A zongora lágy hangja lassan elhalt a színházteremben, egy pillanatra megálltunk, hogy átgondoljuk mennyit is haladunk. 

Az idő már jócskán a délutáni órák felé járt, az egész délelőttöt próbával töltöttük. A dal bár  lassan, de kezdett összeállni. 

Mély lélegzetet vettem, és körbenéztem a teremben. Láttam a fáradtságot, de ugyanakkor azt a különleges csillogást is a szemükben.

– Ideje lenne szünetet tartani, nem?  – mondtam végül, majd felálltam a zongora mögül megnyújtóztatva a végtagjaimat.

A többiek helyeslően bólintottak. Amikor kiléptem a színházterem biztonságos csendjéből azonnal megütött a folyosón uralkodó feszültség. Minden egyes lépésemnél érezni lehetett a fedélzeten dúló vihar dühét.

Az étkező felé tartva a hajó minden apró rezdülése erőteljesebbnek tűnt. Mire megérkeztem a legénységi étkezőbe, az emberek csendben sugdolóztak egymás között. Az arcokon ott ült a feszültség, a gondterhelt vonások mély barázdákat vágtak a matrózok homlokán, míg a kezük görcsösen markolta a csészéket vagy a villa nyelét. Az egyszerű étkező most sötétebbnek és ridegebbnek tűnt, mintha az ablakokon át beszivárgó kósza fények sem mertek volna teljesen behatolni. Letelepedtem egy félreeső sarokba, igyekezve kizárni a körülöttem lévő aggodalmat, de hiába. A hajó enyhe dülöngélése, az asztalokon finoman megcsikorduló evőeszközök és az étkező falainak halk, szinte kétségbeesett remegése egyre nyugtalanítóbbá vált.

Próbáltam az előttem lévő egyszerű ebédre koncentrálni, de az étel íze olyan idegennek hatott a számban, mintha valami más világban lennék. Hallgatóztam, a beszélgetések elmosódott suttogássá fonódtak össze, de néhány szó mégis tisztán elért hozzám. Az előttem ülő férfi halk, mély hangon említette, hogy már négy ember is megsérült azóta, hogy a vihar kitört. Éreztem, ahogy a szívem egy pillanatra kihagy, mintha a vihar hullámai az én testemre is kihatottak volna.

A kanál hideg féme megcsúszott a kezemben, és hirtelen azon kaptam magam, hogy Mr. Murdochra gondolok. Biztonságban van egyáltalán? A gondolat, hogy talán most kint áll a fedélzeten, miközben a tengeri vihar teljes erővel ostromolja a hajót, mély aggodalommal töltött el. A szívem mintha fájón összeszorult volna.

Egy mély lélegzetet vettem, és a csészémbe kortyoltam. Végül felkeltem és szinte önkéntelenül elindultam a folyosón a B fedélzet felé, ahol Anna dolgozott. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy Ő rendben van-e. 

Az erősödő hajóremegés és az ajtók halk nyikorgása furcsa ritmust adott a lépteimnek. Az emberek arcán ott ült az aggodalom, a szemekben rejtett félelem csillogott.

Egy tiszt éppen utasításokat osztogatott az egyik sarokban, míg egy matróz az arcán a rettegés nyomával kapaszkodott a falba, ahogy a hajó egy újabb döccenése megdobta a testét.

Miközben elhaladtam mellettük, próbáltam nem tudomást venni a belső remegésemről. Ahogy végig sétáltam a B fedélzetre vezető lépcsőkön egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam.

A vihar egyre erősebben tombolt odakint. Ahogy megpillantottam Annát a fedélzet egyik félreeső sarkában, éppen egy nehéz, ezüst tálcát egyensúlyozott az egyik asztal mellett. A mozdulatai általában kecsesek és nyugodtak voltak, de most látszott rajta, hogy az egyensúly megtartása komoly erőfeszítést igényel. Az egyenruhájának fehér csipkegallérja kissé elcsúszott, és a homlokán apró verejtékcseppek csillogtak. Amikor meglátott azonnal egy megkönnyebbült mosoly ült ki az arcára, majd pár perccel később oda lépett hozzám.

– Hát te? – kérdezte csendesen, majd leengedte a tálcát az egyik üres székre. 

– Nos, csak azon gondolkodtam... hogy talán eljárt a szád Tom előtt.

