Flora Florence

A haja vörösen csillogott, és göndörödött, míg bőre fehér volt, rajta sok szeplővel. Egyidős lehetett velem. Kicsit hasonlított rám. Vékonyka ruhát viselt, ami megfeszült vékonyka testén. Elbűvölően szép volt. A hatalmas szemein hatalmas pillák illegtek, míg piros ajkain mintha állandóan egy apró mosoly üldögélt volna.

- Timothy Byrne. Ez az ember keresett engem telefonon. De én nem használom a telefonom – mondta, és így, hogy tudtam mit keressek. Az asztalon a sok limlom között megpillantottam egy telefon kagylóját, ami pont olyan volt, mint amit találtam a padlásunkon.

- Te! – siettem gyorsan az asztalhoz, előásva a készüléket. – Ez honnan van? – kérdeztem.

- Térjünk vissza arra, hogy mit keres három idegen a házamban – szólt közbe idegesen, és a telefon kirepült a kezeim közül, egyenesen a lányhoz. – Én Flora vagyok, és azt ajánlom magyarázzatok meg mindent, vagy darabokra szaggatlak titeket – mormolta, mire valamiféle erő egyszerre visszahúzott engem Sany-hoz és Agához. Mintha belém rúgtak volna.

- Ő itt Tim, és Sany. A Kommunából jöttek azért, hogy ide eltaláljanak. Én Aga vagyok, egy egyszerű syngrapha – mondta Aga, amivel sikerült kissé lehűtenie a lány kedélyét. – Te pedig, egy florence vagy, ha nem tévedek.

- Florának hívnak – dünnyögött, és a nyomás megszűnt, ami már majdnem a csontomat törte. – Várjunk! – nézett rám gyanakodva. – Te egy tolvaj vagy! – kiáltotta, mire a zsebóra kirepült a zsebemből, egyenesen a kezébe.

- A nagyapámé – böktem ki sebesen. – A telefon is.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett, az órát forgatva.

- Allennek híják a nagyapámat, övé az óra. És ez a telefon a párja annak, amit egyszer használtam csupán – hadartam.

- Négy éve – bólintott a lány.

- Igen – helyeseltem.

- Ez – nézett az órára. – Ez az apámé, Berserké volt. Tőle lophatta el a te nagyapád. A családomban öröklődött többszáz éven át – érzékenyült el. Ha jól láttam egy apró könnycsepp is lehullott porcelán arcán.

- Általában a Florence-ek magányosan élnek – súgta Aga halkan.

Flora lassan a melléhez szorította a zsebórát, mire az emeletről három szék lebegett le hozzánk. Körbe szálltak le, majd egy ezúttal gyengéd erő ráültetett mindannyiunkat.

- Mit akarsz kérdezni? – nézette fel rám a lány.

- Biztos nem ismerős az Allen név? És Neunbeck? – vívódtam, de megrántotta a fejét. – Miért élsz egyedül, gyerekként itt? – méláztam, és ő elmosolyodott.

- Ez a florence-ek élete. A vérünkben hordozzuk azt, ami nem fér sehová. Mi egyfajta óriások vagyunk, összekicsinyítve. Változtatni tudjuk a tömegünket, ha már a méretünket nem is. A gravitációt tudjuk befolyásolni, ezért tudok tárgyakat, lebegtetni – sorolta, és az én szemem csillogva égett a bámulattól. El sem tudtam volna képzelni ilyen lényt. – Nem olyan nagy móka, hidd el – sóhajtott szomorúan.

- Azt mondják, hogy mindennek ára van – szólt közbe Aga. – A természettől kapunk mindent. Valakiket átlagossá, valakiket különlegessé tesz, de mindenért meg kell fizetnünk. Ezt A florence-ek tudják a legjobban. A természet megszabadította őket a hatalmasságtól, amivel nem tudtak volna ezen a földön élni, viszont azzal, hogy összenyomta őket, a felesleget valahová tenniük kellett, akármilyen furcsán is hangzik.

