A halvány reggeli fény éppen csak beszűrődött a szoba vékony függönyein keresztül, lágyan játszadozva a falakon. Az éjszaka eseményei homályosak voltak... a fedélzeten tomboló vihar, az esőcseppek amelyek az arcomra hullottak, és az a pillanat amikor William Murdoch megmentette az életemet. Ahogy a jelenetek visszakúsztak a tudatomba, hirtelen olyan érzés fogott el, mintha a testem megbénult volna.

Lassan kinyitottam a szemem, a hajam néhány tincse az arcomba hullott, nedvesen és kuszán tapadt a homlokomra, mintha éjszaka lázas álmok gyötörtek volna. A szoba egyszerre forgott és remegett körülöttem, mintha még mindig a vihar közepén lettem volna. Próbáltam felülni, de a gyengeség szinte a párnához szögezett, azonnal visszadőltem.

Próbáltam mély levegőt venni, de a mellkasomat nyomasztotta valami megmagyarázhatatlan szorongás. Nem mehettem ki, nem mozdulhattam, mintha a saját testem egy börtönné változott volna. A gondolataim össze-vissza kavarogtak, mintha valami idegen erő tartotta volna fogva őket, és nem hagyta volna, hogy egyetlen tiszta mondatot is megfogalmazzak.

Ekkor halk nesz hallatszott a szoba másik feléből. Odafordítottam a fejem, az orvos volt az aki korábban már meglátogatott, most ismét megjelent az ajtóban.

– Jó reggelt, Miss Burton – szólalt meg mély hangon, ahogy közelebb húzott egy széket az ágyam mellé. – Hogy érzi magát?

– Mintha egy kavicsot zártak volna a fejembe. 

Az orvos kissé elmosolyodott, bár a szemei komolyak maradtak. – Nem is csoda, kisasszony. A tegnap este történteket még jó darabig érezni fogja. Enyhe agyrázkódása van, pihenésre lesz szüksége.

Próbáltam összpontosítani a szavaira, de az agyam szinte minden mondatát elnyelte, mintha egy sűrű ködön át próbálnám megérteni. 

"Agyrázkódás... pihenés..." – ezek a szavak keringtek a fejemben, de valahogy olyan távolinak tűntek, mintha egy másik világban hangzottak volna el.

– Azt javaslom, hogy a következő napokban ne erőltesse meg magát – folytatta az orvos, miközben jegyzeteket készített a táskájában talált kis könyvecskébe.  

Nem voltam biztos benne, hogy a felét is megértettem annak amit még elmondott, de bólintottam, hogy ne tűnjek teljesen tudatlannak. 

A fehér köpenyes férfi időközben befejezte az előadását, és egy szelíd, megértő mosollyal nézett rám. – Most pedig pihenjen, Miss Burton.

– Igen, persze – bólintottam bár tudtam, hogy ez hazugság. Pihenni? Most, amikor minden perc számít? Azt akarja, hogy csak feküdjek itt, tehetetlenül mintha nem várna rám semmi ezen a világon? A gondolataim azonnal a New Yorki fellépésre terelődtek. A dal amin órákon át dolgoztunk...

Azt hiszi, hogy egy törékeny porcelánbaba vagyok, akit ágyban kell tartani? Ez a fellépés több, mint egy egyszerű előadás. Nem hagyhatom, hogy egy kis émelygés vagy szédülés az utamba álljon.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, újra csend ereszkedett a szobára. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Az émelygés újból felerősödött, mintha a testem figyelmeztetni akarna, hogy ne foglalkozzak most semmivel.

– Csak pihenjek – ismételtem az orvos szavait magamban, de a lelkemben már egy lázadás szikrája lobbant fel. Nincs idő pihenni.

