– Bienvenue à Paris! Üdvözöljük utasainkat Párizsban! – harsogta a hangosbemondó, és Theo idegesen kapott a csomagja után. Toporogva figyelte, ahogy az út a repülőgép kijáratáig viszonylag megtisztul. Az idegesítő pár összevesztek a cuccaikon, egy kisgyerek felsírt, és Theo úgy érezte, mindjárt megzakkan, ha öt percen belül nem engedik le a gépről.

Az elmúlt körülbelül tizenkét órája a lehető legrosszabbul telt. Majdnem lekéste a becsekkolási időt, mert összekeverte az érkezési időpontot az indulással. Audrey végig szitkozódott, és az eleve stresszes Theo ettől csak még idegesebb lett.

De a nagyja csak ezután következett. Theot nem akarták átengedni a repülőtéren, valami beriasztott, és kénytelen volt részt venni egy teljes testes motozáson. Ami Theo életének egyik legrosszabb élménye volt. Végül utolsóként került fel a gépre, miközben Audrey őrültként kiáltozott utána, mint egy furcsa nagymama, hogy mindenképp írjon neki, ha megérkezett.

És ezután Theo hét óra húsz percig küzdhetett a hányingerével. Persze aludt egy keveset, az alvásritmusa eleve a feje tetején állt, úgyhogy ez mit sem ártott neki. De a hét óra húsz perc hányingerrel és internet nélkül végképp kikészítette Theo idegeit. Nem tudott olvasni, pedig Audrey direkt csomagolt neki könyvet, így a zenehallgatás mellett döntött. Rettenetesen zavarta a mögötte veszekedő házaspár, illetve volt egy olyan érzése, hogy az egyik légiutaskísérő felismerte őt, mert szinte tízpercenként odajött hozzá felajánlani valami innivalót.

Summa summarum, az út nem is telhetett volna jobban.

A gépről szabadulni olyan volt, mintha újjászületett volna. A párizsi repülőtér levegője tisztán áramlott be a tüdejébe, és ugyan repülőtér és repülőtér közt nem volt sok különbség, Theot így is átjárta az izgalom. Végülis egy másik kontinensen van, még sosem volt ilyen távol az otthonától.

Mikor a többi utassal átjutott végre a csomagokat hozó futószalaghoz, a telefonja is csatlakozott a reptéri wifihez, és betöltötte az üzeneteket.

"T-H-E-O"

"azonnal írj, amint megérkeztél, itthon hagytad a törülköződet!!!"

Theo idegesen felnevetett Audrey üzenetén.

"kösz, addie, asszem túl fogom élni..."

Nem várta meg a nővére válaszát, mert a telefon csörögni kezdett. Az éles hangra megrezzent, de azonnal a felvette.

– Theo! – szólt Lilo hangja a vonal másik oldalán. – Vagy ötvenszer hívtalak. Megérkeztél már?

– Neked is szia – felelt Theo. – Igen, még a bőröndömre várok. Te hol vagy?

Egy pillanatnyi csend.

– Úristen, el sem hiszem, hogy mindjárt látjuk egymást.

Theo gyomrát összeszorította vagy az idegesség vagy az izgalom. Vagy mindkettő. Vagy semelyik, csak mindjárt hányni fog.

– Én se. Pedig mégis így lesz. Ez határozottan Párizs. Minden franciául van.

– Aha, akkor nem tévesztheted össze semmivel. Biztosan nem térítették el a géped.

– Még szerencse. Figyelj, lerakom, mindjárt látjuk egymást. Itt van a csomagom.

– Oké. – A telefont betöltötte Lilo reszketeg sóhaja. – Szia.

– Azonnal ott leszek.

A guruló bőröndök és emberi beszéd között Theora megint rájött a hányinger. A csomagjával és mindennel együtt, szinte pánikroham közötti állapotban rohant a férfi mosdó felé, és mikor megérkezett, megkönnyebbülten rogyott rá az egyik mosdókagylóra. A tükörképe sápadtan, nagy, sötét szemekkel bámult vissza rá. Nem úgy nézett ki, mint aki izgatott, hanem inkább aki mindjárt összerogy.

– Ez csak Lilo – mondta a tükörben pislogó Theonak.

Az éppen dolgavégezetten kezet mosó francia úriember egy kicsit furcsán nézett rá, de szerencsére nem értette a szavait. Theo inkább befogta, és magában folytatta a monológot.

