Ház a Rozsda-tó jegén

Egy nagy babzsákon aludtunk, ahol Sany szorosan hozzám bújt, így éreztem, ahogy egész éjjel remeg. Rémálmok gyötörték, amiről csakis én tehettem. Bűntudatom volt, amiért belesodortam, ugyanakkor az én álmom valóra vált. Egy nap, egyetlen percében sem tévedtem. A világom tele van varázslattal, és még több titokkal, amiket mind megakartam ismerni. A lényeket, az embereket, a városokat, a szigeteket. Bármi áron.

Reggel, összeszedve magunkat elindultunk. Ahogy a nap kisütött az égen, már színét se lehetett látni a ködnek. A tiszta égbolt alatt haladtunk. Aga farkasként vitte hátán Sany-t, akire ezúttal szinte minden ruhámat ráadtam, ahogy Aga is az övét. Szegény lány még mindig vacogott.

Fél óra gyaloglás után egy szánkót találtunk a hóban. Gazdátlanul állt a semmiben. Ekkor Aga vonyított egyet, és hirtelen egy tízéves kisfiú bújt elő egy hókupac alól, ráijesztve a farkasra.

- Hát itt vagy Szőrcsomó – lépett hozzá a fiúcska, aki vastag overálban, és kötött sapkában volt. – Kik vagytok ti, és mit csináltok a farkasommal? – nézett rám dühösen.

- Eltévedtünk az erdőben – feleltem higgadtan, mire ő is megnyugodott. – Tudnál nekünk segíteni visszajutni a városba? – A fiú bólintott, és megmarkolta faszánkója vonómadzagját.

- Gyertek – emelte a kezét egy fákkal teli irányba, majd elindult. – Az én nevem Martin. Titeket hogy hívnak? – kérdezte, míg mi követtük.

- Én Tim vagyok, ő Sany – néztem az unokatestvéremre, aki csendesen ült Aga hátán. Még soha életemben nem láttam ilyennek. Nem kiabált, sikított, vagy hisztizett. Olyan békésnek tűnt, hogy nem is ismertem rá. Megváltozott.

Egy tóhoz értünk, aminek vize rég jégbe fagyott, pedig ebben a hónapban már olvadnia kellett volna. Széles volt, és kerek. Itt ért véget a Gelida folyó. A partját fenyőfák lepték, és a távolban tisztán lehetett látni a hófedte hegyek sokaságát, és a közelben lévő város magasabb épületeit.

- Ti is Winterlude-iak vagytok? – motyogta a fiú.

- Nem, igazából csak átutazóban vagyunk, öhm a szüleinkkel – próbáltam átlagosnak tűnni. Kommunnak.

- Akkor biztosan nem tudtok a legendáról – vigyorodott el huncutul a sálja alatt.

- Miféle legenda? – húztam össze a szemem.

- Az iskolában a gyerekek mind ismerik, és minden felnőtt azon van, hogy elfelejttessék velük, de én tudom, hogy igaz. Azt mesélik, a Rozsda-tó jegén furcsa lények élnek. Gonosz korcsfajzatok, amik táplálékként tekintenek ránk. Azonban van valaki, egy ismeretlen, aki megfékezi őket. A háza minden télen a tó egyik mellékágának közepén épül fel a jégre, és amikor az elolvad, a faház elsüllyed. A mese szerint már többszáz ház faváza ül a tó legmélyén azért, hogy a szörnyeket emlékeztesse arra, a varázsló mindig eljön értük – regélte, akár egy igazi mesélő.

- Láttad már ezt a házat? – kérdeztem, mire Aga hirtelen a combomba csípett.

- Én vagyok az egyetlen – mosolygott Martin büszkén.

- Hol? Le tudnád írni az utat? – mondtam, és Aga ismét megharapott, ezúttal sokkal erősebben. Igaza volt. Nem szabadott volna ezzel foglalkoznom, hiszen Sany-t a lehető leghamarabb haza kellett volna vinnem, de éreztem az ereimben, hogy ennek a kísérteties háznak köze van a nagyapámhoz. Köze van hozzám. Nincs jó döntés. Önző voltam.

- Nem, de el tudlak vezetni, ha akarod – bazsalygott a fiú, mintha egy álma vált volna valóra.

- Tim, ez nem jó ötlet – szólalt meg váratlanul Aga, mire Martin hátraugrott. – Mindkettőtöknek haza kell mennetek. Ne kerüljetek több bajba!

- Ez csak egy legenda. Az sem biztos, hogy igaz. Van még időnk rá, hogy egy kommunmese után járjunk. Veszélytelennek kell lennie, ha van hozzá közük – magyaráztam, kerülve Sany tekintetét.

- Bízom benned – szólalt meg mégis. Képes volt ez mondani, miután majdnem megöltem.

- Ez a farkas beszél – maradt kicsit le Martin. – Hallottátok?

- Dehogyis, csak képzelted – vágtam rá, mielőtt rájött volna az igazságra. – Vezess el minket a házhoz!

