevetett. – Mr. Murdoch, vigyázzon Sophiára nehogy eltévedjen!

– Nem fog – válaszolta könnyedén.

A kikötő közeledtével a levegő egyre hűvösebb lett, a sós tengervíz illata pedig keveredett a város lappangó, füstös aromájával. A Titanic már ott magasodott előttünk a távolban, kivilágított ablakai, mint aprócska csillagok szóródtak szét a hatalmas sötét alakján.

A Titanic fedélzetére visszaérve a távoli zajok csendes hátteret biztosítottak a társaságunk jókedvének. Anna alig állt a lábán, minden lépését kacagás kísérte és láthatóan nem akarta beismerni, hogy ideje lepihenni. 

– Nem és nem, én még maradni akarok! – tiltakozott gyermeki éllel a hangjában, miközben egy újabb csuklás törte meg a mondandóját. Ez csak fokozta Charles jókedvét, aki hangosan nevetett, miközben igyekezett őt egyenesen tartani. A nevetésük és a vidám incselkedésük megmelengette a szívemet. Végül Charles elhurcolta Annát, aki kacagva kapálózott a vállán majd végül feladta a küzdelmet. 

Ahogy a másodtiszt elindult vele a kabinok irányába, lassan ráeszméltem, hogy kettesben maradtam Mr. Murdochal.

Ahogy a férfira pillantottam, láttam hogy ő is ugyan úgy a távolodó párost szemlélte. Az arcán halvány mosoly játszott, és a szemeiben egyfajta csendes szórakozottság tükröződött.

– Nyolc óra – jegyezte meg végül halkan, az órájára pillantva. 

Egy pillanatra összeszorult a szívem. Az este végének gondolata valami furcsa űrt hagyott bennem.

– Nem igazán akarok még visszamenni – szólaltam meg végül, szinte önkéntelenül. 

William rám nézett, és egy futó pillanatra mintha valami mélyebb érzés suhant volna át a tekintetében. A halvány mosoly az arcán maradt, de a szemeiből valami szokatlan melegség áradt.

– Mit szólna, ha sétálnánk egyet?

Egyetértően bólintottam, és lassan elindultunk a fedélzet nyugodt szakaszai felé. A lépteink halkan koppantak a fából készült padlón, és a hajó halk zúgása, amely az óceán végtelenségébe olvadt, csendes dallamként kísérte az utunkat. 

William mellettem sétált, távolba révedő tekintetében ott bujkált valami csendes gondolat, amit nem osztott meg velem. De nem is kellett, mert a jelenléte éppen elég volt. Egyszerre tűnt könnyednek és mélynek ez a pillanat, mintha a világ összes titkát magába zárta volna ez a csendes éjszaka.

– Szép itt, nem igaz? – törte meg a csendet halkan. 

Egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Nem válaszoltam rögtön, csak bólintottam, hogy ne törjem meg a pillanat varázsát. 

– Ez a csend... – folytatta William, miközben tekintete az óceán távolába révedt. – Valahogy mindig megnyugtat. Az ember könnyen elfelejti milyen apró.

– Talán éppen ezért olyan különleges – válaszoltam.

A férfi egy pillanatra rám nézett, a szemeiben megértés csillant. Nem szólt, csak lassan elmosolyodott, majd újra az óceán felé fordította a tekintetét. Éreztem, hogy a távolság, amit eddig próbáltunk fenntartani, lassan eltűnik. 

– Holnap után nagy nap lesz – szólalt meg végül, a hangja szinte lágyan simított végig az éjszaka csendjén.

– Igen – válaszoltam egy halvány mosollyal.

–  Kétségem sincs afelől, hogy a közönség el lesz ragadtatva. Csak ne hajtsa túl magát, Miss Burton.

– Ne aggódjon – feleltem játékosan. 

–  Egyébként, hogy érzi magát? Azóta a baleset óta...

– Reggel még éreztem némi fájdalmat – vallottam be őszintén, majd a mosolyom szélesebb lett. – De amikor láttam, hogy Margaret leszállt a hajóról a kis Lunával az oldalán, minden fájdalmam tovaszállt.

William elgondolkodva hallgatott, majd lassan bólintott, bár az arcán ott bujkált némi kétely. 

– Nem lepett meg a válasza. Ez önt jellemzi, Miss Burton.

– Nem tudtam volna tétlenül nézni – válaszoltam könnyedén. 

– Lehet, hogy önnek ez természetes, de másoknak... – kezdte majd elhallgatott, mintha a gondolatai elidőznének valami távolabbi témán. – Nos a lényeg, hogy most már minden rendben van. Holnap pedig egy új nap vár ránk.

