A tapsvihar, ami körülölelt minket, mintha soha nem akart volna elcsendesedni. A közönség felállva ünnepelt, tenyerük ütemesen csattogott. A terem falai szinte remegtek az ovációtól. Ott álltunk a reflektorfényben, a lámpák éles sugarai melegítettek minket mint a déli napfény. Éreztem ahogy a fények ránk vetülnek és minden egyes pillanat egyre mélyebbre ivódik az emlékezetembe.

A zenészek mosolygó arccal, meghatott tekintettel néztek rám és én magam is boldogan néztem vissza rájuk. Egy utolsó mély meghajlás következett, ahogy kéz a kézben meghajoltunk, mintha egyetlen lélek és szívként egyesültünk volna a színpadon. A taps újabb hulláma tört fel és úgy éreztem, mintha a terem minden sarka egyszerre dobbant volna velem.

Ahogy a függöny újra összezárult egy pillanatra csak álltunk ott csendben. A színfalak mögött a levegő megtelt izzadtságunk és a friss virágcsokrok illatával, de mindez eltörpült az öröm mellett, ami szinte vibrált körülöttünk. Az öltözőm felé tartva hálával telt szavakat suttogtam a csapatnak, újra és újra megköszönve nekik ezt a felejthetetlen estét. Egyikük-másikuk még mindig izgatottan beszélt az előadásról, mások csak mosolyogva bólogattak mintha ők is épp annyira részegültek volna el a siker varázsától, mint én.

Az öltözőm ajtajához érve hirtelen visszavonulót fújtam a gondolataimnak. Bezártam az ajtót magam mögött és egyedül maradtam a saját csendemben. Még mindig éreztem a taps moraját a bőröm alatt mintha az ereimben áramlana. A szívem vadul kalapált, egyetlen pillanatra sem csillapodva. Először csak suttogtam, majd hangosabban végül kitört belőlem a diadalmas kiáltás. Felnevettem mint egy gyermek, akinek minden álma valóra vált.

Ahogy körbeforogtam a szobában a ruha anyaga libbent körülöttem, mintha az is örült volna. Éreztem, hogy az ajtón túl valaki elhalad, de ez sem tudott megállítani. Tudtam, hogy valószínűleg hallják, de mit sem törődtem vele. Hogy is törődhettem volna, mikor a lelkem még mindig repült ott a színpadon a fények és a taps között?

A kabinom felé tartva még mindig éreztem a színpad varázsát az előadás utáni eufóriát, ami úgy hullámzott bennem, mint a tenger a hajó teste alatt. A lépéseim lassan lecsillapodtak, ahogy egyre közelebb értem a szállásomhoz, ahhoz a különleges helyhez ami az elkövetkezendő hetekben otthonommá válik majd ezen a hatalmas hajón.

Nem volt szokványos dolog egy ilyen kabin a Titanic fedélzetén, különösen nem a személyzet számára. Az egy személyes kabinok ritka kincsek voltak itt, talán csak ötven ilyen létezett az egész hajón és mindazok közül akik a Titanic fedélzetén dolgoztak, engem érhetett az a megtiszteltetés, hogy egy ilyen helyen tölthettem az éjszakáimat. Nem tudom, hogy ez vajon a tehetségemnek a szerencsének vagy egyszerűen a sors játéka volt-e, de hálás voltam érte. Egy apró mégis saját birodalom a hatalmas állandóan nyüzsgő világ közepén.

A kabinom a hajó alsóbb szintjein helyezkedett el, nem messze a harmadosztály kabinjaitól. Ez a szint volt az ahol a személyzet nagy része is helyet kapott. Egy végtelen folyosó tele egyszerű ajtókkal, amelyek mögött megannyi élet bújt meg. Azok az ajtók többnyire négy személy számára nyíltak mint például Anna esetében, aki három másik lánnyal osztozott egy nagyobb kabinon. 

Tom a maga kedélyes és mindenhez alkalmazkodó természete ellenére szűk helyen lakott. Egy kétszobás kabinon osztozott, ahol az egyetlen ajtó mindig résnyire nyitva volt, hogy engedje az élet apró rezdüléseit beszűrődni – a tengeri só illatát, a sós szelet, a beszélgetések foszlányait, amelyeket a szél sodort be. A legtöbbünk számára ez a közelség a többiekhez nem volt teher, hanem inkább egyfajta menedék. Tudtuk, hogy bár egy nagy és ismeretlen világban vagyunk, együtt mégis otthonra találtunk.

