figyelmeztetés! a fejezetben pánikroham leírás található, hogyha úgy érzed, hogy most nem szeretnél erről olvasni, nyugodtan hagyd ki ezt a fejezetet és találkozunk a következőben! <3

Lilo pislogott, és reménykedve elmosolyodott.

– Állok rendelkezésedre – mondta, és kényelmesen elhelyezkedett. Egy párnát húzott az ölébe, és arra könyökölt, és kíváncsian meredt Theora.

Theo felsóhajtott. Mit is mondhatna Lilónak? Az biztos, hogy van miről beszámolnia. Arról talán, hogy mekkora hatással volt rá az az idióta Elvileg meg a fandom? Már a gondolatba is belepirult. Rettenetesen kínos. Ezzel átlépi vajon a professzionalitás határát? Olyan, mintha a munkahelyi pletykák hoznák ilyen zavarba őt. Azt se tudja, ő pontosan mit gondol. Talán nem is érdemes Lilónak ezekről a dolgokról beszélnie, mert a saját érzéseivel sincs tisztában.

Viszont már kicsúszott a száján, hogy van valami, ezért mindenképp mondania kell valamit Lilónak. Csak ne valami hülyeséget.

– Mit tennél – kezdte Theo. – Ha az utóbbi időben...

– Igen? – kérdezte Lilo szinte türelmetlenül. A szemében egy ragadozó éhsége csillogott, mintha minden vágya az lenne, hogy megtudjon valami új dolgot Theoról.

– Elkezdtél valakit más szemmel látni, mint korábban? – Theo kétségbeesetten forgatta a szájában a szavakat. – Mondjuk valaki más felhívta rá a figyelmedet, hogy a kapcsolat másmilyen is lehetne, ami eddig az eszedbe sem jutott. Tudod. Mondjuk... Romantikus. Ami eddig csak szimpla barátság volt. És most nem tudod a fejedből kiverni ezt az egészet, és folyamatosan kellemetlenül érzed magad, ha arról az emberről van szó, meg nem tudnád elfelejteni ezt az egészet. És aztán egy idő után már nem tudod, hogy érzel, és mit találtál ki magadnak. Mert eddig nem gondoltál rá, de most ez egészen más, most másra sem tudsz gondolni, és lehet, hogy azért, mert az egész kínos, de az is lehet, hogy van valami valóságalapja, amiről te eddig nem tudtál.

Lilo arcán először a meglepettség futott végig, aztán ellágyult. Theo megkönnyebbülten felsóhajtott, mert Lilo reakciójából érezte, hogy nem mondott akkora hülyeséget.

– Theo – mondta Lilo gyengéden. – Ez az ember nagyon fontos neked, nem?

Theo Augustra gondolt. Augustra, akinek soha nem látta az arcát, de mégis biztos volt benne, hogy rögtön felismerné, ha egyszer találkoznának. Augustra, akivel több százszor aludt el híváson, és aki egyszer egy nap kétezer különböző kacsás mémet gyűjtött neki össze a neten, csak azért, mert Theo nem hitte el, hogy képes rá. Augustra, akit jó pár éves tapasztalattal a háta mögött már sosem becsült alulra. Augustra, aki tizenhét évesen akkora kocka volt, hogy kívülről tudta a SUB végkimeneteleinek százalékos eloszlását. Augustra, akiből mást sem ismert, csak a hangját, ahogy a Theo különöző beceneveit sikítja operaénekeseket is megszégyenítő skálázással, vagy éppen a saját külsejét fényezi. Augustra, aki mindig tudta, mi folyik Theo fejében. Augustra, akinek szülinapja volt, és akinek Theo egy torta emojit sem volt képes küldeni.

– I-igen – dadogta. Valószínűleg August a legfontosabb személy az életében.

– Akkor szerintem megérdemli azt, hogy beszélj vele erről. Nem? – javasolta Lilo.

Theo Lilo szemébe bámult, aztán lesütötte a szemét.

– Talán. De...

– Nehéz ezt a szemébe mondani?

