Timothy Byrne, a felfedező

Sosem tudtam, hogy hol születtem. Anyám folyvást azzal hitegetett, hogy egy postakocsin jöttem a világra, két apró falu között, de ezt mégsem írhatták a születési bizonyítványomra, amit éveken át kerestem. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy a családunkban lévő furcsaságok után kutattam. Miért vagyok az egyetlen vöröshajú gyerek a famíliában? Meghalt az anyai nagymamám, ha igen, akkor hogy? Ki lehet az anyai nagyapám valójában, akiről egy szót sem ejtettek se a szüleim, se az egyke unokatestvérem, aki az egyetlen élő szemtanúja az apai nagyszüleimnek. – Igen, az anyámat és apámat régóta nem tartom hitelesnek.

Sany, az említett unokahúg, a kémemként dolgozott. Egy évvel fiatalabb volt nálam, és mivel én fiú vagyok, ő kénytelen lett az „alattvalóm" lenni. Az egyetlen probléma, hogy ő és a szülei teljesen normálisok voltak. Egy kertesházövezetben éltek Apertum, a városunk keleti részében. Folyton kolbászt sütöttek, és a szörnyű humorérzékük volt. Így hiába állt Sany a segítségemre, semmit sem tudtam meg.

Úgy tűnt, sosem lesz folytatás. Elvesztettem a harcot, és a származásom homályában kell egész további életemet leélnem. A szüleimet bombázó kérdések kezdtek unalmassá válni, monotonná. A visszautasítás egyre lehangolóbbá tett, és a lelkesedésem lassan elillant. Be kell valljam, ez volt az első holtpont kutatásaim során.

Főnixként születtem újjá, mikor az egyik takarítás alkalmával, mikor a padlásra pakoltuk apával a megunt játékaimat, a sötét, rémisztő tetőtér sarkában egy pillanatra egy ezüstös csillanást véltem felfedezni. Láttam már az összes horrorfilmet, és nem egyben ez a nemesfém valamiféle ereklye volt. Akármennyire költözött belém az izgatottság, nem buktathattam le magam. Unott képpel másztam le a padlásra vezető létrán, amit apám gondosan felszegezett a plafonra.

Éjfélig vártam a felfedezéssel. Addig hallgatództam, míg már csak ágyrecsegések szűrődtek át a másik szobából. Ezután a folyosóra settenkedtem, ahol addig gubbasztottam, amíg az ajtó sarkából kihunyt a fény. Már csak pár percet kuksoltam a sötétben, és meghallva a szüleim szinkronos horkolását elérkezett az idő, hogy a tettek mezejére lépjek. Felkapcsoltam eddig rejtegetett zseblámpámat, melyet Sany két éve csent el nagybátyámtól. Csendesen az állólámpát a padlásfeljáró alá húztam, és felmászva rá, akárcsak egy fára, egy hosszú csavarhúzóval sikerült kinyitnom. Arra már nem számítottam, hogy a létra egyenesen rám fog esni. Úgy orron talált, hogy már akkor, tízévesen szembesülnöm kellett vele, hogy lőttek a modell-karrieremnek. Persze ez akkor nem számított. Elszántan bújtam ki a létra alól, majd felugrottam rá. Már a tetején jártam, mikor anyám forgolódására lettem figyelmes. Sietnem kellett. A sarokba rohantam, felkaptam az akkor még azonosítatlan, de kimondottan nehéz tárgyat, leugrottam a létráról, és figyelmen kívül hagyva a hálószoba kilincsének változó szögét, egészen az ágyamig futottam. A ezüstöt a takaró alá dugtam, akárcsak fél arcomat.

- Mi a fene? – hangzott apám dünnyögése, ahogy megpillantotta a feldőlt állólámpát a létra mellett.

Anyám aggódva lépett be hozzám, és én ijedtséget tettetve ültem fel.

- Mi volt ez? – suttogtam.