Igen, az a helyzet, hogy ez csak Lilo. Lilo, a Theohoz egyik legközelebb álló személy, akit még sosem látott élőben. Az egész olyan irreális volt, Párizsban állni, és tudni, hogy egy épületben van valakivel, akit eddig csak a képernyőn keresztül látott. Theo hét óra húsz percet gondolkodott ezen, meg már előtte is minimum ugyanennyit. Az egyik része alig várta, hogy a valóságban is megbizonyosodjon Lilo létezéséről, a másikat elöntötte a pánik. Úgy érezte, az élete szabályai összedőlnek. Van az egyik Theo, Audrey Theoja, aki Torontóban él, egy teljesen normális fiú. És van a másik Theo, az internettel, Augusttal, a sok-sok másik dologgal. És most ez a két Theo, ez a két élet, amit eddig óvatosan távol tartott egymástól, egymásnak ütközik.

Már csak egy kérdés van. Hogy Theo akarja-e, hogy csak egy Theo és egy élet legyen. Annyira rossz lenne, ha csak egy lenne? Ha nem kéne elkülönítenie az interneten megismert barátait a hús-vér emberektől maga körül?

Mindenesetre a gondolat elég ijesztő volt ahhoz, hogy Theo egész testében megremegjen. Az egyik reszkető kezével megnyitotta a csapot és hideg vizet fröcskölt az arcába. Most már döntött. Már hetekkel ezelőtt döntött, amikor megvette a repülőjegyet, és még egyszer akkor, amikor Audrey-val beszélgetett. Már Párizsban van, nem fordulhat vissza.

Ez csak Lilo. Lilo, aki egy légynek sem tudna ártani. Csak Lilo, a barátja. Mégis mi sikerülhet rosszul?

A telefonja megint csörögni kezdett. Azonnal rányomott a hívás fogadása gombra.

– Minden rendben? Egy ideje kereslek, merre vagy? – kérdezte Lilo aggodalmas hangon.

– Minden oké, csak egy kicsit rosszul lettem. Úgy tűnik, nem bírom túl jól a repülést.

– Biztos?

– Igen, biztos – ismételte Theo. Mély levegőt vett, és kisétált a mosdóból. A végtelen folyosók rengetegében megpróbálta megtalálni a kijárat feliratot. – Bocsi, indulok azonnal. Hol vagy?

– A kettes kijáratnál. A kettes terminál. Van itt egy nagy terem, meg mozgólépcső. Azt hiszem, arról kéne neked jönnöd.

– Megtaláltam az utat, indulok.

Theo azt hitte, Lilo le fogja rakni a hívást, de a lány nem így tett. Gyorsított a léptein.

– Nem csináltam táblát – jegyezte meg Lilo. – Szerettem volna, de nem volt semmi jó ötletem. Úristen, nem akarok fecsegni, csak annyira, de annyira ideges vagyok.

– Én is – vallotta be szorító gyomorral Theo. – Kérlek, ne fotózz le, és rakd ki CratC-re, mert őszintén borzalmasan nézek ki. Mint egy sétáló hulla.

Lilo felnevetett. A nevetés egy kicsit ideges volt, de Theo érezte, hogy oldja benne a feszültséget.

– Egek, te tényleg nem bírod a repülést.

– Nem, nem bírom. Megtaláltam a mozgólépcsőt! – kiáltott Theo.

– Tényleg? Úristen!

A mozgólépcső nem vezetett tág terminálba, csak egy másik folyosóra még több francia felirattal és emberrel. Theo csalódottan kopogtatott a cipőjével.

– Nem, ez nem az. Ez egy másik volt.

– Ne csináld ezt velem, Theo, megőrjítesz. Itt állok egy órája, és úgy érzem, bármelyik pillanatban összeeshetek, úgyhogy ne szórakozz velem!

– Ha ez megnyugtat, én is mindjárt összeesek. Ne lepődj meg, ha lehánylak az első találkozásunkkor – lihegte Theo. Egy forduló jobbra. – Megvan a mozgólépcső, itt vagyok!

– Jézusom, erre nem vagyok felkészülve! – Lilo hangja ijesztően magasra csúszott.

– Forduljak vissza? – kérdezte Theo. Mindjárt eléri a mozgólépcsőt.

– Ne merészelj!

Theo nevetett. Idegesen ugyan, de nevetett.

– Nem merészelek.

Egy másodperces csönd. Theo fellépett a tömegben a mozgólépcsőre. Előtte egy nagydarab férfi állt, akitől alig látott valamit. Alatta az egész helyiség tele volt, francia nyelvű táblák tarkították a tömeget. Theo szeme rutinosan böngészte az embereket.