Anna arca azonnal árulkodóvá vált, mintha rajtakaptam volna valami tiltott dolgon. A szemei kikerekedtek és pár másodpercig próbálta keresni a megfelelő szavakat. 

– Hát... nem mondtad, hogy titok! – mentegetőzött, de a szája sarkában már ott bujkált egy játékos mosoly. – És különben is, csak Tomnak meséltem el. Nem mintha lenne bárki más ezen a hajón, akivel megoszthatnám!

A szememet forgatva válaszoltam. – És mi van Lightollerrel? Úgy tűnt, egész jól kijöttetek...

Anna hirtelen elhallgatott, arcán zavartság és enyhe pírral keveredő megdöbbenés jelent meg. Egy pillanatig csend telepedett ránk, mintha mindketten várnánk, hogy a másik szólaljon meg először.

– Ő... nos, ő más – bökte ki végül.

– Hát persze – válaszoltam, de nem tudtam visszafogni a mosolyt, ami az arcomra szaladt.

Mielőtt tovább beszélgethettünk volna egy a szél által becsapódó ajtó zaja szakította félbe a társalgásunkat. A fedélzet távoli sarkából egy idős nő alakja tűnt fel, ruhája ázott és gyűrött, mintha az utóbbi órákat az erős széllel és esővel dacolva töltötte volna. Margaret volt az!

A mozdulatai kapkodók és rendezetlenek voltak, mintha maga is elvesztette volna a talajt a lába alól.

– Margaret! – szólítottam meg, amint közelebb ért. – Mi történt?

– Eltűnt – suttogta elfúló hangon, miközben remegett a keze. – Luna... az én Lunám eltűnt!

Anna és én egyszerre döbbentünk meg. A szívem összeszorult, ahogy láttam a nő könnyeit és önkéntelenül is közelebb léptem hozzá, mintha a jelenlétem bármilyen módon is segíthetne enyhíteni a fájdalmát.

– Margaret, nyugodjon meg – mondtam gyengéden, próbálva lenyugtatni őt, bár magam is alig hittem el, hogy a szavaim bármit is érnének. – Megtaláljuk őt.

– Kint van a fedélzeten –  zokogta. – Megijedt majd kiugrott a kezemből, és kiszaladt a fedélzetre. 

– Eszedbe se jusson! – figyelmeztetett Anna, megragadva a karomat.

Anna szavai mit sem értek, magamon éreztem Margaret kétségbeesését. – Segítenem kell – suttogtam inkább magamnak, mint Annának.

– Te is tudod, hogy nem lehet kimenni a fedélzetre. – Anna hangja szinte könyörgővé vált, de én csak megráztam a fejemet. A gondolataim már a kiskutya körül forogtak... egyedül van, kiszolgáltatva a vihar dühének.

– Kimegyek és megkeresem! – mondtam határozottan, miközben kihúztam magam Anna szorításából.

– Ne legyél már ilyen hülye! A francba, Sophia! Nem mehetsz ki oda ebben az átkozott viharban! – próbált visszatartani Anna, de már késő volt. A szívem hevesen vert, miközben Margaret hálás tekintete kísért utamon. 

Ahogy kiléptem a fedélzetre az arcomat jeges esőcseppek lepték el. A szél vadul kapott bele a ruhámba, az anyag szinte fájdalmasan csapódott a bőrömhöz. A fedélzet recsegett és ropogott minden egyes hullámcsapásnál.

Villámlás szelte ketté az eget és egy pillanatra megvilágította az óceán dühöngő, örvénylő felszínét, amely mintha kísérteni akarta volna a hajót.

Óvatosan haladtam előre, egyik kezemmel a korlátra támaszkodva, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat a hajó vad imbolygása közben. A jéghideg fém érintése szinte égette a tenyeremet, de nem törődtem vele. Lépéseim lassúak és megfontoltak voltak, mégis a szívem egyre gyorsabban vert, ahogy közeledtem a csónakfedélzethez.

Útközben több matrózzal találkoztam, akik azonnal rám förmedtek. Egyikük egy idősebb, ősz hajú férfi a karomért nyúlt, hogy visszatartson. Nem tudta eldönteni, hogy bolond vagyok-e, vagy csak vakmerő. Végül elengedett, és egy utolsó pillantást vetve rám, eltűnt a sötétségben.