- Ne félj, csak a padlásfeljáró – forgatta szemét. – Apád rosszul csukta be. Akarsz megint velünk aludni? – kérdezte, és én bólintottam. Akkoriban elég egyedül éreztem magam, és gyakran aludtam velük. Tényleg nem bukhattam le. Ahogy anyám kilépett, leugrottam az ágyamról, és végleg feláldozva arcomat, azzal tompítottam az ütközést. A szüleim rohantak, pánikoltak, és végül a kórházban kötöttünk ki. Hajnali fél kettőkor. Kezdtem kételkedni benne, hogy az az ezüst izé valóban megérte-e ezt az áldozatot. Szerencsére csak egy furcsa vágás lett az orrom és a szemem között, párhozamosan a számmal. Szimmetrikusnak tűnt, ezért már nem is sajnáltam annyira. Legalább a lányok bukni fognak rá a suliban. – Mint utólag kiderült, nem csak ott. – Reggelre hazatértünk, és engedélyt kaptam rá, hogy a napot otthon töltsem anyuval. Vele kellett aludnom, reggeliznem, ebédelnem. Csak délután jutott időm az igazán fontos dolgokkal foglalkozni.

Meglógtam anya elől, és végre előhúztam a takaróm alól azt, amiért egész éjjel virrasztottam. Egy tárcsás telefonkészülék volt az. Ezüstösen csillogott, de egyáltalán nem tűnt ókorinak. Olyan kábel lógott ki belőle, ami akár a mostaniak ikertestvére lett volna. A kagyló viszont gyönyörű futórózsa metszetekben pompázott. Csillogott, akár csak egy ékszer. Valóban csodaszép volt és varázslatos, de abban a pillanatban nem kezdhettem vele semmit. Hasztalannak bizonyult.

Azért eldugtam az ágyam alatt, és pár nap múlva előszedtem. Talán nem néztem meg eléggé. Karcos ívek, kopott fémek, apró csavarok, és egy megmagyarázhatatlanul modern zsinór. A telefon semmit sem változott. Megpörgettem rajta a számokat, amik nagyot kattantak, de ennyi. Nem voltak benne elrejtett iratok, fényképek, semmi. Csalódottan akartam visszatenni a padlásra, mikor a szüleim éppen elmentek egy értekezletre.

Így, az egyedüllét tudatában meggondoltam magam. Inkább a további kísérletezés mellett döntöttem. Megkerestem a nappaliban lévő vezetékes telefonunk kábelét, és kihúztam, a helyére dugva azt a zsinórt, ami az ezüsttelefonból lógott ki. Ahogy letettem a vaskos készüléket magam elé, az hirtelen megszólalt.

Furcsa, érces hangon rezgett, és rezgette a padlót, sőt a falakat is. Olyan hangos volt, hogy hezitálás nélkül felvettem, már csak azért is, nehogy megsüketüljek. Ennek ellenére szinte megrémisztett a csend, ami a ricsajt követte. A fülemhez érintettem a kagylót, ami hallgatott.

- Halló? – nyögtem ki, de semmi válasz sem jött. – Itt Timothy Byrne beszél. - Úgy tíz percig vártam, aztán csalódottan a földhöz vágtam azt az ostoba kagylót. Jól sejtettem, teljesen hasztalan volt. Ezek után visszavittem a padlásra, ahová tartozott. Jobb, ha az efféle öreg kacatok ott maradnak. Egyáltalán miért tartották meg a szüleim?

Újabb felfedezés nélkül maradtam. Ugyan az izgalom kellőképpen felcsigázott, hogy ne hagyjam abba a kutatást, hiszen egy kis reményt kaptam. Bármikor találhatok valamit, ami esetleg valamilyen titkot hordoz, ha nem is úgy tűnik elsőre.

Végül nem adtam fel. Csendesen, de ugyanúgy a családom után nyomoztam.

Hivatalosan is felfedező lettem.