Próbálom csak a szép emlékeket megtartani és nem gondolni arra amikor veszekedtünk vagy nem értettünk egyet valamiben.Nagyon nehéz nem gondolni folyamatosan arra,hogy miért nem inkább én ültem abba a kocsiba és miért nem inkább belém jött egy teherautó.Nem tudom nem magamat hibáztatni.

El akartam eltemetni őket,de még nem ment. De senki nem értette meg. 2 hetet adtak,hogy feldolgozzam ezt az egészet. De még nem tudok rajtuk túllépni.
Nem maradt senkim csak az apám akit nem is ismerek,mert anyával még a születésem előtt elváltak.
Anya mindig azt mondta,hogy legyek erős és ne mutassam ki a fájdalmam. És most sikerült. A legrosszabb az volt,hogy nem tudtam sírni.
Csak düht éreztem és semmi mást. Magamat hibáztattam.

Csak. Én. Tehetek. Mindenről.

Most a repülőn ülök London felé,a fülembe a fülhallgató és teljes hangerővel hallgatom a zenét. Új városba költözni nagyon nehéz. Főleg úgy,hogy nem ismerek senkit. Most fogom kezdeni az első fősulis évemet.
Egy zeneváltás közben meghallottam,hogy a hangszórókba arról beszélnek,hogy mindjárt megérkezünk.
Nem akartam találkozni apámmal. Mielőtt elindultam három dolgot tisztáztam magammal.

Az első:-Nem fogok közel kerülni az apámhoz.

A második:-Csak a tanulnivalómmal foglalkozok.

És az utolsó:-Nem akarok fiúkat.Egyet sem. Nem lesz barátom.

A gép leszállt és mindenki elindult a kijárat felé. Én is leszálltam,felvettem a bőröndjeimet és akkor megláttam Paul Higgins,az apám és öt fiú.

Sziasztok Drágaságok:))

Remélem tetszik a Prológus.
Ha igen akkor valahogy jelezzétek:D

Nemsokára hozom a következő részt:))

😘
Kay