A hósivatag szállodalánc

Mindent ellepett a hó, és fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. A nagy fehérségben és vakító ködben semmit sem láttam. Mintha rám adtak volna egy szürke szemüveget, amit nem tudtam levenni.

Sany eközben értetlenül számolta a hópelyheket, amiket most látott életében először.

- Ez a jégforgács? – fogta a kezébe. – Hideg, és nedves. Fúj – dobta el, majd összehúzta magán az ingjét. – Itt meg lehet fagyni – didergett.

- Nekem valamiért melegem van – néztem végig végtagjaimon. – Nem értem.

- Haza akarok menni – nyögte Sany halkan.

- Ahhoz először meg kell tudnunk, hogy hol vagyunk. – Léptem párat előre a térdig érő hóban. – Szóval, vegyük végig. Megnyomtam az órán a gombot, és egy kötél egy léghajóba húzott minket, amit egy majom vezetett – gondoltam újra. – Ennek semmi értelme. Semmi köze semmihez. Mi a fenébe csöppentünk? – szorítottam meg az órát. – Mindegy – súgtam. – Itt nem maradhatunk. Gyere, induljunk el valamerre, hátha találunk valamiféle menedéket.

Megfogtam Sany vacogó kezét, és átgázoltunk az előttünk lévő hódombokon. Sokáig sétáltunk, mintha soha sem akart volna véget érni az út. Hiába mentünk, fogalmunk sem volt hová. Ma már kétszer gyorsan meghalhattunk volna az égben, mégis ez a lassú, reménytelen gyaloglás vált a legfélelmetesebbé. Amikor tehettünk valamit az életben maradásért, de az nem ért semmit.

- Sajnálom, hogy annyit szekáltalak – dadogta Sany, végső kimerülésében. – Igazából nagyon bírlak, de azt hittem, hogy az fontosabb, mások mit gondolnak rólam, mint amit én magamról. Nagyon rossz unokatestvér voltam – köhintett, és én szívből megsajnáltam.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt mondanod. Nem lesz semmi baj, túléljük ezt is – próbáltam a lelket tartani mindkettőnkben, pedig nem láttam semmi esélyt magunk előtt. – Ha mégsem, ez az én hibám. Túl kíváncsi voltam. Otthon kellett volna maradnom, és olyannak lennem, mint mindenki más – vallottam be, és el is hittem, amit mondtam. Előrelátóbbnak kellett volna lennem, nem halálos veszélybe sodornom mindkettőnket.

Remegett Sany minden tagja, már nem tudott mozogni, így a hátamra vettem. Én ugyan melegnél többet nem éreztem, de magamon észrevettem a kimerülés jeleit. A lábaim nehezebben emelkedtek, és alig jutottam levegőhöz. Minél több ideje mentünk, annál jobban tűnt haláltusának a menetelés.

Sany nem sokára elvesztette az eszméletét. Lélegzett, de szinte teljesen kihült. Valamit tennem kellett. Nem volt jobb ötletem, gyorsítottam a tempón. Hiába került több energiába, tudtam, hogy arra már semmi szükségem nem lesz, ha Sany szíve megszűnik dobogni.

A semmiből egyszerre két fa jelent meg. Fenyőfának tűntek, ezért egy erdő reményében sietni kezdtem, de hirtelen a hó mintha beszakadt volna alattam. Megbotlottam, és egy hegy oldalán gurultunk tovább. Sany kiesett a kezemből, és egy másik irányba vitte a hó. Mikor leértem egy sík részhez, futva megkerültem a dombot, aminek oldalában fénycsóvát pillantottam meg. Amint közelebb értem kiderült, egy fogadó ajtaja előtt lógó lámpás lángját láttam. Az „Első Hósivatag" felirat csillogott a nyitott ajtó fölött, ami körül szentjánosbogarak villogtak, akár a karácsonyfaégők. Sany valahol erre esett le, ezért nem volt más választásom, mivel kint nem láttam, bementem.

Minden jégből volt. A falak, a padló, a székek, az asztalok, a poharak, a pult, a lépcső, az ajtó, mind csillogtak, pedig abban a hőségben, ami uralkodott, már rég el kellett volna olvadniuk. A jégkandallóban érdekes módon egy vasfazékban égett a tűz, és a jégcsillárról fém merőkanalak lógtak le, amikben egy-egy tűzcsóva világított.

