Neunbeck kilenc sziklapatakja

Csupán pár hét telt el azóta, hogy megtaláltam a telefont, mikor váratlan dolog történt. Az egyik, szinte rutinná vált alkalommal, mikor az elveszett nagyapámról kérdeztem, az szüleim dicsőséges hírrel leptek meg. Allen nagypapa látogatóba érkezik, pontosan három hét múlva.

Nem meglepő, izgatottan vártam. Olyannyira lekötött a gondolat, hogy végre találkozhatok azzal, aki talán leleplez minden titkot rólam és a családunkról, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy állandóan nyitva kell tartanom a szemem.

Nyálas, a macska

Érdemes tudni, hogy akkoriban volt egy macskánk. Bár pontosabb megfogalmazás az, hogy élt a ház körül egy macska. Az összeset cicának hívnám, de őt nem. A szüleim Nyálasnak nevezték el, de én gyakran csak ördögnek hívtam, hiszen abban stílusosan bújik meg a "dög" szó. Ez minden, ami Nyálasról eszembe jut.

Fekete bundája volt, de egy hatalmas fehér folt ült meg a hátán, mintha ott lovagolt volna rajta a gonosz, miközben a tűzben vágtatott, és a macskának a szőre csak ott nem égett koromfeketévé. A szeme sárga irigységben forgott akárhányszor az anyám engem simogatott meg, és nem őt. Ezek a mondatok mégis mind dicséretnek számítanak a karmaihoz képest. A világ nem látott még halálosabb fegyvert azoknál a hegyes, éles, és vérre szomjazó karmoknál, amelyek egy szempillantás alatt előbújtak az ártatlannak tűnő mancsokból. Egyszóval Nyálas egy gonosz macska volt.

Mindezek ellenére a szüleim a tenyeréből ettek éveken át. Én igyekeztem a közelébe se kerülni.

Egy nappal Allen nagyapa érkezése előtt, Nyálas hirtelen megbetegedett. Anyáék szerint megfázott, vagy hasonló, de én láttam, hogy valamiféle gusztustalan nyálka folyt ki a szeméből. Szinte örültem is neki, hogy pár napra megszabadulok tőle.

Ekkor jutott eszembe a fészer. Szabadidejében azt őrizte, rendkívül precízen. Még csak eszembe sem jutott bemenni. Soha. Most azonban, hogy Nyálas végre felszívódott, nyugodtan megnézhettem magamnak azt az apró fészert, ami magas fadeszkákból készült. Ott állt magányosan a kert sarkában, a két meggyfa mögött. Utáltam a meggyet, ezért még egy okom volt, hogy elkerüljem azt a kajibát.

Meglepetésemre, azonnal ki tudtam nyitni az ajtót, és egyszerűen bementem. Belül nem igazán találtam semmi érdekeset. Levetett ruhák, szerszámok, eldobott bútordarabok, és egy minihűtő volt csak elszórtam a fészerben. Ahogy átmásztam egyik szeméthalomról a másikra, hátul egy öreg kis éjjeliszekrényt pillantottam meg. Az aranydíszítései szinte ragyogtak a sötétben, és kimondottan ép volt a többihez képest. Lesiklottam anya régi egyetemi könyvein, majd megtapogattam a kis szekrényt, aminek ugyanazok a futórózsa metszetek voltak rávésve, mint az öreg telefonra. Az érdeklődésem ennek következtében azonnal megsokszorozódott. Sebesen kihúztam egyetlen fiókját, de az teljesen üres volt. Egy parányi pók mászott csak benne erre-arra, akire csúnyán ráhoztam a frászt. Próbált szegény kijutni, de én kezembe vettem, és szépen visszaraktam a fiók legmélyére, ahol a kezemhez valami ismeretlen ért. Valami papírfecninek tűnt, de ahogy jobban megnéztem, egy fénykép volt. Egy kislányt ábrázolt, ahogy egy hintalovon üldögélt. Nem tartottam túl hasznosnak, de azért elraktam.

Mikor kimásztam a fészerből, Nyálas már a kertben ugrált, és ahogy megpillantott, rögtön üldözni kezdett.

- Már nem vagyok kilenc, Ördög! Nem kaphatsz el – bátorítottam magam, míg a házba futottam, ahová Nyálasnak nem volt bejárása. Talán ezért is szerettem annyira bent lenni, amit a szüleim nem kimondottan értékeltek.

