Az autó kellemetlen szaga és a Párizsból való indulás óta ismétlődő zene kezdett Theo agyára menni, és már éppen belemerült volna az unalom tengerébe, amikor csörögni kezdett a telefonja. Annyira megijesztette a hirtelen hang, hogy kis híján lehajtott az útról, és sziszegett káromkodások közepette állította vissza a kormányt, miközben szabálytalanul maga elé emelte a telefont, hogy felvegye vagy legalább kinyomja a hívást. Az út felett szürke felhők gyülekeztek, amitől olyan volt, mintha egy film jelenetét élné meg éppen. Valami béna, szükségtelenül drámai filmét.

August, hát persze, hogy August, ki más hívná ilyenkor. Sóhajtott, a zöld gombbal felvette, majd egy másikkal kihangosította a telefont.

– Csak hogy tudd, ha most halott lennék, az a te lelkeden száradna – mondta Theo köszönés helyett, a szemét makacsul az útra szegezve. Még vagy negyven percet kéne túlélnie, jó lenne, ha addig nem balesetezne egyáltalán. Utált esőben vezetni, a nedves utak a rémálmaiban is megjelentek, és már a gondolatától is kirázta a hideg. Szuper lenne, ha az eső tudna addig várni, amíg haza nem ér.

– Nem akarom megkérdezni, hogy mi történt. Lehet, hogy lehallgatnak minket, ne kerüljünk inkább börtönbe – vágta rá August.

– Egyetértek – mondta Theo, de nem a börtöntől való félelme miatt, inkább azért, mert tudta, August halálra szivatná őt a rettenetes vezetési képességei miatt. Egyébként ez valószínűleg elkerülhetetlen volt, de Theo szerette volna addig halasztgatni, amíg lehet.

– Akkor már megérkeztél, nem zuhantatok le. Élsz. Elragadó.

– Aha, élek – felelte Theo, és azon tűnődött, vajon mi változott meg August hangjában, mióta legutóbb beszéltek. Kicsit bizonytalanabbnak és feszültebbnek érezte, bár nem volt biztos benne.

– És milyen volt a repülés? Jobban vagy? Mikor érsz haza?

Igen, August egyértelműen feszül volt. Ezeket az egyszerű, semmitmondó kérdéseket is akadozva tette fel. És nem a vonal volt a hibás.

– Szerintem megbeszéltük már, hogy én vagyok az idősebb és nem vagy az anyám. A repülés elment, jobban vagyok, még háromnegyed óra, egyébként.

– Ha ennyire idegesít, hogy megkérdezem, hogy hogy vagy, akkor inkább nem is kérdezek semmit – nyafogta August.

– Ne! – szaladt ki Theo száján akaratlanul.

Theo általában erre azt mondta volna, hogy menjen csak, senkinek nem fog hiányozni, de most valamiért képtelen volt ilyesmire. Mi van, ha August tényleg lerakja a telefont? Már sikerült rendesen megbántania az idióta szülinapi köszöntésével, és páni félelem tört rá a gondolatra, hogy Augustot esetleg véglegesen eltaszíthatja magától. De inkább gondolkozna, mielőtt beszél, minthogy aztán ilyen... módon fejezné ki a vonzódását.

August egy másodpercig hallgatott, mintha őt is meglepné Theo hirtelen érzelmes megszólalása. Theo némán szidta magát, és legszívesebben beleverte volna a fejét a kormányba.

– Oké, te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondta August rekedtes hangon. – Csak vicceltem. Szeretek rajtad nevetni, de tudod, hogy soha nem akarnálak megbántani, vagy ilyesmi.

– Tudom – sóhajtott Theo. August a legjobb barátja. Nem fog elmenni. Theo meg nem viselkedhet vele úgy, mintha... járnának, vagy ilyesmi. Fura. August furának fogja nevezni, és többé nem lesz a barátja.

Csak normálisan, Theo, gondolta Theo.

– Akkor jó.

– Nem tudom, mi van velem – hazudta Theo, mert pontosan tudta, mi van vele. – Nagyon fáradt vagyok, és csak azt szeretném, hogy megint minden olyan legyen, mint régen.

– Mit értesz ez alatt? – kérdezte csendesen August. Theo legszívesebben behunyta volna a szemét, és minden baját elmondta volna neki, és aztán csak hallgatta volna, ahogy beszél, beszél. Talán ez jelentette számára az igazi otthont, nem a torontói apró lakás.

– Szeretnék veled egész nap beszélni meg streamelni meg SUB kihívásokat teljesíteni, és nem foglalkozni ezzel az egész káosszal.

Úristen, már megint miket beszél! Augustnak fogalma sincs, mi ez a "káosz", amiről beszél. Valahogy Augusttal mégis olyan könnyű volt beszélgetni, hogy akaratlanul is rettenetesen őszinte volt. Már éppen magyarázatot keresett, hogy mégis mi lehet ez a káosz, aminek semmi köze a fanfictionolvasó kalandjaihoz, amikor August megszólalt:

– Teljesen megértem. Én is azt akarom.