- Minden florence-nek van egy saját szörnye. Egy cet, ami velünk él, és velünk hal. Csak mi tudjuk megfékezni, de nem tudjuk megölni, csak ha mi is vele halunk. Az a sorsunk, hogy az erőnket a saját magunk megfékezésére használjuk. Ezért élünk egyedül, elszakadva a családunktól – húzta Flora össze magát.

Úgy tűnt, mintha eddig nem is tudta volna magáról ezeket. Ugyanolyan hatással volt rá a saját belátása, mint ránk. Megsajnáltam őt. Fiatal volt, és rendkívül magányos. Ebben is hasonlítottunk.

Engem egész eddig ezernyi ember vett körül, akik mind változó érdeklődést mutattak irántam. Kedveltek, lenéztek, szerettek vagy utáltak. Mégis, mozgalmas, hangos napjaim voltak. Ennek ellenére egyedül éreztem magam. Senki sem értett meg, vagy csak próbált megérteni.

Ekkor jöttem rá, és tudatosult bennem, hogy kommunnak születtem. Ugyanolyan együgyű gyereknek, mint a kis Martin. Nem lehettem több. Csalódtam magamban, és egy percre megszűntem felfedezőnek lenni.

- Sajnálom, hogy megzavartunk – törtem meg a csendet bűnbánóan. – Nem szabadott volna idejönnünk...

- Ne viccelj, évek óta nem volt egy látogatóm sem. Kérlek, maradjatok itt éjszakára! – vigyorodott el.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – mordult fel Aga, miután hátsó lábával megvakarta a fülét. – Sany teljesen legyengült. Minél hamarabb haza kellene juttatnunk – tette hozzá, és igaza volt. Sany sápadt bőre a szoba másik sarkából is jól látszódott. Gyengén vette a levegőt, de az arca valamiért teljesen élettelteli volt.

- Sany? – kérdeztem lágy szívvel, és ő bólintott.

- Szívesen maradok, ha te is – mosolyodott el, amit Aga nem nézett jó szemmel. Végig a gyanakvást láttam szemében, akármerre nézett.

Maradtunk. Flora kellemes ágyat rakott alánk, ami a tegnapi éjszaka után álomnak tűnt. Kedvesen viselkedett, és sokat beszélt. Már alig emlékszem miről, de a hangja még mindig a fülemben cseng. Akkor úgy gondoltam, hogy soha többé nem akarok elmenni onnan. Flora volt az egyetlen apró nyomom, ami a családomhoz vezetett, és abban a világban élt, ahová egész eddig tartozni akartam.

Ahogy esteledett, Flora halat húzott ki a tóból, majd leszedte róla a pikkelyt, anélkül, hogy egyszer is hozzáért volna. Meg sütötte a nyílt lángon, majd felszolgálta nekünk. Azon kaptam magam, hogy minden léptét figyelem. Néha le sem ért a lába a földre.

Mesélt nekünk a Rozsda-tóról, és annak történetéről. Azt mondta, hogy régen ez választotta el a szabadvidéket a Kommunától, de mára már a kommunok olyan közel jöttek hozzá, hogy mindenki elmenekült innen. Ezért is telepedett le itt, ahol se ember, se más nem jár.

Miután az ég befeketedett, mind lefeküdtünk. Sany Aga mellett aludt, akit plüssként ölelt át. Én hiába feküdtem a puha, meleg ágyban, nem tudtam elaludni. A fejem zsongott, jobban, mint bármikor.

Kisétáltam a nagy szobából, és felmentem az egyik lépcsőn, aminek tetején egy tárolóhelyiséget találtam. Fadarabok, ruhadarabok, könyvek, és vasedények látszódtak a kupac tetején, de valószínűleg ez volt Flora minden tulajdona. Ezután egy újabb lépcső vezetett fel, majd egy ajtó. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam. Mögötte ott feküdt a széles szoba padlóján Flora.