A kép az ágyam mögé került.

Allen nagyapa éjjel érkezett, mikor én rég az ágyba voltam már parancsolva, mégis jól láttam, ahogy az utcánkba sétál. Nem taxival jött, se autóval. Egy pillanatig se hezitált a házunkra találni. Nem keresett házszámot vagy utcatáblát. Ahhoz képest, hogy elképzelésem szerint egy másik kontinensről érkezett, cseppet sem tűnt elveszettnek.

Háta görbült, szakálla hosszú, haja ősz volt. Barna öltönybe öltözött, amire egy bőrkabátot húzott, ami egészen a lábáig ért. Furcsán nézett ki, mint a kalapja.

Ennyit tudtam megjegyezni arról az éjszakáról, mikor először a küszöbünkre lépett.

Reggel rohantam le, ahogy felébredtem, és árgus szemekkel néztem minden sarokba. Allen nagyapa sehol. Mint kiderült, ő nem egészen az az ember volt, akire számítottam. Egész nap aludt, és ki sem mozdult a vendégszobából. Két napig nem is láttam, mire egyik délután előjött a nappaliba. Most is a bőrkabátját viselte, és mintha didergett volna. Már majdnem elment a kedvem tőle, hogy megismerjem, egészen amíg meg nem nézte, hány óra. Csak egy másodpercig láttam a zsebóráját, de meg mertem volna esküdni rá, hogy a futórózsát láttam.

- Honnan jöttél, nagyapa? – kérdeztem tőle gyorsan, ahogy a szívéjeskedő szüleim kimentek a süteményekért.

- Onnan, ahol te születtél, Neunbeckből – tért a lényegre, minta olvasott volna a fejemben. – Ez érdekel, nem? Az, amit sosem mondtak el neked – mormolta morcosan. Igazi jégszívű vénember volt. – No nem bánom, mesélek neked – jegyezte meg, és egy pillanatra felemelte a kezét, majd le is tette. Beleremegett ebbe az apró mozdulatba. – Meg lehet itt fagyni, kölyök. A szüleid nem igazán ismerik a fűtés szót, igaz-e? – húzta magán össze az öreg kabátot.

- Délen vagyunk, itt nem is tudják, mi az a tél – mosolyogtam.

- Mert te ugyan tudod? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Voltam már síelni északon. Azt is tudom, hogy milyen a hó. De az osztálytársaim nem hiszik el, hogy olyan, mint a fehér homok. Ők csak jégforgácsnak hívják. Még a padtársam is, pedig az apja földrajztanár – nevettem hamisan. Mindig is szerettem kigúnyolni azokat, akik mindent elhittek, amit csak mondtak nekik.

- Te neunbeck-i vagy, nem csoda, hogy szereted a havat. Az a városka gyakorlatilag egy jéghegy alatt van.

- Anya is ott született? – kérdeztem érdeklődve.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Nem vagyok jó apa, és nem is leszek. Az az igazság, hogy anyád pont egy olyan zimankós hajnalon érkezett hozzám, mint a mai. De nem itt, hanem északon. Ott a tél már ősszel is nyomot hagy. Jelzi, hogy közeledik. Mintha kopogtatna az ajtón. Így történt azon a napon is. A kocsmában ültem, ahogy mindig. Öreg voltam már akkor. Felelőtlen és értéktelen. Mégis, a nagyanyád szinte csomagként küldte utánam az anyádat, akinek a létezéséről fogalmam sem volt. Mit tehettem volna? Délre költöztem és felneveltem, amennyire tőlem tellett. Amint látod, anyád hamar megszökött előlem – magyarázta a szakállát vakarva.

- Tudom, hogy valamit kihagyott a történetből – vágtam közbe gyanakvóan.

- Hm – hökkent meg Allen nagyapa. – Neked aztán van sütnivalód, he? Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta komoly arckifejezéssel. Talán fenyegetett. Éreztem, hogy nem igazán akar nekem bármit is elárulni.

- Anya annyit mondott, hogy nem is igazán beszélt magával, miután elköltözött. Akkor honnan tudja, hogy hol születtem? – kérdeztem. Elkaptam.