Theo megkönnyebbülten sóhajtott.

– Nem is mesélted, milyen volt a szülinapod. Vagyis én nem kérdeztem.

– Simon intézkedett, hogy szuper legyen. És az volt – válaszolta August, bár nem hangzott túl lelkesnek. Az égen a felhők vészesen sötétedtek, és egy nem olyan távoli záporral fenyegették a sofőröket.

– Ühüm, persze, hogy is gondolhattam mást, Simon mindig elintézi az ilyeneket. – Theo indexelt, és átment a másik sávba. Rajta kívül szinte teljesen üres volt az út, de minden baleset eshetőségét jó messziről el akarta kerülni.

Theo azt kívánta, bárcsak gondolkodott volna korábban, és nem August szülinapján ment volna Lilóhoz, és ő szervezett volna felejthetetlen szülinapot Augustnak, nem Simon. Elöntötte a szégyen. Elvileg Simon és Theo August legjobb barátai, Theo mégsem tud soha megfelelően cselekedni, sosem tudja, mire van Augustnak valóban szüksége, míg Simon mindig pontosan eltalálja, mi kell. És inkább Lilóra pazarolja az idejét egy ilyen fontos időpontban, és aztán August vállán sírja ki magát, és elvárja, hogy August törődjön vele, nem fordítva.

– Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem a szülinapodat – szólalt meg, és ettől a mondattól hirtelen úgy érezte, mintha általános iskolás lenne. Mégis mióta tesz tönkre szülinapokat?

– Nem fontos – vágta rá azonnal August talán túl gyorsan is. – Az a fontos, hogy most minden szuper. Megoldódtak a problémák.

Aha, bárcsak.

– De fontos. És nem igazán oldódott meg semmi – ismerte be Theo. – Még mennem kell a hülye találkozóra is mindjárt. Rohadtul elegem van mindenből, csak veled akarok időt tölteni, és pihenni egy kicsit. Újra akarom ünnepelni a szülinapodat, valami extrém kihívással, vagy mit tudom én, csak hogy emlékezetes legyen. Mert igazán megérdemled.

August megköszörülte a torkát.

– De a találkozó szuper lesz, és utána meg azt csinálsz, amit akarsz.

– Igaz – mondta Theo vörös arccal.

Theo összerezzent, amikor hirtelen eleredt az eső. A motorháztetőn doboló apró cseppek kizökkentették a gondolataiból. Basszus.

– Mi ez a hang? – érdeklődött August.

– Esik – felelte Theo.

Hallgattak. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben, és Theo még pontosan meg sem tudta magyarázni, hogy miért. Volt egy sejtése, de nem volt benne száz százalékig biztos. És ott volt még az eső is.

– Vigyázz, ha csúszós az út – mondta August, mintha tudta volna, mi jár Theo gondolataiban.

– Oké, vigyázok.

August mondani akart valamit, és Theo egyszerre rettegett tőle és vágyott rá, hogy megtudja, mit. Ha nem akart volna mondani semmit, már rég lerakta volna a telefont.

– Lilo bocsánatot kért, és most egy kicsit jobb – bukott ki belőle. Úgy érezte, muszáj valamiről beszélnie, hogy megszakítsa a feszültséget. – Nem tudok rögtön visszatérni az eredeti kerékvágásba, de azért jól esett. Talán nem ment tönkre a barátságunk.

– Az jó – hümmögött August. – Tudom, hogy Lilo fontos neked.

– Igen – ismerte be Theo halkan. Lilo nem volt olyan, mint August, de Theonak fogalma sem volt, mit kezdene nélküle. Ők mindketten mindig ott voltak Audrey-val együtt, szilárd pillérek, akikbe lehetett kapaszkodni. De talán August volt a legszilárdabb.

– Ne aggódj, sikerülni fog. Meg fogjátok oldani. Mindketten ügyesebbek vagytok annál, hogy ez tönkretegye a kapcsolatotokat.

– Remélem.

– Össze fog jönni, na – jelentette ki August magabiztosan. – Gondolj rá úgy, mintha a SUB-ban lennél. Nem nehezebb egy gyerek életét megmenteni, mint rendbe tenni egy barátságot. Lépéseket és feladatokat kell teljesítened. Mindketten bocsánatot kértek, ez már meg volt. Most időre van szükségetek, és utána szép lassan újra beszélni fogtok, és minden normális lesz újra.

Ez August szájából nagyon egyszerűnek hangzott.

– És ha jól sikerül, kapok egy extra elsősegély készletet a végén?

August felhorkant.

– Valami olyasmi. Én mondjuk Lilóra gondoltam, de ha neked nagyobb szükséged van egy elsősegély készletre, akkor oké.

– Ki tudja, éppen vezetek, tudod.

Theo későn vette észre, hogy mit mondott, és rögtön leesett neki, hogy ezzel egy vissza nem térő lehetőséget biztosított August számára.