Ahogy még éppen rendezni próbáltam a gondolataimat, újabb neszt hallottam az ajtó irányából. Aztán az ajtó hirtelen kivágódott amire szinte összerezzentem. A szokásos belépő Annától, ezt a viselkedést soha, semmilyen körülmények között nem próbálta meg levetkőzni. Hosszú szoknyája lágyan suhogott körülötte, vörös haja kissé rendezetlenül omlott vállaira, és a szemében megcsillanó aggodalom azonnal elárulta, hogy pontosan tudja, mennyire rosszul voltam az éjszaka. Mögötte Tom zárta az ajtót, arcán azzal a sajátos félmosollyal, amit annyira szerettem benne.

– Hát te aztán tudod, hogyan hozd ránk a frászt szupersztár! – nevetett fel Tom.

– Tom! – csattant fel Anna, de a szemeiben ott bujkált a megkönnyebbülés. Leült az ágyam szélére, és a kezét gondoskodóan a homlokomra helyezte, mintha a testem hőmérséklete hirtelen megváltoztathatna bármit is. – Hogy érzed magad?

– Jól vagyok – hazudtam könnyedén, mintha csak egy ártalmatlan megfázásról beszélnék. Próbáltam magam kihúzni, mintha a testtartásommal is bizonyítani akarnám, hogy minden a legnagyobb rendben.

– Szóval jól vagy – jegyezte meg Tom a falnak támaszkodva karjait összefonva a mellkasán. 

– Tényleg jól vagyok! – próbáltam meggyőzni őket.

– Ha legközelebb is valami hasonló fordulna meg a fejedben, legalább szólj... – jegyezte meg szórakozottan.

– Komolyan, Tom... néha olyan vagy, mint egy öt éves. – mordult rá Anna

– Ezért szerettek nem? – felelte vállat vonva, mintha ez a tény mindent megmagyarázna. 

– Tom, fogd be! – szólt rá Anna, de hangjában már nem volt keménység. Közelebb húzódott hozzám, és lágyan megfogta a kezemet. – Komolyan, Sophia. Azért én nagyon megijedtem, amikor meghallottam, hogy mi történt. Tudod mennyire fontos vagy nekünk, igaz?

Éreztem, ahogy a torkom összeszorul. A gyengeségem most először kezdett megmutatkozni, és hirtelen úgy éreztem, mintha a testem minden ereje elpárolgott volna. 

– Tudom – válaszoltam halkan, és megszorítottam a kezét, ahogy egy újabb erőtlen mosolyt erőltettem az arcomra.

Tom kihasználva a pillanatot odasétált az ágyhoz, és játékosan megveregette a vállamat. – Nem mindenki vállalkozik arra, hogy a vihar közepén kutyákat hajkurásszon a fedélzeten.

Anna mintha csak várt volna egy csendesebb pillanatra, közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett. – És mondd csak, mi történt, miután kettesben hagytalak Mr. Murdochal?

A kérdés olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tom ekkor közbeszólt. – Ó ha valami titkos románc zajlik, esküszöm... semmit sem hallottam! 

– Mr. Murdoch csak biztosra akart menni, hogy rendben vagyok e – kezdtem és éreztem, ahogy az ujjaim ösztönösen összefonódnak az ölemben. – Nem történt semmi.

Anna elhúzta a száját, de nem szólalt meg azonnal. Látszott rajta, hogy nem elégedett meg ennyivel, de most megadóan bólintott. Tom pedig egy hangos sóhajjal távolodott el tőlünk.

– Tudod – kezdte halkan, mintha csak magának beszélne – bármekkora őrültség is volt, amit tettél, büszke vagyok rád. Az a bátorság és önfejűség...

– Én? Önfejű? – kérdeztem színlelt felháborodással, bár a mosolyomat nem tudtam elrejteni.

– Igen, pontosan – bólintott Anna, és szórakozottan fújt egyet. – De azt hiszem, éppen ezért szeretünk ennyire. 

Tom eközben megkerülte az ágyat és leült az egyik székre, amely recsegve tiltakozott a súlya ellen. – Szóval, most hogy hőst csináltál magadból, mi a következő terv? 

– Nem vagyok hős! – vágtam vissza, miközben szinte önkéntelenül összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Tudtam, hogy ez védekezésnek tűnhet, de tényleg úgy éreztem, hogy messze vagyok attól amit egy hős képvisel.