- Ki sejtette volna, hogy ilyen bakafántos unokám lesz? – ívelt fel ajka most először. – Használd az agyad, pöttöm, később még jól jön majd. Ebben rám ütöttél – hátradőlt, majd keresztbe rakta a lábát. – Jobb, ha figyelsz, nem akarsz lemaradni semmiről, ugye. – megtekerte nyakát, majd belekezdett a mesébe, amire régóta vártam. – Neunbeck nem egy átlagos város. Az észak egyik legtitokzatosabb helye. Kilenc sziklás patak. Ezt jelenti a neunbeck. Nem lesz meglepő, hogy a kilenc patakról nevezték el a várost. A víz az úr, és az úgy döntött, hogy a városba csakis az jusson el, aki oda is akar menni. Az idegenek messze elkerülik, ugyanis egy kúp alakú hegy alatt van, aminek csúcsáról folyik le a kilenc patak vize. A kilenc patak alatt egy-egy vízesés mögött vezet az út a városba. Mindenféle furcsa szerzet él ott, és azoknak fiai, unokái és dédunokái. Még északon se mindenki ismeri ennek a helynek a nevét.

- Akkor a szüleim hogyan kerültek oda, amikor születtem? – pislantottam tátott szájjal.

- Érdekes, ugye? Anyukád itt, ebben a szokványos déli kertesházban cseppet sem lóg ki a többiek közül, pedig északi. Viszont ott, ahol ő is a világra jött, ott kétkedően néznek mindenkire, aki a saját városuktól délebbről érkezett, még ha csupán pár kilométer is választja el őket. Ilyenek ezek az északiak. Gyanakodnak és tartózkodnak mindentől, amit nem ismernek, pedig az ember és ember között nincs különbség. A neunbecki gyerekek a homokot hívják vöröshónak.

- Tényleg? – csúszott ki a számon.

- Bizony. Nincsenek sokan, akik mindkettőt ugyanúgy ismerik. Az anyád inkább tudomást sem akar venni róla. Hozzáment egy délihez, és ő is annak adja el magát. Mondjuk, nem hibáztathatom, itt nőtt fel, ahogy te is – sóhajtott, majd újra felemelte a kezét, és a szüleim beléptek. Ahogy tehették, ezután nem hagytak vele egyedül. Két napom maradt, hogy mindent kiszedjek belőle, de nem volt semmi lehetőségem sem. Jól láttam, hogy nem is lesz, ezért kezembe vettem az irányítást.

Egy tervet eszeltem ki. Az egyik öreg szekrényből elővettem apa régi kabátját, amiben síelt. Ki volt tömve annyi szőrrel, amit még nem kellett szégyellni. Olyan meleg volt, hogyha ránéztem, máris izzadtam. Ez volt a csali, amit az egyik széktámlára helyeztem el a konyhában, rajta egy „Jó utat!" címkével. Tudtam, hogy amint beesteledik, Allen nagyapa fel fog kelni. Ekkor indult haza, és tudtam, hogy nem is próbál meg elköszönni. Szerencsére nem tévedtem, és tényleg kivánszorgott. Meglátta a kabátot, és ráharapott a horogra. Felvette, és kimondottan megtetszett neki, az arcára volt írva. Ellenőrizte a bőröndjét, majd hirtelen az udvarra lépett ki nélküle. A fészer felé vette az irányt, legnagyobb meglepetésemre. Ettől függetlenül ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy ellopjam a zsebórát. Kikaptam a bőrkabát zsebéből, és a szobámig futottam. Olyan izgatott voltam, hogy alig kaptam levegőt. Bebújtam a takaróm alá, és megvártam, amíg a bejárati ajtó kinyílik, majd becsukódik. Utána az ablakomhoz ugrottam, és messziről lestem, ahogy Allen nagyapa apa kabátján a saját bőrkabátjában sétál el, hóna alatt a futórózsás éjjeli szekrénnyel. Utólag kiderült, hogy az ezüst telefont is elvitte.

Nagyapa látogatása után újra csend állt be a család életébe. – Nyálas valamilyen csoda folytán ezután kedves, aranyos cicává változott, és a legjobb barátommá, akinek kezdett elhalványodni a fehér folt a hátán. – A szülei ismét hallgattak, bármit kérdeztem, és Allen nagyapa felől sem hallottam többé. Mégis, valami örök reményként nálam maradt a futórózsazsebóra.