A zsebóra titka

Öt évig éltem az életem ugyanúgy, mint eddig. Belül éreztem, hogy északhoz tartozom, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ott akarok lenni. A rideg levegőt akarom szívni, a fagyos havat akarom markolni, és a csúszós jégen akarok siklani. És már volt is fogalmam róla, hogy mindezt hol akarom csinálni.

- Winterlude – harsogtam lelkesen az ablakban ülve, ahogy Nyálas dorombolva forgott a vádlim körül. – El kell jutnom oda.

Az óra fedele egy rózsavirág volt, aminek szára körkörösen futott végig a hátulján. A tetején egy csírázó virágot kellett lenyomni, a felhúzókoronát, hogy kinyíljon. A számlapja kissé besárgult, de a levél alakú óramutató és a vékony percmutató jól illett hozzá. Az óra maga teljesen szokványosnak tűnt belül, de évek óta próbáltam valamilyen titkos rekeszt vagy gombot felfedezni rajta, de semmit sem találtam. Az egyetlen dolog, ami új volt rajta, az a sarkában megbúvó szó volt. Winterlude.

Hosszas kutakodás után derült fény rá, hogy ez egy nagyváros, északon. Nem úgy, mint Neunbeck, amit semmilyen térképen sem találtam. Kezdtem azt hinni, hogy a nagyapám átvágott.

Winterlude egy kikötőváros volt, ahova havonta egy hajó járt, kivéve télen. Olyankor befagyott a folyó, és semmi sem tudott átúszni rajta, olyan vastagon vált jéggé.

Akármennyire reménykedtem, tizenöt évesen nem sok lehetőségem volt rá, hogy eljussak oda. A szüleim még jobban begyepesedtek, és síelni sem mentünk többé. Ennek köszönhetően egyre inkább váltunk melegvérűekké, akár a nagybátyámék, akik egyre gyakrabban jöttek látogatóba. Az egyik ilyen találkozó február végén esett meg, amikor mindenki várta már a tavaszt. Ilyenkor engem és Sany-t felküldtek a szobámba, mert úgyis csak útban lennénk, és lázadó tinédzserként törődjünk a saját dolgunkkal. Mi, akikben semmi közös sincsen.

Sany találékony lány volt, de rendkívül szeszélyes, hiú és gőgös. Népszerűnek számított az iskolájában, hiszen gyönyörű volt. Hozzá sem lehetett hasonlítani bárki mást. Kerek, barna szemei lefelé íveltek, akár a szomorú szemek. Tejfölszőke haja a hátáig hullámzott, míg makulátlan bőre az enyémnél sötétebben, aranybarnán tette minden porcikáját egyszerűen tökéletessé. Nem hasonlított hozzám, a kócos, göndör vöröshajú kölyökhöz, akinek az orrán egy hatalmas sebhely szelte ketté az arcát. Én voltam a különc, ő meg az ártatlan szépség.

Én már gimnáziumba jártam, míg ő egyel alattam. A fiatalok mindig tisztelték az idősebbeket, sőt minél több gimnazista barátja volt valakinek, az annál népszerűbbnek számított. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy Sany hozzám szólt.

Sany éppen a csocsómmal játszott, amit a szüleim a macsóságom bizonygatására vettek. – Utáltam a focit és minden sportot. És a csocsózást. – Én az ablakban ültem, és az órát nézegettem, ahogy szinte mindig.

- Gyere már! Egyedül nem túl vicces – rikácsolt Sany. – Úgysem válik az a hülye óra arannyá.

- Ez nem egy hülye óra – vágtam vissza, majd Nyálast lehessegetve a lábamról odaléptem mellé. Tisztában sem voltam a játék szabályaival, csak a kiálló karokat láttam az asztalom, meg a bábukat, amik forogtak. Sany bedobta a golyót, és minden olyan gyorsan cikázott, hogy az alacsony érdeklődésem képtelen volt követni.