Sziklák álltak ki a jeges földből, ami a házhoz vezetett. Hátborzongatóvá vált a táj, ahogy a fenyőfák hatalmas lombja eltakarta a napot. Mintha az élet kihalt volna ezeken az ösvényeken. A fiú némán vezetett minket, és mi nem mertünk szólni. Egy barlang torkánál kezdtem gyanakodni, hogy vajon a kis Martin nem akar-e csapdába csalni minket. Szűk sziklaüregen kellett keresztülmennünk, amit belülről színtiszta jég borított. Tompa fény jelezte a kijáratot, és végül a szabad ég alatt kötöttünk ki.

Ott állt velünk szemben a faház, a tó kellős közepén, és érthetetlen módon olvadt, folyékony víz mosta falait, amiben kisebb, nagyobb jégdarabok lebegtek. A tó mélyéről indák tekerték körbe a fadoboznak tűnő részeit a viskónak, aminek kéményéből dőlt a koromfekete füst.

Mind ámulva néztük azt, ami lehetetlennek tűnt.

- Na jó, ez nekem is új – csúszott ki Aga száján. – Még sosem láttam ezt a házat. Nem gondoltam volna, hogy létezik.

- Tudtál róla? – fordultam a farkas felé kissé haragosan.

- Martin mesélt csak róla – bökte ki, mire a fiú rámutatott, és a fejéhez hajolt. Agát nem kimondottan érdekelte, így a fiú is természetesebbnek vette.

- Tudtam, hogy beszélsz – csapott a levegőbe.

Mély levegőt vettem, majd a jég tükrére sétáltam határozottan, mikor Aga a pólómba harapva megpróbált visszahúzni.

- Maradjatok itt, én bemegyek – toltam el magamtól a farkast.

- Tim, biztos vagy benne? – kiáltott gyengéden Sany, és én eltökélten biccentettem. – Akkor veled megyek – ugrott le hirtelen Aga hátáról. – Meg se próbálj lebeszélni!

- Gyermek, jobb, ha most hazamész – fordult Aga a fiú felé, aki hallgatott rá, és eltűnt a barlangban. – Még szerencse, hogy az átlagos kommunok nem olyan makacsok, mint ti ketten – jegyezte meg a farkasbőrbebújt syngrapha, miközben elindultunk a tó középpontja felé.

Úgy tervezték ezt a helyet, hogy senki se találjon ide. Sötét volt, a fák tömör falként nőtték körbe a tavat.

Mikor a jég peremére értünk, és közelebbről is felmérhettük a házat, egy verandát vettünk észre. Nem volt más dolgunk, mint átugrani a jéghideg vízen rá. Sany-t Aga a hátán vitte át, míg én nekifutásból, használatba véve minden izmomat sikerült átjutnom a veranda szélére.

- Én megyek először – kapkodtam levegőért, megmarkolva a vasból készült kilincset.

- Ugye megőrültél? Én vagy a... - harsogta Aga, de hangja megcsuklott. – Állj félre, te még csak gyerek vagy! – parancsolta.

- Egy nagyon bátor gyerek – nyitottam ki az ajtót, amin keresztül sűrű melegség áradt ki. Perzselte az egész testemet, de bementem.

Semmi különleges nem volt ott. A gerendafalak között két lépcsősor vezetett fel, és ebben a szobában csak egy kandalló volt, meg egy mindenféle kacattal összezsúfolt faasztal. Akármennyire próbáltam koncentrálni, vagy a varázslatos, különös dolgokra összpontosítani, a szemeim haszontalannak bizonyultak. A bőrömre sem hagyatkozhattam, hiszen azt égette a tüzes hőség, ami kellemes melegséggel érintette viszont Sany-t meg.

Mindannyian óvatlanul besétáltunk, mire az ajtó hangosan becsukódott Aga mögött. Sany rögtön rohant, próbálta kinyitni, de bent ragadtunk.

- Kik vagytok? – szólalt meg egy testtelen hang. Egy lányé. – Mit akartok? – borzongatott meg, de mégis... Mintha már hallottam volna. Olyan ismerősnek tűnt.

Aga vicsorgott, körbejárva minket, de nem láttunk senkit.

- Nyugalom – léptem előrébb. – Bocsáss meg a tiszteletlenségünkért – mondtam lágyan, barátságosan.

- Ki vagy te? – kezdett rengeni a ház. A falai vibráltak, míg az asztalon lévő tárgyak lassan a levegőbe emelkedtek. Sany belém kapaszkodott, Aga pedig a lábamhoz bújt.

- A nevem Timothy Byrne – feleltem. – Ők itt Sany, és Aga. Nem akarunk semmi rosszat, csak kérdezni tőled valamit – harsogtam, mire a falak, a padló, a kacatok, minden elhallgatott. Megálltak.

- Timothy Byrne? – súgta a hang, és a plafonról hirtelen egy fiatal lány ereszkedett le. Repült.