A vihar hangjai mintha egyre hangosabbak lettek volna, és a szél mintha ki akart volna lökni a fedélzetről. De akkor megláttam Őt. Luna ott kuporgott a fedélzet egyik sarkában, kis testét görcsösen összehúzva.

Azonnal odasiettem hozzá, és térdre estem mellette, nem törődve azzal, hogy a ruha alatt a bőröm mennyire fázott és sajgott az esőtől. – Nyugodj meg édesem, itt vagyok – suttogtam, miközben a reszkető testét magamhoz öleltem. A kutya orra nedvesen nyomódott a nyakamhoz, és éreztem, ahogy a kis szíve vadul kalapál.

Ahogy kiegyenesedtem volna valami hatalmas és nehéz csattanás hallatszott felettem. Felnézve láttam csak, ahogy az egyik mentőcsónak vészes lassúsággal kezdett felém borulni. A rettegés megdermesztette a vért az ereimben, mozdulni sem tudtam, mintha a lábaim legyökereztek volna.

Egy pillanattal később valami hatalmas erő taszított oldalra. A csónak becsapódásának hangja eltompult a fejemben, a vihar zúgása pedig lassan elhalkult. Éreztem, hogy valaki szorosan tart.

– Mit képzelt, hogy idejön?! – Mr. Murdoch volt az. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam őt, ahogy monstrumként magasodik fölém, az arca eltorzult a haragtól. – Tán meg akar halni?!

– Luna... – nyögtem ki, a kutya még mindig ott remegett a karjaimban. 

– Maga megőrült?! – dühöngött William, miközben lassan talpra állított.

A szavai szinte ostorként csattantak rajtam, de képtelen voltam válaszolni. Az erő, ami eddig a testemben lakozott, mintha elszállt volna. A testem lassan elernyedt, és éreztem, hogy a lábaim már nem bírják el a súlyomat. Az utolsó, amit láttam, William arcának aggodalmas pillantása volt, mielőtt minden elsötétült volna.

Amikor újra magamhoz tértem, egy puha meleg takaró vett körül. A világ először homályosan rajzolódott ki, de lassan minden részlet tisztává vált. Lassan nyitottam ki a szemem, és a betegszoba halványan megvilágított falai tűntek fel előttem. A halk zsongás, amely a folyosóról szűrődött be, mind arról árulkodtak, hogy a vihar már alább hagyott.

Anna ült mellettem, aggódó arccal nézett rám. Amikor meglátta, hogy magamhoz térek, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.

– Hála az égnek, hogy végre felébredtél! – suttogta.

– Mi történt? – kérdeztem halkan, a hangom alig volt több egy reszketeg sóhajnál. Zúgott a fejem a fájdalomtól.

– Az egyik mentőcsónak majdnem rád zuhant, de Mr. Murdoch időben elrántott onnan!

Ösztönösen a fejemhez nyúltam és éreztem kötést, ami most körülölelte a homlokomat. – Luna? jól van? – kérdeztem.

– Persze, hogy jól.  

– William? – kérdeztem halkan. – Ő is... ő is jól van? – A kérdés önkéntelenül csúszott ki a számon, és a hangom rekedten csengett.

Anna kissé félrehúzódott és ekkor vettem észre, hogy William az ajtóban áll. A szél kuszálta hajával és fáradt, de kitartó tekintetével mintha éppen csak most érkezett volna meg.

Anna egy pillanatra rá nézett, majd vissza rám, és halk sóhajjal felállt. – Azt hiszem jobb, ha megyek – mondta, William egy bólintással köszönte meg, de nem vette le a tekintetét rólam.

Ahogy közelebb lépett éreztem az aggodalmat és a dühöt, ami belőle sugárzott.

– Tudja maga egyáltalán, mennyire veszélyes volt, amit tett? – kérdezte élesen, és a hangjában ott bujkált az elfojtott harag.

– Sajnálom... – motyogtam, de a szavak olyan gyengének és jelentéktelennek tűntek. 

– Maga tényleg képes volt kimenni egy kutya miatt? – csattant fel.

– Nem tudtam volna elviselni, ha valami baja esik...  – mondtam halkan, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. –

William tekintete ellágyult, de még mindig haragosan csillogott. – És mi van, ha maga veszíti el az életét emiatt? 

 – Ugye, magának nem esett baja? – kérdeztem hirtelen.

William először nem válaszolt. Csak nézett rám, mintha nem hinné el, hogy valóban ezt kérdezem. Aztán halkan, keserűen felnevetett. – Maga fekszik sérülten, de miattam aggódik?