- Ne bénázz már! – szólt közbe a drága unokahúgom, aki nap mint nap fiúsabbá akart tenni. Nem akarta, hogy egy béna flepnis legyen az unokatestvére. Valaki olyat szánt volna magának, aki titokzatos, menő és karizmatikus, nem egy csodabogár egy zsebórával.

- Igyekszem – feleltem unottan, mire hirtelen az egyik rudat, amit eddig húzott, megtolta, és a hegye belevájódott a combomba.

- Áu – nyögtem, amint az éles fájdalom beleszúrt a lábamba. – Ezt hogy?

- Te hülye, amit lehet húzni, azt tolni is – rázta meg magát, majd sértődötten kisétált a szobámból. Már mondtam, nála szeszélyesebb embert még nem láttam.

Ezután lementünk a felnőttekhez, akik még mindig nem óhajtották a társaságunkat. Látszott Sany szülein, hogy nem kimondottan kedvelnek engem. Ez a dolog sajnos ráragadt anyára és apára is. Nem mintha annyira bántam volna. Megvoltam én egyedül is.

Kiküldtek minket a konyhába, hogy mosogassunk. Ugyan volt mosogatógépünk, de a nagybátyáméknak ezt nem lehetett elmondani, nehogy irigykedjenek rá. Nem értettem, és most sem, de ez afféle „déli dolog" lehetett.

Én és Sany szolgasorban álltunk a mosogató mellett, és végeztük, amit ránk bíztak. Azt gondoltam, hogy ő nyávogni fog vagy panaszkodni, de legnagyobb meglepetésemre dolgosan törölgette a vizes evőeszközöket.

- Nálatok is te mosogatsz? – kérdeztem meg, miután túl sokáig törtem rajta a fejem.

- Persze – vágta rá Sany rögtön, mintha számára ez lenne a legtermészetesebb dolog. Már az csúszott volna ki a számon, hogy félreismertem, mikor az egyik villa hirtelen kicsúszott a kezemből, majd beleesett a darálóba. – A fene! – nyögtem, és nyúltam is utána.

- Béna – fintorgott az a Sany, akit ismertem.

Megráztam a fejem, és két ujjam közé szorítottam a villát, óvatosan húztam volna kifelé, de nem mozdult. Forgattam jobbra, balra, mégsem tudtam kihúzni. Eszembe jutott, hogy hátha beleakadt valamibe. Gyengéden lejjebb nyomtam, és onnan egyszerre ki tudtam emelni. Ahogy végig néztem az öngyilkos villán, egy apró karc villogott rajta.

Egyszerre fülembe csengett az, amit Sany a csocsóról mondott. „Amit lehet húzni, azt tolni is."

A szemem kitágult, és félre dobva a villát, a zsebóráért nyúltam. Talán ez lehet a megoldás, gondoltam.

- Mit csinálsz, lüke? – zsémbeskedett Sany, de még ez sem ronthatta el a kedvem.

A kezembe vettem az órát, és kinyitottam. Úgy nézett ki, mint mindig. Az egyik oldalon a fedőlap, a másikon a ketyegő órabelső. Mély levegőt vettem, majd a rózsabimbó alakú koronát felfelé húztam. Az kattant egyet, és az órabelső oldalra pattant, feltárva azt, ami az órahátlapján lapult.

Egy térkép volt rárajzolva. A világunk nagy térképe, a hosszú, téglalap alakú sziget, és két másik, keleten, nyugaton, amiket nem igazán értettem. A négy sarkában egy-egy gomb volt, aprók, kerekek. Az egyik viszont, amelyik legfölül foglalt helyet, kissé ferde volt. A környéke koszosodott, mintha sokszor használták volna már.

- Megvan – mosolyogtam, gyönyörködve életem eddigi legcsodálatosabb felfedezésében.

- Mi a pokol ez? – bámult Sany a hátam mögül, miközben egy tányért szorongatott a konyharuhában.

- Ez kincs, a titkok nyitja – suttogtam, majd habozás nélkül megnyomtam azt a kis ferde gombot, ami valóban elindította a kalandot.