Békés álmomból az ébresztőóra fülsértő hangja rázott fel. Morogva nyomtam ki, majd azonnal felültem, nehogy visszaaludjak. Kellett pár másodperc, mire teljesen magamhoz tértem. Ren ágyában feküdtem. Körülnéztem a közös szobánkban, azonban őt sehol sem láttam. Sóhajtva felkeltem, majd felöltöztem. Nem tudtam, merre lehet, de előbb-utóbb úgy is előkerül. Úgy döntöttem, lemegyek reggelizni.

A kihalt folyosón sétáltam a konyha felé. Annyira már nem volt korán, így meglepett, hogy senkit sem látok, pedig általában az épület mindig zsong az élettől. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így észre sem vettem a sarkon beforduló Nanamit. Mindketten a földre estünk.
- Ne haragudj, jól vagy? – pattantam fel azonnal, hogy felsegítsem a lányt.
- Igen, minden rendben – fogadta el mosolyogva a felé nyújtott kezemet.
- Bocsáss meg, nem figyeltem eléggé – szabadkoztam.
- Semmi baj, én is figyelhettem volna jobban – jött azonnal zavarba. – Ühm, Hijirikawa-san, a konyhába tartasz?
- Igen – mosolyodtam el halványan. – Azt hiszem, főzök magamnak egy teát... Mondd csak, a többiek merre vannak? – kérdeztem rá.
- Szerintem még mindenki alszik, kihasználják a szabadnapjukat. Holnap veszitek fel az új dalotokat, igaz? Kell az energia – mosolygott.
- Igazad van – sóhajtottam.
- Oh! – jutott eszébe valami hirtelen. – Jinguji-sant az előbb láttam. A szaxofonjával a kezében sétált az udvaron.
- Értem – köhécseltem zavartan. – Akkor, ha megbocsátasz – biccentettem neki, majd siettem tovább a dolgomra.
A konyhában főztem magamnak teát, amit egy kulacsba töltöttem. Maradt még mochim is, amit még otthonról kaptam, ezért úgy döntöttem elfogyasztom reggelire. Szedtem még egy csészét, majd felkapva mindent sietősen indultam el kifelé az épületből.
Nem igazán tudtam, merre induljak el, végül tétován az udvar leghátsóbb csücskébe vettem az irányt. Egy-két perc séta után meghallottam a semmivel össze nem téveszthető szaxofon hangot. Ahogy egyre közelebb értem, úgy hangosodott.

Ren a pavilon melletti tó partján állt nekem háttal. Teljesen beleveszett a csodálatos dallamba. Hosszú hajába bele-belekapott a szél, én meg csak néztem őt, teljesen elvarázsolva. Nem vett észre, ezért közelebb mentem. Letelepedtem a fűbe, szinte a lába mellé. Elővettem a kis reggelis-csomagom. Töltöttem magamnak teát, és azt kortyolgatva hallgattam a szaxofonszólót. Ren megfordult, így végre észrevett. Hangszerét elemelte a szájától, mire megszűnt a csodás melódia.
- Masato? – nézett le rám csodálkozva. – Mégis mióta vagy itt?
- Csak most jöttem – engedtem le a csészét az ölembe.
- Értem – túrt bele a hajába. Tétován álldogált, végül letelepedett mellém. Fejét a vállamra hajtotta, úgy meredt a távolba.
- Korán keltél – jegyezte meg.
- Mindig ekkor kelek, ha szabadnapunk van, ráadásul nincs is annyira korán.
- Fél 9 a szabadnapunkon korán van – nevetett fel.
- De te még korábban keltél – vettem elő a mochit.
- Szerettem volna kicsit gyakorolni, mielőtt minden zsongni kezd – lopott egyet a fehér rizssütik közül.
- Értem – ittam bele újból a teámba.
Csend telepedett ránk, azonban ez inkább volt a megnyugtató, mintsem a kínos csend. Lassan elfogyott a teám és a mochim is.
- Azt hiszem, megyek. Ne haragudj, hogy megzavartalak a gyakorlásban – kezdtem volna felállni, de Ren elkapta a karom.
- Maradj még – rántott bele az ölébe, és hátulról átölelt. Arcát a nyakhajlatomba fúrta. A lélegzete a bőrömet csiklandozta. Szerettem az ilyen pillanatokat. Amikor érezhettem a teste melegét. Azonban az ilyen nyilvános területeken mindig elfogott a kétség. Hisz bármikor jöhet valaki, és akkor mi... Ha bárki rájönne a kapcsolatunkra, az súlyos következményekkel járna. Idolok vagyunk, ezért eleve nem lehet senkivel semmilyen romantikus kapcsolatunk. Az csak botrány lenne a köbödiken, hogy mi mindketten férfiak vagyunk.
- Min gondolkodsz? – puszilta meg Ren hirtelen az arcomat. A meglepettségtől kicsit összerezzentem.
- Semmi különösen – válaszoltam tétovázva.
- Nekem nem úgy tűnik – simított végig a karomon. – Ne aggódj, a kutya sem jár erre ilyenkor.
- Én nem is... - kezdtem volna el rögtön tiltakozni, de ekkor maga felé fordított.
- Látom rajtad, amikor aggaszt valami. Előlem nem tudod elrejteni – csípett bele játékosan az arcomba.
Nem szóltam semmit. Lesütöttem a szemem, és sokkal érdekesebbnek találtam Ren inggombjainak a tanulmányozását.
- Masa – fogta két keze közé az arcomat, amivel elérte, hogy végre ránézzek.
- Nem fontos – ráztam a fejem. – Tényleg.
- Majd el is hiszem – túrt bele a hajamba. Egy csókot hintett a nyakamra, mire jóleső borzongás futott rajtam végig.
- Ren – sóhajtottam fel, amikor a kezeit megéreztem a felsőm alá becsúszni.
- Hm? – nézett rám vágytól éhes tekintettel.
- Mi van, hogyha valaki mégis idejön? – próbáltam eltolni magamtól. – Nem bukhatunk le...
- Szóval emiatt aggódsz folyton? – hagyta abba a kínzásomat.
- Persze, hogy aggódom emiatt. Mindent túl könnyelműen veszel, nem tehetek mást. Tudod, mi történne, ha az emberek rájönnének... – halkult el a hangom.
- Tudom – sóhajtott fel. – És ezt utálom a legjobban a kapcsolatunkban. Miért nem vállalhatjuk fel, hogy együtt vagyunk?
A torkomban apró gombóc keletkezett.
- Talán az lett volna a legjobb, ha össze se jöttünk volna... Te is biztos találnál magadnak valami csinos lányt, miután...
- Elég – vágott közbe mérgesen. – Nagyon régóta szeretlek már, én voltam a legboldogabb ember a földön, amikor kiderült, hogy te is ugyanígy érzel. Tényleg nem ér ennyit a kapcsolatunk? – enyhült meg.
- Sajnálom, igazad van – döntöttem neki a homlokom a vállának. – Szeretlek – súgtam.
Ren hosszú percekig nem szólt semmit.
- Ren? – pillantottam fel rá.
Hirtelen felkapott, mire automatikusan a nyaka köré kulcsoltam a kezem. Sebes léptekkel indult meg vissza az épület irányába.
- Ren! Mit csinálsz?! Tegyél le! – kapálóztam sikertelenül.
- Ha ilyeneket mondasz, nem tudom visszafogni magam – nyalta meg a szája szélét. – Talán egy reggeli gyors menetre még van idő.
- Ren! Elég! – néztem rá már teljesen vörös fejjel. – És egyébként is, otthagytad a szaxofonodat.
Erre már végre megállt.
- A fenébe, menj előre – tett le, és visszasietett szeretett hangszeréhez.
Szófogadóan visszaindultam.