Theo nyelt egyet és bólintott. Gyakorlatilag nem kéne August szemébe mondania semmit, mert csak egy hívás lenne, de még így sem merne semmit. Arra a végtelen csendre gondolt a hívásaikban, amikor August látta őt, akármit leolvashatott az arcáról, ebben remek volt, de neki csak a hallgatás jutott, és fogalma sem volt, August mit gondol éppen. Borzalmas lenne így várni. Aztán August kijelentené, hogy Theo nagyon fura, vagy ami még rosszabb, nevetne, aztán később úgy tenne, mintha mi sem történt volna.

– Barátok vagyunk. És nem akarom tönkretenni a barátságot egy ilyen baromsággal. Mi van, ha többet sosem lenne a régi az egész? Valószínűleg csak össze vagyok zavarodva, és ennek az egésznek semmi értelme.

– Hé, Theo. Te nem tehetsz semmiről. És biztos vagyok benne, hogy ez az egész nem tenné tönkre a barátságot – nyugtatta Lilo, a hangja selymes és izgatott.

Theonak korábban is feltűnhetett volna, hogy Lilo tekintete furcsán gyengéd, de csak ebben a pillanatban járta át az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. Miért beszél úgy Lilo, mintha tudná, Theo melyik barátjáról van szó?

– Várj, honnan...

De nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen Lilo nagyon közel került hozzá, az egész látóterét betöltötte Lilo arca, a kitágult pupillái, és Theo automatikusan behunyta a szemét. És Lilo hihetetlenül puha szája az övét érintette. Az egész alig tartott három másodpercig. Theo testét kellemetlen érzés járta végig, Lilo túl közel volt, túlságosan tele volt vele minden, és Theo tudta, hogy minél távolabb kell kerülnie tőle. Theo ösztönösen hőkölt hátra, mintha megrázta volna az áram. Erősen összeszorította az ajkait, és tágra nyílt szemmel bámult a meglepett Lilóra. A lány haja kócosan meredezett mindenfelé, a szemei akkorák voltak, mint egy-egy nagyobb pénzérme.

– Mi? – nyögte Theo, mert semmi nem jutott eszébe. Az agyára köd telepedett, semmi sem működött. A nyelvére csomót kötöttek, a látása elhomályosult. Semmi sincs rendben.

Lilo zavartan a füle mögé simított egy tincset. Az arca szép lassan kezdte felvenni a paradicsom árnyalatát, és Theo érezte, hogy bizony ő is vörösödik. Lilo megcsókolta őt. Szájon csókolta. Miért? Csak nem... Theo fejében újrajátszódott az elmúlt tíz perc eseménye.

Jaj, ne. Jaj, ne. Ezek a szavak mantraként ismétlődtek a fejében. Ne, ne, ne.

– Jól vagy? – kérdezte Lilo.

– Lilo, azt hiszem, félreértettél valamit – mondta Theo, amikor végre sikerült megszólalnia.

Felállt a kanapéról, csak hogy megnövelje a távolságot közte és Lilo között, de alig bírt megmozdulni. Rátört a szédülés és a hányinger, az a fojtogató köd, és másra sem vágyott, csak hogy lefekhessen a hideg kőre csukott szemmel, és pihenjen.

– Tessék? – szólalt meg végül. A hangja rettenetesen bizonytalan volt. – Mi történt?

Theo közelebb lépett hozzá, és ráerőltette magát, hogy a lány zavart szemeibe nézzen. A hányinger egyre hevesebben kúszott fel a torkán, és óriási súly nehezedett a mellkasára.

– Nagyon sajnálom, de nem rólad beszéltem.

Lilo arcán azonnal végigfutott a felismerés, és lesütötte a szemét. Fájdalom. Nagyon fáj.

– Theo...

– Figyelj, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most elmegyek – szakította félbe Theo. Azonnal el kell mennie. Ki kell szabadulnia. Engedjék el.

Szabadulnia kell. Ez rossz ötlet volt. Tudnia kellett volna. Gondolkoznia kellett volna. Miért nem tud egyszer az életben gondolkozni? Hibák hibák után. Összeomlanak. Nincs kapaszkodó. Menekülnie kell. Menekülni.

Lilo érintését érezte a vállán, és azonnal hátra lépett egyet. Az emberi érintést túl melegnek érezte még a pólón keresztül is. Engedje el. El kell menekülnie.