Nyüzsgött a hely. Az egyik sarokban két szakadt ruhájú férfi hegedűn játszott, míg mellettük egy kutya a csörgődobot verte a falhoz. Igazán nagy tömeg gyűlt össze. Néhány majom lézengett csak itt-ott, többségében emberek ültek az asztalok között, és a csap mögött is egy kemény kapalapban, egy bajszos férfi törölgette a jégpoharakat, de Sany-nak nyomát sem láttam. Megfeledkezve minden másról, a pultoshoz rohantam, és valószínűleg ordított rólam a zaklatottság, ugyanis gyanakvóan nézett rám, mikor Sany-ról kérdeztem.

- Nem látott egy fiatal, szőke lányt? – sziszegtem sietve.

A morcos férfi meg sem mukkant, csak a sarokban lévő lépcsősorra bólintott. Olyan gyorsan futottam fel rajta, ahogy csak tudtam. A magasba érve egészen kivezetett a szabad levegőre, a ködbe, ami valójában egy hatalmas medence párolgása volt ezúttal. Mikor felérve megpillantottam Sany-t, a vízen lebegett ruhástól, de mellette egy hatalmas agyarát vicsorgató farkas szemezett velem. Négylábon volt olyan magas, mint én. Vastag szőr borította testét, míg szeme vérben izzott. A rémísztő állat előtt megemeltem a kezem, tudatva vele, hogy ne akarok semmi rosszat. – Különös végig gondolni, hogy pont így ismertem meg őt. – Közelebb lépett hozzám, és hirtelen megszólalt.

- Te tetted ezt vele? – hörgött a szörnyeteg.

- Ő az unokahúgom, kérlek ne bántsd! – mondtam, mire ő egy utolsót morgott rám, majd váratlanul a vízbe ugrott, eltűnve benne.

Én azonnal Sany-hoz siettem, és a víz szinte égette a bőrömet, ahogy a kezeimbe vettem őt. Az arca kezdett pirosodni, és a szája sem volt már annyira lila, mint addig.

- Sany! Kislány! – harsogtam elérzékenyülve. – Jól vagy? – kérdezgettem, de ő nem nyitotta ki a szemét.

- Jobb ha kijössz onnan, a víz hamarabb végez veled, minthogy ő felébredne – szólt egy fiatal nő hangja, aki előjött a medence partjáról. – Ne haragudj az alakom miatt, de azt hittem bántani akarod – közeledett egy sima köntösben, és én valamiért bíztam benne annyira, hogy kimásszak a medencéből. – Ez a hely a déli vendégeinknek van, de ahogy nézem, te nem igazán bánod a hideget. Furcsa egy ember vagy te – tűnődött. Derékig érő, barna, hullámos haja volt, és izmos, kissé termetes teste, hangsúlyos arccsontja. Gyönyörű volt, de a legjobban mégis a sárgán világító szeme tűnt fel.

- Miért segítettél neki? – kérdeztem kétkedve.

- Ártatlan teremtés rettenetesen messze került az otthonától, tudnia kell, hogy a tél országa nem olyan zord és halálos, mint hiszi – felelte, mire elmosolyodtam. – Aga vagyok – mutatkozott be szívéjesen. – Ő meg Sany, igaz?

- Igen – helyeseltem. Egy Apertum nevű városból jöttünk, vagyis egy léghajó, amit egy csimpánz vezetett, megragadott, és itt kidobott minket – kezdtem a magyarázatot.

- Elbrusz, a kapitány nem csimpánz, hanem bonobó. Okosabbak, mint látszik. Érzékelik azt, amit mi nem – javított ki, de egy gyenge köhintés szakította félbe.

Sany erőtlenül tért magához, és tekintetével engem keresett. Gyorsan kinyújtottam a kezem, amibe belekapaszkodva a partra húzta magát.

- Tim – nyögte.

- Ne aggódj, most már minden rendben lesz, jó? Megcsináltuk! – vigyorogtam, hátha azzal életet lehelek belé, és úgy tűnt bevált. – Ő itt Aga – mutattam a lányra. – Ő mentette meg az életedet – folytattam, de ahogy ránéztem ő rendkívül komoly arcot vágott.

- Most azonnal velem kell jönnötök – közölte diplomatikusan, és egy eldugott szobába kísért minket a fogadó aljában.