A szívem egy pillanatra megállt és éreztem, hogy a könnyek most már teljesen kitörnek. A szégyen a fájdalom, az aggodalom mind egyszerre csapott le rám. – Sajnálom... – suttogtam újra, de most a szavak mélyebbről jöttek, mint korábban. Valóban sajnáltam.

William lassan leült az ágyam mellé, és finoman megfogta a kezemet. Az érintése meleg volt és biztonságos, mintha minden fájdalmat, amit éreztem az ujjaival akarna begyógyítani. 

– Kérem... csak ígérje meg nekem, hogy többé nem tesz ilyen őrültséget – mondta halkan, és a szemei most először váltak lágyabbá.

– Megígérem – válaszoltam halkan.

A férfi bólintott, de valami még mindig ott égett a tekintetében. – Most pihenjen – mondta szelíden, miközben elengedte a kezemet és lassan felállt, majd elindult az ajtó felé. Már majdnem kilépett a folyosóra, amikor valami mélyről feltörő késztetés arra ösztökélt, hogy megszólaljak. 

– Várjon... – A hangom alig volt több, mint egy reszketeg sóhaj, mégis megállította. Lassan fordult vissza felém.

– Igen? – kérdezte halkan.

Az ujjbegyeim remegtek ahogy összeszorítottam a takarót, mintha attól tartottam volna, hogy elillan az-az apró bátorság is, amit akkor éreztem. – Nem... nem maradna még egy kicsit?

William tekintete egy pillanatra megkeményedett mintha mérlegelné, hogy engedjen-e a kérésemnek. Lassan bólintott és visszalépett, majd leült mellém az ágy szélére. 

– Azt hiszem, még soha nem láttam a tiszti sapkája nélkül – szaladt ki a számon hirtelen a kósza gondolat.

A férfi elmosolyodott – Ha gondolja, visszamegyek érte – felelte játékos hangon. Szinte éreztem, ahogy a levegő könnyedebbé válik körülöttünk.

– Ne fáradjon! – siettem a válasszal. Egy darabig nem szóltam, csak néztem őt. Olyan közel volt hozzám és mégis, mintha mérföldek választottak volna el minket.

– Honnan tudta, hogy ott vagyok? – törtem meg végül a csendet

– Pár mérges matróz irányított oda – mondta, és most először hallottam a hangjában a fáradtságot. – Azt mondták, valami bolond nő a fedélzeten szaladgál a viharban egy kiskutyát keresve. 

– Ez nem túl hízelgő, Mr. Murdoch. – válaszoltam, próbálva elrejteni a zavartságomat.

– Hát, de ha egyszer maga volt az! – folytatta, mintha próbálna könnyíteni a helyzeten.

Ahogy a csend újra körénk telepedett, már nem a kimondatlan szavak súlyát éreztem, hanem valami egészen mást... Tekintetem végigkövette William arcának finom vonásait – a szeme sarkában ülő apró ráncokat, amelyek mintha egy életnyi tapasztalatot és fáradtságot hordoznának. 

Percek teltek el, de egyikünk sem mozdult. Aztán Mr. Murdoch végül lassan felemelkedett az ágyról. Tudtam, hogy mennie kell. Nem volt semmi hirtelen vagy sietős a mozdulataiban. Nem szólt, nem köszönt el, de minden mozdulatában ott bujkált a búcsú csendes, kimondatlan igazsága.

Egy halvány mosoly kúszott az arcára majd bólintott, mintha búcsút intene anélkül, hogy valóban megtette volna. 

Amikor kilépett az ajtón, a szoba ajtajának halk záródása visszhangzott bennem, mintha a szívem mélyén csendült volna fel. Még mindig éreztem az érintése melegét a kezemen és a pillantását, amely mintha ott maradt volna velem.

Hosszú ideig csak mozdulatlanul ültem az ágyban, mintha minden egyes lélegzetvétellel újra és újra meg akartam volna élni az iménti pillanatot. Aztán lassan a hátamra dőltem és éreztem, ahogy a párnám puha anyaga finoman körülölel. Olyan volt mintha a gondolataim szinte beleolvadtak volna a szövet lágy redőibe. Ebben a csendes, de meghitt pillanatban, egyetlen dolog vált világossá számomra... már soha többé nem fogok úgy tekinteni rá, mint korábban.