– Semmi gond, Theo. Semmi gond. Mi lenne, ha csak úgy tennénk, mintha nem történt volna semmi?

Theo hevesen rázta a fejét.

– Nem, az nem fog menni. Ezt igazán nem várhatod el tőlem. Azonnal el kell mennem. Tényleg.

– Hova mész, Theo? Térj magadhoz, nincs tragédia. De Párizsban vagy, hova akarsz menni? Nem lesz jegy a mai torontói járatokra. Nyugodj meg! – kiáltott rá Lilo.

Theo remegve mély levegőt vett. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Nem tud hazamenni. Nem tud sehová menni.

– Tényleg semmi gond nincs, bocsánat, Theo, bocsánat, nem kellett volna ilyesmit csinálnom! Sajnálom!

Lilo valahol a messzeségben kiabált, de Theo csak a saját szívdobogását hallotta.

– Be kell mennem. Kérlek. Gondolkoznom kell.

– Látom, hogy nem vagy jól. Van valami, amiben tudok, tudod, segíteni? – kérdezte kétségbeesetten Lilo.

Theo megint a fejét rázta.

– Csak egyedül akarok lenni. Kérlek, Lilo. Sajnálom. Én is nagyon sajnálom. De egyedül kell lennem. Kérlek.

A szeme sarkából látta, ahogy Lilo tehetetlenül bólint, és nem jön utána, amikor elindult Lilo vendégszobája felé. Az ajtó megnyugtatóan kattant, becsukódott mögötte, és Theo az ágyra rogyott. Végre nem kellett tartania a testét, és a hányinger is javult kissé. De a megkönnyebbülés csak egy pillanatig tartott.

– Basszus, basszus, basszus – motyogta a párnába.

Hogy ronthatta el ennyire? Mit csinált? Lilo megcsókolta. Biztosan nem a megfelelően tárta elé az ügyet, félreértelmezhető volt, vagy valami, mégis mi a fenét csinált rosszul. Ne, ne, ne, csak ne menjen tönkre. Minden összeomlik Theo körül, ő meg tehetetlen, és az élete, ami eddig stabil védelemként kapaszkodót nyújtott neki, barátokkal, mindennel, most nincs. Először August, aztán Lilo. Mi maradt neki egyáltalán?

Theo magzatpózba kuporodott az ágyon, a kezébe temette az arcát. Haza akart menni. Másra sem vágyott, mint hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. Ha mindez nem történt volna meg, minden rendben lenne. Ha nem olvasott volna fanfictiont streamen. Ha nem megy bele abba az idióta fogadásba, most nem ez lenne. Most minden rendben lenne.

Első lépésként meg kell nyugodnia, hogy végig tudja gondolni, mit tehet.

Ebben a pillanatban halk kopogást hallott az ajtón.

– Bejöhetek? – Lilo hangja olyan vékony volt, mint egy kislányé, és Theon végigfutott a bűntudat. Lilo semmiről nem tehet, és most valószínűleg rettenetesen megijesztette.

Megköszörülte a torkát. Felült az ágyon, és fél kézzel beletúrt a hajába.

– Igen – mondta.

Az ajtó nyikordult, és Lilo lépett be rajta. Nagyon viharvertnek tűnt.

– Jobban vagy? – kérdezte óvatosan.

Theo bólintott, és arrébb mászott az ágyon, hogy Lilo is leülhessen. A lány törökülésben helyezkedett el.

– Nagyon sajnálom – szólalt meg megint. – Nem kellett volna ilyesmit csinálnom anélkül, hogy megkérdezem. Csak annyira biztos voltam magamban, és olyan romantikusnak gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy másról lehet szó.

Theo a lábát fixírozta és nem válaszolt. Elhatározta, hogy távolságot tart Lilotol egy ideig, amíg túl nem esik ezen a sokkon.

– Esetleg – folytatta Lilo. – Lehet az, hogy tényleg úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?

– Nem – felelte határozottan Theo. – Talán valamikor lehet. De most ez nekem túl új és nem tudok úgy tenni, mintha nem zavarna.

– Időre van szükséged, értem – mondta keserűen Lilo. – Oké. De talán egyszer lehet minden olyan, mint régen?