– És utána egy új dal – tettem hozzá mosolyogva.

Will tekintete újra az enyémbe fúródott, és egy halk, nyugodt sóhajjal bólintott. – Igen, egy új dal. Azt hiszem, mindenki nagyon várja, hogy hallhassa.

A tenger hullámai halk csobogással súrolták a hajó oldalát, és a levegőben friss sós illat terjengett. A holdfény ezüstszínűre festette a vizet és minden lépésünk egy újabb felfedezés volt ebben a csodálatos éjszakában.

Hirtelen egy fényes csóva szelte át az eget. Egy hullócsillag! Az éjszaka sötét bársonyán villámként hasított át, pillanatok alatt eltűnve, mégis magával ragadóan varázslatosan. Elragadtatott kiáltás szakadt fel belőlem, ahogy az ég felé mutattam, elfeledve mindent magam körül.

– Nézze! Ugye látta? – kérdeztem izgatottan, a hangom szinte remegett a csodálattól. – Egy hullócsillag!

William lassan felnézett, de az apró mosoly hamar elárulta, hogy elszalasztotta a pillanatot. 

– Sajnos nem láttam – felelte halkan, de a hangja valahogy mégis derűs maradt.

– Tudja, a hullócsillagokkal kívánni lehet. És ha az ember hisz benne, a kívánság valóra válik.

– És ön mit kívánt, Miss Burton? – kérdezte, a hangjában játékos kíváncsiság bujkált.

Egy pillanatra felé fordultam.

– Ha elmondanám, akkor nem teljesülne, igaz? 

– Akkor jobb, ha titokban tartja, Miss Burton. A kívánságok túl értékesek ahhoz, hogy elpazaroljuk őket.

Nem feleltem, csak elfordítottam a fejem és az eget néztem. A csend közöttünk nem volt kényelmetlen, inkább meghitt, mintha mindketten ugyanazt a láthatatlan dolgot próbáltuk volna megérteni. 

– Tudja, gyerekkoromban rajongtam a csillagokért. Olyan volt, mintha minden éjszaka egy új világot fedezhettem volna fel. A nagybátyám megtanította nekem a csillagképeket. Minden este kimentünk a kertbe, hogy megmutassa nekem a göncölszekeret.

– És van kedvenc csillaga vagy csillagképe?

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd bólintottam.

– Igen, van. Az Esthajnalcsillag, de valójában az nem csillag, hanem a vénusz bolygó. A nagybátyám azt mondta, hogy az Esthajnalcsillag az útmutató a hajósoknak. 

Mr. Murdoch figyelmesen hallgatta minden szavamat, és amikor befejeztem csendben bólintott. A távolból egyszer csak halk zene szólalt meg, és a dallam lassan kúszott felénk, mintha az éjszaka saját hangját hallanánk. William megállt, és én is megtorpantam. Nem szóltunk, csak hallgattuk a zenét, amely szinte hívogatóan szállt a levegőben.

Ahogy álltunk ott, a zene valahogy összehozott minket. A világ többi része megszűnt létezni, csak mi maradtunk és az a titokzatos dallam. William lassan fordult felém, és a tekintetében ott volt minden, amit szavakkal talán soha nem tudott volna kifejezni. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog, a levegő szinte felforrósodott közöttünk.

A férfi lassan, szinte óvatosan lépett közelebb, mintha attól tartana, hogy megtörik a pillanat. A lélegzete alig hallható volt, de éreztem, ahogy a távolság egyre csökken köztünk. 

Az ujjaim ösztönösen a ruhám szegélyére siklottak, mintha meg akarnám őrizni az egyensúlyomat. Ő lassan felemelte a kezét és finoman, alig érezhetően megérintette az arcomat. Az érintése meleg volt, gyengéd, és olyan biztonságot adott, amit még soha nem éreztem. A szívem zakatolt, a lélegzetem pedig szinte elakadt.

– Miss Burton... – szólalt meg halkan, a hangja mély volt.

A tekintetünk össze találkozott, és abban a pillanatban tudtam, hogy minden fal, amelyet eddig magam köré emeltem, lassan leomlik. A férfi egyre közelebb hajolt, az arca csak néhány centire volt az enyémtől. Láttam a szemeiben a habozást, a tiszteletet és valami mást, valami mélyebbet amit nem tudtam szavakba önteni. A lélegzete finoman súrolta az arcomat, és egyetlen hajszál választott el minket attól, hogy a pillanat valósággá váljon.

