4. Egy hónappal később

A barátaim temetése előtt nem nagyon szóltam senkihez. Franciaországba nem tudtam visszamenni a nevelőcsaládhoz. Mikor felhívtam őket megkértek, hogy többet ne is keressem őket, felejtsem el mindazt, ami ott történt és soha ne térjek vissza. Nem voltak túl együtt érzők, bár meg tudom érteni, hogy nem akarnak egy ilyen problémás gyereket visszafogadni, akiről azt hiszi az egész Földi Dimenzió, hogy elment az esze…

Max ragaszkodott hozzá, hogy vele maradjak. Én akárhogy is próbáltam megértetni vele, hogy nem akarok ő sose engedett magától túl messzire. Megpróbáltam elszökni, de minden egyes alkalommal kudarcot vallottam.

Nem tudom honnan lett itt hatalma, őrei, birtoka, vagyona meg egyáltalán tekintélye. Annyira hihetetlennek tűnt, hisz elmondta hogyan talált ránk, hogyan érte el, hogy egy milliárdos örökösévé váljon, majd mindent megszerezzen, amire csak vágyik. Láttam, mégsem tudtam neki hinni.

Velem türelmes volt, szokatlanul kedves és figyelmes. Külön lakosztályt adott nekem szobalányokkal, viszont inkább éreztem díszes cellának. Utáltam őt, mivel elvette azokat a szeretteimet, akik utoljára maradtak nekem ebben a dimenzióban.

-Rosalina, kérlek! Vedd fel ezt a vörös koktél ruhát és tarts velem a kései vacsoránál! – szólt a szokásos bájoló hangján.

A hideg is kiráz tőle, ugyanolyan undor kap el, mint Naot, mikor a szerelem szépségéről áradoztam neki. Most már értem mi baja volt ezzel a témával. Erről a jellegzetes mondata ugrik be: „Késsel foglak megsimogatni és a belső szerveidből csinálok majd ékszert, ha nem takarodsz el a szemem elől most azonnal!” Erre pedig Leo szokásos félmosolyával átkarolta Naomit és direkt megcsikizte, hogy ne vágjon ennyire savanyú képet. De hiányoznak mindketten!

-Nem. Ma sem eszek veled. Se holnap, se holnap után, se semmikor. Mikor fogod már végre fel?! – vágom hozzá az egyik díszpárnát.

-Igazán sok munka megtörni a jeget nálad, Rosa. Kezd fogyni a türelmem. Pedig nem szeretnék mást, csak működj végre együtt velem! – az elkapott díszpárnát mellém teszi, miután közel jött hozzám.

Aztán Felém hajolva belenéz elszántan a dacos szemeimbe, ezután elmosolyodik.

-Mondtam már, hogy nagyon aranyos vagy, amikor durcázol?

-Dögölj meg!

-Na! – szomorodott el látványosan és közel hajol hozzám. – Azt hittem hármójuk közül te vagy a legkedvesebb. Ha végre közelebb engednél magadhoz, akkor igazán sokra is vihetnéd. – nézett végig rajtam sóvárogva, ahogy az utóbbi egy hónapban már sokszor tette.

-Inkább ne fáradj, hanem engedj el! – az arcába tenyereltem és ellöktem magamtól. Nem tetszett neki. – Most komolyan azt hiszed, hogy miután megölted a két legjobb barátomat bezársz ebbe a berlini cella lakosztályba, akkor meg foglak kedvelni és boldogan élünk, amíg meg nem halunk?!

-Nem. - leült az ágyamra és elkomorodott az arca. – Nem azért kellesz, csak a látszat miatt.

-Ezt meg mégis hogy érted?

-Be kell, hogy valljam Leonardonak valóban jó ízlése van – kihallatszott az irónia hangjából, az ajtóhoz ment, onnan visszafordult és nyugodtan így folytatta. – Azt mondta te jobb vagy Naominál, mert veled sokkal több mindent el lehet érni, mint vele. De ezek szerint még ő se ismert téged igazán.

-Ezzel mire akarsz kilyukadni?

-Arra, hogy lehet Naomival hamarabb egyezségre tudtam volna jutni, hogy játssza el a hercegnőmet, mint veled.

-Mi?? Ez neked miért is kell?

-Gondolkozz, Rosalina! – szólt nyugodtan és mosolygott. – Az emberek sokkal jobban elfogadják az olyan uralkodót, aki mellett van egy nő. Nem mellesleg okos, szép és hűséges, akire lehet számítani, aki támogat…

-Újfent arra kell emlékeztesselek, hogy megfosztottál a barátaimtól, akik közül az egyikük a saját öcséd volt! Mégis hogy bízhatnék meg benned és miért akarnék belemenni ebbe az idióta színjátékba?! Meg különben is hol akarsz te uralkodni!? – háborodtam fel. Dühömben elé álltam és már lendült is a kezem, hogy megpofozzam, ám ő gyorsabb volt és elkapta a csuklómat.

-Visszamehetsz a szüleidhez, ha egy hónapig eljátszod a barátnő szerepét.

-Ha azt hiszed, hogy ezzel…

-A helyedben átgondolnám. – egy határozott mozdulattal ellökött magától, majdnem elestem.

– Este kilenckor az étkezőben a vörös koktélruhában legyél! – ezzel a mondattal ki is lépett az ajtón, majd becsukta maga után. Ismét kattant a zár, én pedig kudarcot vallva roskadtam le az ágyra.

Megkapta, amire vágyott. Végül beadtam a derekamat és eljátszottam egy hónapig a barátnő szerepet. Elég nehéz volt.

De az utolsó napon a kezembe adta a fiolát, nem mondott semmit. Csak a szemembe nézett, nem mutatott semmi érzelmet, üres volt a tekintete. Mint ami után megölte Leot és Naomit. Kiment a szobából, már csak az ajtón túl szólt vissza.

-Akkor mész, amikor és ahova akarsz.

A léptei elhalkultak. Kaptam az alkalmon és a földhöz vágtam a fiolát.

A portál visszavitt az otthonomba. A saját ágyamba zuhantam. Leszaladtam az étkezőbe, ahol a szüleimre találtam. A megfásult arcuk fájdalmas látvány volt számomra. De egyből felvidultak, amint megláttak. A mélyről feltörő örömtől sírni kezdtek.