– Azért remélem, legközelebb valami kevésbé veszélyes dologgal próbálkozol. Esetleg megmenthetnél egy virágot a kiszáradástól.

Elnevettem magam, bár a nevetésem gyenge volt és rekedt.

Ahogy Anna és Tom nevetése lassan elhalt, az ajtó ismét kinyílt. Ezúttal azonban nem hirtelen vagy váratlanul hanem lassan, szinte ünnepélyes csendben tárult fel. Ahogy felnéztem, megpillantottam a főtisztet, mellette pedig William Murdochot, aki komoly, szinte szigorú tekintettel lépett be a szobába.

– Miss Burton – szólalt meg a főtiszt határozottan – Mr. Murdoch és én azért jöttünk, hogy jegyzőkönyvet vegyünk fel az éjszaka történtekről. Kérem, ha megfelelő az időpont...

Tom és Anna tekintete azonnal a két férfira szegeződött, mintha egyszerre visszahúzódóvá váltak volna a két tiszt jelenlétében. A szoba atmoszférája hirtelen megváltozott, már nem volt helye a könnyedségnek vagy a nevetésnek.

– Azt hiszem, mi itt végeztünk is. – mondta Tom, miközben felpattant a székről.

– Igen – vágta rá Anna, bár a hangja kissé bizonytalanul csengett. Egy pillanatra még visszanézett rám, mintha biztosítani akarna róla, hogy minden rendben lesz, de aztán lesütötte a szemét.

Egy utolsó bólintással távoztak, majd magamra hagytak a szobában a két tiszt társaságában. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, éreztem, hogy a szívem szinte összeszorul a mellkasomban. A könnyed biztonságot adó pillanatok, amelyeket Annával és Tommal töltöttem most mintha szétfoszlottak volna.

 – Kérem mondja el mi történt a vihar során – szólalt meg Mr. Wilde.

Bólintottam, bár a torkomban lévő gombóc csak nehezen engedett szólni. – Igen, természetesen.

William egy kis jegyzetfüzetet húzott elő, tollát a papírhoz emelte. – Kezdjük el az elején – mondta.

Ahogy kimondta a szavakat, éreztem, hogy minden könnyedség és biztonság kicsúszik a talpam alól, a tekintete most hűvös volt és távolságtartó.

– Én... – kezdtem bizonytalanul, próbálva összeszedni a gondolataimat. – Csak meg akartam menteni őt, a kutyát... Kint volt a csónakfedélzeten, ahogy megláttam, nem gondolkodtam, egyszerűen csak rá vetettem magam. És ekkor hallottam egy hatalmas csattanást.

Ahogy kimondtam, mintha újra ott lettem volna a viharban. – Amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy valami megmozdul a magasban. Egy csónakot tartó szerkezet lehetett, olyan gyorsan történt minden... Minden lelassult körülöttem, képtelen volna mozdulni. A lábaim megbénultak és csak néztem, ahogy az óriási csónak egyre csak közeledik.

– És akkor... – a hangom elcsuklott, ahogy megpróbáltam kimondani a következő szavakat. – Éreztem egy erős rántást, Mr. Murdoch karja szinte a derekam köré fonódott, és olyan erővel rántott el, hogy azonnal eltűntem csónak útjából. 

William keze megállt a jegyzetelésben, de nem nézett fel. Éreztem, hogy mindketten feszülten figyelnek, de nem szakítottak félbe.

– A következő dolog, amire emlékszem... – folytattam lassan – az az, hogy bevertem a fejem, amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már itt voltam.

– Köszönöm, Miss Burton. Ez minden. – szólalt meg végül Wilde. – Legyen óvatos a jövőben – tette hozzá.

– Igen, uram – válaszoltam halkan, de a szavaim üresnek tűntek. Ahogy az ajtó felé indultak William egy pillanatra hátrafordult. Más volt mint az elmúlt percekben, mintha a törődés, féltés csillant volna fel a tekintetében.

