Már két éve nem hallottam a 5 seconds of sumerről. Eltűntek, de szó szerint. Miután kikeltem magamból, és kerek perec megmondtam nekik a tutit, egyszerűen felszívódtak. Persze írtak számokat, amik megkel mondjam jókra sikerültek. Járták a világot, turnéztak, forgattak, videókat vettek fel. Viszont velem, a producerekkel, a stábbal megszakították a kapcsolatot. Tavaly nyáron hívták őket ugyan abba a tehetségkutatóba amit megnyertek, mint " sztárfellépők " de nem fogadták el. Viszont Ronaldnak hála nekem is lett egy dalom. Sok-sok időbe telt mindezt felvenni, megírni,elénekelni. De nagyon megérte. Nagyon élveztem az egészet és a dallama is elég hozzám való. Igyekszem magamtól dalokat írni és önállósodni, de nekem ez nem megy. Vannak ötleteim, meg pár rím a fejemben de kevés lenne.  Sikerült teljesen kizárnom a fejemből a srácokat. Eközben leérettségiztem, majd jelentkeztem egy egyetemre, de túl későn adtam be a jelentkezésemet, és nem vettek fel. Semmi gond, jövőre megpróbálom.

-Stephanie segíts!-rohant be a szobámba Melody,  Marta testvérének a lánya. Mögötte Steven száguldozott. -Srácok nyugi már, koncentrálnom kell! Fogtam a fejem idegesen.  -De csak fogócskázunk!-nyafogta Steven. Érett 8 éves kölkök. -Áhh mindegy is. Folytassátok, megyek futni.-ugrottam fel az ágyamról. Az utóbbi időben szedtem magamra felesleget, és már vagy két hete eljárok futni. Felkaptam egy rövid sortot, sportmelltartót, rá egy fekete trikót, majd a fülhallgatómat betettem a fülembe, elindítottam a zenémet, s indultam is. Ronaldnak említettem, hogy elmegyek. Már vagy 20 perce kocogtam gyorsabb tempóban, ideje lenne megállnom. Rátámaszkodtam a térdemre, fújtam párat, és kocogtam tovább. Hirtelen megtorpantam.  A házunktól körülbelül 4 km-re van egy sarok. Azzal a sarokkal szemben van Sydney legjobb kávézója. Na és kik állnak ott? Négy fekete ruhás alak. Túl ismerősek. Nem! Az lehetetlen! Mond hogy nem ők azok! Hosszasan fújtam ki a levegőt. Valószínűleg észrevette az egyik, hogy szugerálom, és felém kapta a fejét. Ahogy meglátott ördögien elvigyorodott. Gondolom Calum lehetett, aki észrevett, mert intett a többieknek, akik integettek felém. Visszamosolyogtam rájuk, (inkább vicsorgásnak nevezhető)majd visszaintettem. Kivettem a telefonom a zsebemből, majd lőttem egy képet( had lássák posztolok az instámra, mert sztár vagyok). 

Visszasüllyesztettem a telefonom a zsebembe majd futottam tovább. Végig a földet  pásztáztam, aztán túl sok dolog történt egyszerre. Valaki nekem jött.Én elesek. Reccsen valami. Valaki aki nekem jött elkapja a derekam, de én hamarabb esek a földre, és rám esik.  -Jobban odafigyelhettél volna!-tápászkodik fel a földről Calum, majd kezét nyújtja felém. Nem fogadom el csak felállok leporolom a popsimat amire ráestem, majd durván visszaszólok. -Neked kellett volna figyelned! Szerintem ki lehet kerülni egy futó embert!. - Bocsi szivecském, de te futottál nekem. A futásnak nevezett botorkálásodra meg nem tudok mit hozzá fűzni. Nem esett bajod?- hajol lejeb, hogy egy magasságba legyünk. -Csak a fenekem fáj-suttogtam  elvörösödve. -Hazavigyünk?-kérdezte Luke.- Még az kéne! Hazatalálok egyedül. Nos örültem a találkozásnak. Sziasztok.-eredtem futásnak. Lehet elég bénán hangzott a mentegetőzésem, de minél távolabb akartam tőlük kerülni. Hazaérve felsiettem a fürdőbe, levetettem magamról az izzadt ruháim, majd lezuhanyoztam. A szobámba érve vettem észre, hogy ripityára tört a telefonom. -Nehehehehee-dobogtam a padlón. Valaki trappolva igyekezett fel a lépcsőn. Ronald kivágta a szobám ajtaját. Először mosolyogtam, de két perc után ez a mosoly lehervadt az arcomról.