A kabinom egy kissé távolabb esett tőlük, egy csendesebb folyosón ahol kevesebb volt a jövés-menés. Ahogy beléptem azonnal megéreztem azt a különös nyugalmat ami körülvett ebben a kis térben. Az ágyam szűk volt, de a lepedők mindig tiszták és frissen illatoztak. A falakra akasztott apró képeket otthonról hoztam, ezzel némi színes életet csempésztek a szűk kabin fehér falai közé.

Az ablakon túl a tenger sötétje mélyen és végtelenül terült el, a hullámok nesztelenül súrolták a hajótest oldalát. Innen nézve a világ egyszerűbbnek tűnt, a problémák kisebbnek a lehetőségek határtalanabbnak.

A személyzetnek beleértve magamat is, volt egy külön ebédlője, ahol a nap bármely szakában megpihenhettünk. Egy egyszerű helyiség volt, de a szívünknek kedves ahol nemcsak felszolgálták az ételt, hanem saját magunk is elkészíthettünk egy-egy egyszerűbb falatot. A konyha apró ablakai mellett mindig fűszernövények lógtak mint a rozmaring és a petrezselyem, a polcokon pedig frissen sütött kenyerek és érett sajtok sorakoztak. Ez az ebédlő egy olyan hely volt, ahol a legénység tagjai egymásnak mesélhettek, ahol barátságok szövődtek és megosztottuk egymással a nap örömeit és nehézségeit.

Miközben végigsimítottam az ujjaimat az ágyam fa szélén elmerengtem azon milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Hogy van egy helyem ezen a hatalmas hajón, ahol a saját gondolataim között lehetek még ha csak egy pillanatra is. És bár tudtam, hogy ez a hajó több, mint egy egyszerű utazás, egyre inkább éreztem, hogy számomra valami különlegeset tartogat. Valami váratlan és mégis hívogató kalandot.

Lassan leültem az ágyamra és a lámpa halvány fényénél elővettem a kis jegyzetfüzetemet. A sorok között az elmúlt napok feljegyzései kúsztak elő. Az álmok a tervek a gondolatok, amelyeket idejében papírra vetettem. Most újra olvasva őket éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver – mint amikor a színpadon állok, és a zene első akkordjai megszólalnak.

Ahogy letelepedtem az ágyam szélére és a jegyzetfüzetemet az ölembe helyeztem, egyetlen pillanat alatt visszazuhantam a valóságból a gondolataim sűrűjébe. Az anyám arcát láttam magam előtt ahogy ott állt a kikötő peremén szemében az a fájdalmas, de bátor mosoly, amely megpróbálta eltakarni a búcsúzás keserűségét. Az utolsó ölelésünk emléke még mindig élesen élt bennem, a szorítása ahogy magához húzott, mintha sosem akarna elengedni.

„Minden apró örömöt, minden élményt. Úgy akarom olvasni, mintha én is veled lennék." - mondta akkor halkan, miközben egy kis bőrkötéses könyvet nyomott a kezembe. Az ígéret, amit tettem neki, most súlyként nyomta a szívemet, de ugyanakkor valami különös erőt is adott.

Lassan fellapoztam a könyvet amelyet tőle kaptam. Az oldalak még üresek voltak, várakozással telve mint ahogy én is várakoztam erre az útra. Az ujjaim végigsiklottak a tiszta lapokon és éreztem, hogy itt az idő, hogy elkezdjem megtölteni őket a tapasztalataimmal a szívem minden örömével és bánatával.

A tollam hegye a papírhoz ért és elkezdtem írni. Először csak lassan, óvatosan mintha a szavaknak időt kellene adnom, hogy életre keljenek. „Kedves Mama," kezdtem és azonnal egy mosoly jelent meg az arcomon. „Tudom, hogy most is aggódsz értem, de kérlek ne tedd. A Titanic fedélzete éppen olyan lenyűgöző, mint ahogyan elképzeltük..."

Épp akkor amikor elmélyedtem volna az írásban a kabinom ajtaja hirtelen kivágódott és Anna rontott be mindenféle udvariasság nélkül, egy nagy üveg pezsgővel a kezében, két poharat egyensúlyozva a másik karján. A meglepetéstől szinte kiesett a toll a kezemből, de az arcomra hamar ravasz mosoly ült ki.

– Ideje ünnepelni, drágám! - kiáltotta Anna, miközben óvatosan egyensúlyozott a poharakkal. 

– Ez az este még nem érhet véget, legalábbis addig nem, amíg meg nem ünnepeljük az előadásodat! 

Anna hangja mint mindig, most is élettel és derűvel töltötte meg a szobát. A haja vörös lángként lengett és az arca csak úgy sugárzott az izgalomtól. A poharak összekoccantak a kezében, és a pezsgő apró buborékai gyöngyként táncoltak a fényben.