A folyosókon most sem lézengtek sokan, ezek szerintmég mindig korán volt. Visszamentem a szobánkba, és ledőltem a futonomra, amitbevallom, elfelejtettem eltenni. Reméltem, Ren csak viccel, bár belőle kiindulvanem hiszem. Nem biztos, hogy nemet tudok mondani. Túlságosan is elrabolta aszívemet.
Ren nem sokkal utánam érkezett meg. Még mindig fekve figyeltem, ahogyan elteszia szaxofonját. Beletúrt a hajába, majd határozott léptekkel megindult felém.
- Látom már felkészültél – mászott rám vigyorogva.
- Ren, nem kéne ezt fényes nappal – próbáltam még visszakozni.
- Csak engedd el magad – húzta végig a száját a nyakamon.
Megfogta a felsőm alját, és felhúzta egészen a kulcscsontomig. Ajkaival áttérta mellkasomra, amit egy halk nyögéssel díjaztam. Nem, már nem ellenkeztem.
A nadrágomat is elkezdte kigombolni, amikor hangos kopogás zavart meg minket.
- Ren! Masato! – hallottuk meg Ittoki-san hangját az ajtó túloldaláról. Azonnalfelültem, de Ren visszarántott.
- Csak hagyd figyelmen kívül – suttogta.
- Bejövök!
A vér is meghűlt az ereimben. Már felkészültem a halálra, amikor hirtelen Renés a takaró alatt találtam magam. Fejem a mellkasához préselődött, ígyhallhattam a szapora szívverését.
- Ren? – hallottam meg újra a vörös hajú fiú hangját. – Azt hittem nincs bentsenki. Mit csinálsz Masato-san futonján?
A szívem hevesen dobogott, kíváncsi voltam, erre mit talál ki.
- Masato az előbb ment el, és tudod, mindig is ki akartam próbálni, milyenfutonban aludni – hazudta.
Most komolyan?
- És ami azt illeti felébresztettél – tetetett ásítást.
- Jaj, ne haragudj – szabadkozott Otoya. – Csak Natsuki sütött pár sütit,gondoltam hozok belőle nektek is. De akkor lerakom az asztalra, és hagylaktéged tovább aludni.
Hallottam a lépteit, amik közeledtek, majd távolodtak. Majd ajtócsukódás.
Még vártunk pár másodpercet, végül előmászhattam rejtekhelyemről.
- Ez veszélyes volt! – dorgáltam le azonnal Rent.
- De nem veszélyesebb, mint Shinomiya-san süteménye – vigyorgott, és egy nagypuszit nyomott a számra. – Hol is tartottunk? – rántott újból maga alá.
- Felejtsd el – ráztam a fejem. – Az előbb is...
- Pedig ezt most már befejezzük – kezdett el puszikkal bombázni.
- Nem Ren – másztam ki alóla. – Fejezd be. Már nem akarom.
- Ch. Csinálj, amit akarsz – állt fel, és beviharzott a fürdőszobába.
Szótlanul néztem utána.

-

Lehet, hiba volt még belekezdeni ebbe a stroyba, mert csak nagyon lassan tudok haladni vele ^^"

Egyébként people, segítsetek! Nagyon rég láttam már az UtaPri-t, és nem tudom, ki hogy szólított kit xD Az oké, hogy Masato mindenkit a vezetéknevén, Natsuki meg sokaknak adott valami becenevet, de a többiek? xD Csak a hitelesség szempontjából... Vagy annyira nem zavaró?