– Micsoda? Úristen, Theo, ugye tudod, hogyan kell visszavarrni egy leszakadt végtagot? – csapott le a fiú, és Theo hallotta a fülében a képzeletbeli kárörvendő kacajt.

– August! – hördült fel Theo. – Ne paráztass, a végén igazad lesz, és ha ezt az egészet túlélem, elintézem, hogy börtönbe kerülj, és életed végéig szenvedj, amiért provokáltál vezetés közben.

– Valószínűleg megnyerném a pert – gondolkozott hangosan August, aki hallhatóan rettenetesen élvezte a szituációt. – Gazdagabb vagyok nálad, lefizetném az ügyvédeidet.

– Jó, rohadj meg ott, ahol vagy. – Theo ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a kormányt. – Fogadjunk, hogy neked személyes sofőröd is van.

– Aha. Simon. – Theo ismerte annyira Augustot, hogy tudja, a fiú vigyorog.

– Vigyázz, ha hallaná, hogy így beszélsz róla, soha többé nem fuvarozna sehová.

– Simon szeret! – énekelte August.

Theo felnevetett. Annyira hiányzott neki ez az August. És még az esőről is elterelte a figyelmét.

– Utál téged. Konkrétan az idegesítő kisöccse vagy. Képtelen vagy bármit csinálni nélküle.

– Nem igaz, szeret!

– Ha ez megnyugtat, hidd azt. A nagy Augustot úgyis mindenki szereti. – Theo a szemét forgatva vigyorgott, mint egy őrült.

– Nem kell azt hinnem. Tudom – jelentette ki August magabiztosan.

– Aha – mondta Theo, és gúnyosan elnyújtotta az utolsó A betűt.

– Tudom! – ismételte August. – Tudom, hogy te is szeretsz.

Theo megremegett és a vigyora elhalványult.

– Te csak gondolod – mondta, és szerencsére nem bicsaklott meg a hangja. Mielőtt August felelhetett volna, gyorsan megint megszólalt. – Oké, visszatérhetnénk a hívásod okára? Nagyon remélem, hogy nem a csesztetésem volt az.

– Hát beszéltem Simonnal.

– Örülök neki – mondta Theo úgy, hogy szinte kérdésnek hangzott. Szuper, hogy August beszélt Simonnal, de Theo tudomása szerint minden nap beszéltek, szóval ez nem tűnt akkora hírnek.

– Beszéltem vele, és szeretnék veled is beszélni.

– Oké, beszéljünk.

August hangja ijesztően komoly volt, az éles váltás meglepő lett volna, ha Theo nem ismeri már évek óta a fiút.

– Az a helyzet, hogy van egy dolog, amit el akarok neked mondani.

– Igen? – kérdezte Theo.

August megköszörülte a torkát.

– Khm. Tehát.

Dophártyaszakító pittyegés szakította meg a fiút. Theo idegesen kapta fel a telefonját az anyósülésről. 5% töltöttség. Csatlakoztassa eszközét töltőhöz.

– Figyelj, August...

Pitty, pitty, pitty. 4%

August mondott valamit, de a pittyegés miatt Theo semmit nem hallott belőle.

– Mi a fene! – kiáltott fel Theo. Amikor beszállt az autóba, még harminc százalékon volt, és azóta csak zenét hallgatott. Ha közben titokban elvégzett egy rendszerfrissítést, megfojtja magát.

– Tessék? – kérdezte meglepetten August. – Ha nem akarsz beszélni róla, nem kell...

Pitty, pitty, pitty.

– Jaj, nem tudom, mit mondtál, le fog merülni a telefonom.

– Micsoda? Theo...

Pitty, pitty, pitty. 3%

Mi a fenéért merül ez ilyen gyorsan. Talán itt az ideje egy új telefonnak. Márkát fog váltani.

– Sajnálom, mindjárt meg fog szakadni a hívás – kiabált Theo a készülékbe, miközben megelőzte egy teherautó. Az esőcseppek egyre sűrűbben kopogtak a motorháztetőn és a szélvédőn. – Visszahívlak, ha hazaértem. Hallasz, August?

– Mi van?

Pitty, pitty, pitty. 2%

A készülék hamarosan kikapcsol.

– Visszahívlak, tényleg! Majd megbeszéljük később, oké?

– Hogy...

– Szia!

Theo oldalra nyúlt, és kinyomta a hívást. Vége. A szíve rettenetesen dobogott, és August szavai és az eső dobolása visszhangzott a fülében. Valamit mondaniuk kell egymásnak. Lépések a SUB-ban, küldetés, amit teljesíteniük kell. Nehezített változat: csúszós út, lemerülő telefon. De ha teljesítik, talán kapnak valamit. A jutalom ismeretlen, kérdőjellel takart kör, de majd a végén megkapják a Meglepetés Csomagban.

Még harminc perc volt az út hazafelé. Theonak még harminc perce volt azon gyötrődni, hogy vajon mit is akarhatott August mondani neki.