– Háromszor tévedtem el idefele, legalább 4 másik kabinba is benyitottam, mielőtt idetaláltam!

Egy pillanatig csak néztem rá, aztán végül cinkos mosollyal válaszoltam.

– Csak remélni merem, hogy tiszteletben tartottad a többi munkatársunk nyugalmát, és nem rontottál rájuk csak azért, mert engem próbáltál megtalálni...

Anna vállat vont, és egy kis, pajkos mosollyal elárulta magát. - Nos, néhányan talán nem voltak eléggé megértőek... – mondta játékosan, de a szeme sarkában ott volt az a huncut csillogás, amely egyértelművé tette, hogy bizony őt ez a legkevésbé sem zavarta.

Ahogy a kabinom csendjét megtöltötte a nevetésünk, úgy éreztem mintha a falak is velünk együtt rezonálnának a szűk tér falai szinte megelevenedtek az örömünk hullámaitól. Anna elterült az ágyamon mint egy vidám gyerek és az éjjeliszekrényre tette a pezsgőspoharakat. Az arcán az a jól ismert, huncut mosoly villant, amitől mindig úgy éreztem, mintha valami csínyre készülne.

– Várjunk csak egy percet. mondta hirtelen, és megállította a kezét, mielőtt még kibontotta volna az üveget. Az arcára egy pillanatra komoly kifejezés ült ki, de csak azért, hogy a következő szavai annál hatásosabban csengjenek. - Nem ez a legjobb hely az ünnepléshez.

Először nem értettem, mire gondol, de azonnal folytatta.

– Húzz magadra valamit, menjünk fel a fedélzetre. 

Nevetve bólintottam és felkaptam egy vastagabb kabátot, amit magamra terítettem. Anna szinte már az ajtónál toporgott készen arra, hogy azonnal útnak induljunk. Alig léptünk ki a kabin ajtaján, ő máris kézen ragadott, és elkezdtünk futni a szűk folyosón, mintha valami titkos kalandra indultunk volna.

Ahogy a hajó tatja felé haladtunk a nevetésünk betöltötte a folyosókat. Az izgalom a boldogság és az előadás utáni eufória még mindig ott vibrált a levegőben. A cipőink talpai hangosan koppantak a hajó fapadlóján, de egyikünk sem törődött vele, hogy esetleg felkelthetjük a személyzet vagy az utasok figyelmét.

Az egyik kanyarban éppen egy idősebb házaspár bukkant fel a semmiből és csak egy hajszálnyi hiányzott, hogy összeütközzünk velük. Az asszony kis híján felkiáltott meglepetésében, de Anna csak nevetett és könnyedén kért bocsánatot, miközben tovább szaladtunk. A férfi mogorván mordult valamit, de én csak vállat vontam és Annával együtt futottam tovább. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől – hanem az örömtől és a szabadság érzésétől amit ez a váratlan éjszakai kaland hozott magával.

Ahogy a fedélzet felé közeledtünk éreztem, hogy a levegő egyre hidegebb lesz. A tenger illata erősebben csapott meg, a só és a hideg szél frissessége úgy ölelt körül, mint egy ismerős barát. A kabinok zajai mögöttünk maradtak, a fedélzetre lépve pedig már csak a hullámok távoli morajlása és a hajótest halk zúgása töltötte be a levegőt.

Anna megállt és egy pillanatra a távolba bámult, majd hirtelen megragadta a kezemet. 

– Ott van – mondta csillogó szemekkel és mutatott a hajó végére, ahol a tat ívelt formája sötét sziluettként rajzolódott ki az éjszakai égbolt előtt.

A fedélzet szinte üres volt. Néhány tiszt és matróz álldogált a korlátnál, de láthatóan egyikük sem figyelt ránk. Anna egy apró nevetéssel előrelépett és a kezében lévő pezsgősüveget a korláthoz emelte, mintha épp egy királyi lakoma közepén lennénk. 

–  Drága barátnőm, most pezsgőt bontunk az új barátságok, új élmények és minden őrült pillanatunk tiszteletére!

Ahogy Anna vidáman nyitotta az üveget a dugó hangos pukkanással szállt fel az éjszakai levegőbe és néhány csepp pezsgő ártatlanul fröccsent a fedélzetre. Mindketten nevettünk, ahogy a hideg szél az arcunkba csapott, de ez sem számított. Éreztem, hogy az éjszaka vibrál körülöttünk tele lehetőségekkel és titkokkal.

Felnéztem az égre, ahol csillagok milliói ragyogtak, mintha mindannyiuknak saját története lenne, amit el akarnának mesélni. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy bármerre is tartunk, ez az út ez a kaland, most éppen itt kezdődik el a végtelen óceán közepén.