De aztán mintha rájött volna, hogy túlságosan is sokat engedett volna magának. Az arcára visszatért a hivatalosság és a távolságtartás merev kifejezése.

– Pihenjen, Miss Sophia – mondta halkan, de a hangjában volt valami, más volt mint puszta utasítás. Talán törődés. Talán aggodalom. Egy utolsó, szinte alig észrevehető bólintással megfordult, majd kilépett Wilde után a szobából.

Ahogy az ajtó halkan becsukódott mögöttük, a szoba ismét csendbe burkolózott. A fejem még mindig tompán lüktetett, de valamiért már nem éreztem magam annyira elveszettnek.

Mély levegőt vettem, a szobát betöltő csend lassan kezdte feloldani a gondolataim közt húzódó gátakat. Most először éreztem igazán, hogy a dal, amelyen annyi ideje dolgoztunk, valahogy megváltozott. Már nem csupán egy szép dallam volt, nem egy egyszerű előadásra szánt mű, hanem egy rész belőlem, az éjszaka viharos eseményeiből.

Az érzés, hogy valaki melletted áll és segít, amikor a legnagyobb veszélyben vagy, hirtelen annyira valóságossá vált. 

Ki kell jutnom innen. Nem feküdhetek itt, miközben a dal... a dal, még befejezetlen. 

Nem vesztegethetem tovább az időt. A zene most több volt számomra, mint valaha. Még ha az orvos, a szabályok vagy bárki más az utamba is állna, nem hagyhatom, hogy elválasszon attól, amiért eddig küzdöttem.

3 órával később...

A helyzet végül magától megoldódott, mivel az orvos úgy döntött, hogy nincs szükség a további bent tartásomra. 

Bár megjegyezte, hogy pihenésre lesz szükségem a következő napokban, én már alig hallottam a szavait. A gondolataim messze jártak, és csak egyetlen dolog járt a fejemben. Végre szabad vagyok és megvan az esélyem, hogy befejezzem a dalt.

Amint egyedül maradtam, azonnal éreztem, hogy a szívem vadul kalapál a mellkasomban. A szobában eltöltött órák alatt volt időm átgondolni mindent. 

Ahogy felültem az ágyban automatikusan a láncomhoz nyúltam, hogy megérintsem. De az ujjaim a hideg bőrömmel érintkeztek.

– Nem, ez nem lehet igaz... – motyogtam magam elé és éreztem, ahogy a lélegzetem egyre szaggatottabbá vált. Kapkodva próbáltam levegőt venni, de mintha minden egyes szippantással egyre kevesebb oxigén jutott volna a tüdőmbe. A mellkasom nyomás alatt állt, mintha valami láthatatlan erő szorította volna össze, és hirtelen az egész szoba összeszűkült körülöttem.

Félresöpörtem a takarót, átfutottam a kezemmel a párnákon, mintha abban reménykednék, hogy csak véletlenül rejtőzik valahol a puha anyagok között. Semmi. Minden porcikám reszketett, ahogy a tekintetem a széken heverő ruháimra vándorolt. Úgy éreztem, mintha az egész világ súlya az én vállaimra nehezedne, ahogy kikászálódtam az ágyból. De most nem számított a fájdalom vagy a gyengeség, csak a nyakláncomat akartam visszakapni.

A széken heverő ruhám anyaga között kezdtem kétségbeesetten kutatni. A szék mellett a padlóra térdeltem, hátha leesett és a sötétebb zugokban lapul. A padló hideg volt a térdem alatt, és ahogy végighúztam a kezem a faparkettán, éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Nem, nem sírhattam. Ez a lánc túl fontos volt ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam.

Ez a nyaklánc számomra több volt, mint egy egyszerű ékszer. Egy emlék volt, egy darab az életemből, egy kapocs amely az otthonomhoz kötött. 

– Kérlek... – suttogtam magam elé, mintha a szoba falaihoz fohászkodnék segítségért. Bármibe is kerüljön, vissza kell kapnom... A láncom nélkül olyan voltam mint egy hajó, iránytű nélkül.