Apertum városában

Ott álltam a házunk előtt, mint minden nap. Az utcában, a városban, ahol az életemet terveztem leélni. Tekintettel azokra a dolgokra, amik ebben a pár napban történtek, jobb is lett volna egyhelyben maradnom. Megöltem a saját nagynénémet, és hagytam, hogy Sany-t elrabolják mellőlem.

Mégsem maradt megoldatlan ügy. Sany nem is a rokonom, annak ellenére, hogy fontos nekem. A családomról lerántottam a leplet, ahogy a világomról is. Belekellett nyugodnom mindazokba, amik történtek, és tovább lépni.

Besétáltam a házba, ahol anya és apa a nappaliban ültek egymás kezét fogva. Némán bámultak előre, észre se vették, hogy haza értem.

- Sziasztok! – köszöntem, mire anyám felkapta a fejét.

- Hazajött! Timothy hazajött! – sikoltotta, és rám vetette magát, amilyen gyorsan csak tudta. – Kicsi fiam! – szorongatott, míg én levegőért kapkodtam.

- Tim, úgy örülök – ölelt át minket apa is. Az otthon melegét éreztem magamon, valahol, a nedves ruháim alatt, ami őket jelenleg egyáltalán nem érdekelte. Nem kérdezték hol voltam, vagy mi történt. Egyszerűen örültek, hogy hazaértem.

- Megfojtotok – köhögtem, mire hátrébb álltak. Anya vizslatni kezdte a ruhámat, aztán észrevette a sebet a combomon, amit nekem sikerült majdnem elfelejtenem.

- Ez meg mi? – morfondírozott anya. – Csak nem megszúrtak, édesem? Most azonnal megfürdesz, és szépen bekötjük – simogatott meg. – Jajj, drágám! Úgy örülök, hogy itthon vagy.

Befektettek a kádba, kakaót itattak velem, és miután bekötötték a sebem, csak utána hagytak egyedül. Akkor is csak azért, mert azt mondtam, hogy aludni szeretnék.

Szétterültem az ágyamon, de valami nem stimmelt. Nem éreztem otthon magam. Annyi minden hiányzott. Nyálas ott dorombolt a lábamon, akiről már sejtettem, hogy nagyapa egy argutus varázsa miatt akart távoltartani a fészertől, amiben az éjjeliszekrény volt. Ekkor jutott eszembe. A kép!

A kép, amit régen a szekrényben találtam. Felpattantam, és a fiókjaimhoz léptem. Alaposan feltúrtam az összeset. A dobozokat, a polcokat, de nem találtam semmit. A combom elgyengült, így elveszetten a padlóra feküdtem. Nyálas ide is jött velem, majd újra felmászott az ágyra. Követtem a szememmel, ahogy csavarja a farkát jobbra-balra, majd a lábával a fülét vakarja. Mintha Agát láttam volna, akitől Nyálas biztosan halálra ijedt volna.

Felültem, aztán felfeküdtem az ágyra, és valamiért eszembe jutott, hogy benézzek a támla mögé. Ott volt, oda esett be a fénykép, amit évek óta most láttam először. Ő volt az. A képen Flora ült a kandallója előtt a hintalovon, abban a ruhában, amiben végül a Rozsda-tó mélyére temettem.

Valóban így lehetek méltó az életemre? Hogy itt ülök az ágyamon, és nyalogatom a sebeimet? Nem. Tudom, hogy rám sokkal több vár, mint egy szoba, egy házban, egy utcában, egy városban.

Hasznosnak kell lennem. Meg kell sokakat mentenem, és mindenkit megismernem. Sany-t meg kell találnom.

Felkeltem, és elővettem egy régi bőrtáskámat, amibe rendesen összepakoltam minden fontos holmimat. Beleültettem Nyálast, és se szó, se beszéd, búcsú nélkül jöttem el.