Theo mást sem akart. Augusttal beszélni minden nap, Brad idióta üzeneteire válaszolgatni, Harvey streamjei alatt beírni a chatbe, Liloval és Simonnal streamelni valami játékot, amit egyikőjük sem tud játszani, és ezért folyamatosan bénáznak. Annyira vágyott erre.

– Talán.

Pár percig mélyen hallgattak. A hangulat teljesen megváltozott. Néhány órával ezelőtt még fesztelenül sétáltak együtt Párizsban, Lilo galambokat kergetett, Theo viccelődött és franciául beszélt, most meg fogalmuk sem volt, mit mondjanak egymásnak. Hirtelen eltűnt a több évnyi barátság oldottsága, és felépült közöttük az idegeneknél szokásos fal.

– Esetleg – törte meg a csendet Lilo. – Megtudhatom, hogy ki az, akiről beszéltél?

– Nem szeretnék róla beszélni.

Lilo bólintott.

– Nem állok rá készen – tette hozzá Theo. – Ebben is időre van szükségem. Tudod. Lassú a felfogókészségem.

Lilo halványan elmosolyodott, és mintha a jég egy pillanatra megtört volna közöttük.

– Persze, tudom. De komolyan gondoltam. Tényleg beszélned kéne vele erről. Ha most nem állsz készen, akkor az rendben. De ne hagyd, hogy az érzés felemésszen téged. Tudom, hogy hajlamos vagy ilyesmire. Az sokkal rosszabb. Vegyél példát rólam, és tedd meg az első lépést!

– Nem tudom, hogy te jól tetted-e – jegyezte meg szúrósan Theo.

Lilo felhorkant.

– Hidd el, ez sokkal jobb, mint hónapokig a saját bizonytalanságodban emésztődni. Neked ez az egészséges. És elsősorban te számítasz, nem a másik fél.

Theo elgondolkozva nézett a lányra. Vajon tényleg érzett iránta valamit, vagy csak kihasználta az alkalmat, amikor azt hitte, Theo kedveli őt? Valószínűleg ezt egy ideig nem fogja megtudni.

– Talán igazad van – mondta végül.

– Ígérd meg, hogy beszélsz vele!

– Oké – felelte kelletlenül Theo.

Lilo elmosolyodott, és felállt.

– Örülök, hogy jól vagy. És hogy kibékültünk. Pihend ki magad.

– Nem békültünk ki!

– Tudom, tudom. Jó éjt!

– Jó éjt neked is.

Lilo eltűnt, Theo pedig hanyatt feküdt a nyikorgós vendégágyon, és a plafont bámulta.

Lilonak nem csak talán volt igaza. Nem várhatja meg, amíg ez a bizonytalan érzés az Augusttal való kapcsolatát teljes egészében tönkreteszi. Ha nem is áll rá készen, hogy beszámoljon neki a dilemmájáról, akkor is, mint barát, beszámolhat neki ezer másféle dologról. Olyan, mintha száz éve nem beszéltek volna. Theonak rettenetesen hiányzott, hogy órákat csevegjenek a semmiről, csak ott legyenek egymásnak a vonalban. És még egy szülinapi köszöntéssel is tartozott a legjobb barátjának.

August biztosan tud abban segíteni, hogy mit tegyen most. Egyáltalán mi legyen? Itt maradjon a tervezett ideig, és próbáljon jóban lenni Liloval a streamekben? Vagy kockáztassa meg a pletykákat, és lépjen le minél hamarabb? Fogalma sem volt, melyik a jobb döntés. De August tudni fogja. Mert August mindig tudott segíteni Theonak, es Theo tudta, hogy már az segíteni fog, ha egyáltalán hallja a hangját.

Mély levegőt vett. Mindent meg fog tenni, hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Menni fog. Rendbe fogja tenni ezt a zűrzavart. Kitalálja, mit érez pontosan. Az idő el fogja simítani a Liloval való ügyet is. És aztán kialakul, hogy mit akar, mi lehetséges. Hogy hogyan tovább. De van egy első lépés, amit meg kell tennie. Most rögtön.

Beszélnie kell Augusttal.