- Gyere csak – noszogatott a lány, míg én közelebb mentem hozzá. Mikor lefeküdtem mellé, vettem észre a tátongó lyukat a levegőbe. A szobának nem volt plafonja, a csillagok világították meg.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, mire ő nevetni kezdett.

- Minek látszik? – gúnyolt ki. – Nincs minden sarokban varázslat, ne legyél ilyen naiv. Ti kommunok mind ilyenek vagytok? - fordította felém arcát, ami fénylett a sötétben.

- Nem hiszem, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Valamit elronthattak a szüleim.

- Az enyémek is – halkult el Flora. – Ez az átok csak tízévente öröklődik, de nekem már az anyám is Florence volt.

- Legalább a te lányod nem lesz az, igaz? – pislantottam az égre.

- Te miért kutatod a saját családod titkait? – kérdezte kíváncsian.

- Amióta úton vagyunk, én csak hallgattam, amit mások meséltek nekem, de ha jól sejtem, a szabad föld lakói számára a kommunok épp olyan rejtélyesek, mint nekem ők – merengtem. – A mi életünk unalmas, és rendkívül korlátolt. Megszületünk egy házba, ami pont olyan, mint mindenki másé. Van egy macskánk, vagy kutyánk, ami minden második kertben. Iskolába járunk, ahol ugyanolyan ruhában, ugyanúgy kinéző gyerekek tanulják ugyanazt, ugyanúgy. Felnőttként azt a munkát végzik, amit a szüleik, és a fiúk elveszik a nőt, akik az anyjukra hasonlít, míg a lányok hozzámennek azokhoz a férfiakhoz, akik az apjukra hasonlítanak. Majd egy sírkő alá kerülnek, amin csak a nevük egyedi. A kommunok nem szeretnek utazni. Iszonyodnak a víztől, és a hidegtől, vagy a melegtől. A középszerű emberek középszerű hőfokon élik középszerű életüket – vetem sorra az előrelátható jövőmet.

- Én hasonlítok az anyukádra? – mosolyodott el gyöngéden.

- Igen.

- Ha ugyanabban városban élnénk, és egy lennék közületek, elvennél feleségül? – súgta, és meglepődtem volna, ha nem akartam volna hasonló kérdést feltenni. – Nyugi, csak vicceltem – hökkent meg, majd nevetett elfordulva, hamisan.

- Ha ott lettél volna velem, talán sosem jöttem volna el onnan – feleltem őszintén, mire újra rám nézett.

- Még sosem találkoztam fiúval. Senkivel, aki rád hasonlított volna – hajol lassan közelebb, majd puha, vékony ujjaival végigsimított az orromon díszelgő sebem hosszú hegén. – Csak a sima embereken maradnak láthatók a sebek, de te nem tűnsz annak – motyogta, és én megfogtam a kezét. – Sany biztosan nagyon szeret téged.

- Ő az unokatestvérem – vágtam rá, mire összehúzta a szemét.

- Mi a teljes neve?

- Saniyah Byrne – feleltem érdektelenül, mire ő hirtelen felpattan, és olyan gyorsan futott le a lépcsőn, hogy szemmel is alig bírtam követni. – Várj! – iramodtam utána, és ahogy leértem a tárolóba, egy könyvet lapozgatott a kezében.

- Sany nem bírja a hideget, ugye? – hadarta.

- Nem – vágtam rá, sebesen.

- Nemrég olvastam, de remélem, hogy elnéztem. Nem! – kiáltott fel hangosan.

- Mi az? – kaptam el a karját erősen. – Ki vele!

- Nagyon gyorsan el kell tűnnötök! – nézett rám komolyan. – Itt hatalmas veszélyben vagytok! – figyelmeztetett, és egyszerre mind a ketten lerepültünk a nagyszobába. – Sany!