A pillanat tökéletes volt, szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De mielőtt bármi történhetett volna, egy éles kürtszó hasított át az éjszakán. Mindketten összerezzentünk, mintha a varázslat egy pillanat alatt szétfoszlott volna. 

Én zavartan pislogtam, és próbáltam összeszedni magam. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd, a szívem pedig szinte ki akart volna szakadni a mellkasomból.

– Talán ideje visszatérnünk – mondta végül, a hangjában csendes nyugalommal, amely mintha egyszerre sugallta volna az éjszaka végét és valami kimondatlan folytatás ígéretét.

Egy pillanatra elgondolkodtam. A levegő hideg volt, de a gondolat, hogy az este véget érjen, valami furcsa űrt hagyott bennem. Végül mégis bólintottam, bár a mozdulat nehéznek tűnt.

– Igaza van. Ideje visszavonulni – mondtam halkan, de a szívem mélyén mást kívántam.

– Vissza kísérhetem a kabinjához? – kérdezte, a hangjában ott volt az udvariasság, de egyben valami több is, amitől egy pillanatra megálltam.

– Nem szükséges – feleltem gyorsan, talán túlságosan is sietve. – Oda találok, de köszönöm.

A férfi egy pillanatra habozott, mintha még mondani akarna valamit, de végül csak bólintott.

– Jó éjszakát Sophia! – mondta, én pedig néztem, ahogy lassan elindult az ellenkező irányba. Minden lépése nyugodt és megfontolt volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne otthagyni az éjszakában.

Figyeltem, ahogy az alakja lassan eltűnik a sötétben. A szívem furcsán szorított, mintha valami fontosat veszítettem volna el.

A hideg szél szinte villámcsapásként rántott vissza a valóságba. Mély levegőt vettem, próbáltam lenyugodni, és lassan elindultam a kabinom felé. Ahogy végig haladtam a fedélzeten, a hajó halk ringása megnyugtató ritmust adott a gondolataimnak, de legbelül mégis összevissza kavargott minden. 

William... Az alakja, a hangja, a tekintete... Az elmúlt percek annyira valószerűtlenek voltak, mintha egy álom lett volna az egész. Nem tudom, hogy ő tudja-e mit jelentett nekem ez az este, de én biztosan érzem, hogy valami megváltozott bennem. Sok férfival találkoztam már, éltem meg szép pillanatokat, édes szavakat, de ez most valahogy más volt. Egészen más.

Mindig azt hittem, hogy az életemnek csak egyetlen igaz szenvedélye van, a zene. A dallamok voltak a menedékem, az örömöm és a bánatom.

Egy világ, ahol biztonságban érezhettem magam. A szívem azért vert, hogy alkossak, hogy kifejezzem magam. És most... most úgy érzem, hogy ez megváltozott.

A szívem már nem csak a zenéért dobog. Valahogy William is belépett abba a térbe, amit eddig csak a zene töltött ki. Minden mozdulata, minden szava olyan természetes, és mégis, ott rejtőzött benne valami, ami olyan idegen és ijesztően ismerős volt számomra. Nem csak egy pillanatnyi vonzalom volt ez. Nem csak a romantika szokásos varázsa. Ez mélyebb.

Ahogy a kabinom ajtaja elé értem, megtorpantam. Vajon tudja, mit érzek? Észrevette a zavaromat amikor közelebb lépett hozzám?

Ahogy a kezem az ajtókilincsre siklott, egy furcsa érzés kúszott végig rajtam. Nem akarom, hogy ez az érzés elillanjon. 

Egy tiszt, aki a kötelességeinek él és én, egy művész, aki az álmait követi... Két világ, amely látszólag olyan távol áll egymástól. Mégis, valahogy úgy érzem, hogy mellette minden egyszerűbb. 

Lassan kinyitottam az ajtót, és beléptem a kabinomba. A szoba csendje és a lágy gyertyafény megnyugtatta az érzékeimet, de a gondolataim nem tudtak lecsillapodni. Ahogy az ágy szélére ültem, kezemmel a nyakláncomhoz nyúltam. Ez a kis medál eddig mindig arra emlékeztetett, honnan jöttem, és miért küzdök. Most azonban, mintha egy új jelentést kapott volna. 

Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem. Az a pillanat, amikor majdnem megcsókolt, újra és újra lejátszódott a fejemben. A szemében látott érzés, az a gyengéd, mégis határozott közeledés... A szívem még mindig gyorsabban vert, mint kellett volna, és éreztem, hogy nem a zene miatt. Hanem miatta. William Murdoch miatt. És bár nem tudom, mit hoz a jövő, egy dologban biztos vagyok. Szeretem William Murdochot.