– Hol vagy? Nem látlak sehol! – mondta szinte kétségbeesetten.

Pillanatnyi hallgatás.

– Theo, látlak, jézusom, látlak, Theo, tényleg itt vagy!

– De te hol vagy? Integess, vagy mit tudom én!

– Itt vagyok, Theo, rohanok hozzád!

Theo már a mozgólépcső felénél járt, és még kevesebbet látott, mint az előbb. Teljesen elveszett a bőrönd és embertömegben. A pánik hullámként rohanta meg a testét.

– Lilo? – cincogott a telefonba. Görcsösen szorongatta a készüléket, mintha az lenne a mentőöve ebben a tengerben.

– Mindjárt ott leszek, ne aggódj. Megvagy, oké?

– Oké – felelte Theo bizonytalanul. Mély levegő. Nem lesz semmi gond. Ez csak Lilo. Lilo, akivel találkozni akar.

A tömeg fojtogatóan zárult össze körülötte. Honnan van itt egyáltalán ennyi ember?

Theo zökkenve lépett le a mozgólépcsőről, és a következő pillanatban egy kéz ragadta meg a csuklóját.

– Theo! – visította Lilo hangja egyszerre a telefonjába, és a fülébe, Theo fejét teljesen betöltötte a hang.

Két kar fonódott köré, finom citromillat kúszott az orrába, és egy lélegző, sárga hajú személy szorította őt magához. Theot átjárta a megkönnyebbülés. Ez Lilo. Ez tényleg Lilo. Érezte, ahogy tudatlanul elmosolyodik és behunyja a szemét.

– Lilo – motyogta.

– Theo! – visított Lilo. Biztosan az egész reptér hallotta, de ez most egyikőjüket sem érdekelte.

– Lilo – ismételte Theo. Szorosan magához húzta a lányt. Jóval alacsonyabb volt nála, és lábujjhegyen állt, hogy rendesen át tudja ölelni őt. És Lilo tényleg hús-vér ember volt, nem csak pixelekből állt a képernyőn.

– Úristen, tényleg itt vagy – mondta Lilo Theo nyakába. – Nem hiszem el. Egészen addig a pillanatig, hogy megjelentél a mozgólépcsőn, végig attól féltem, hogy ez valami beteg vicc, és nem is leszel itt.

– De itt vagyok – felelte Theo. – Eljöttem. Itt vagyok.

– Itt vagy!

– Elnézést, mademoiselle, de arrébb tudnának állni? Gátolják az áthaladást.

Theo átnézett Lilo válla fölött, és egy biztonsági őrt pillantott meg, aki kissé bizonytalanul a tömegre mutatott. Theo azonnal fülig vörösödött.

– Bocsánat – habogta. – Azonnal. Elnézést.

Lilo felszabadultan kuncogott.

– Elnézést – mondta, és megragadta Theo táskáját.

– Nem kell, elbírom! – ellenkezett Theo.

– Ott van még a bőrönd is. Hadd segítsek.

Theo megvonta a vállát, és követte Lilot a terminálon keresztül. A lány egy pillanatra sem engedte el a csuklóját, és a folyamatos testi kontaktus folyamatos emlékeztető volt Lilo létezésére, ami miatt megmagyarázhatatlan nyugalom lepte el Theot.

Lilo egészen úgy nézett ki, mint ahogy elképzelte. Egy igazi optimizmus csomag, szinte a füléig szaladó vigyorral és rikító sárga hajjal, amiben a rózsaszín csíkok szinte világítottak. A tenyere puha volt, puhább, mint bárki másé, akivel Theo valaha találkozott. Egyszerűen Lilo volt, és kész, semmi több, semmi kevesebb.

– Gyere, közvetlenül az épület előtt parkolok. Nagyon fáradt vagy?

– Egy kicsit – felelt őszintén Theo. – Aludtam egy kicsit a gépen.

– Oké – vigyorgott rá Lilo. – Önző vagyok, nem fogom hagyni, hogy elaludj.

– Rendben – nevetett Theo. – Ne hagyd.

Az épületen kívül meglepően meleg volt. A hőhullám letaglózta Theot, amint kiléptek a fotocellás ajtón. Pár perc múlva már bent ültek Lilo aprócska piros autójában.

– Nem vagyunk messze a lakásomtól, körülbelül negyven perc az út. Ha szeretnéd, pihenhetsz egy kicsit – mondta Lilo, és kifarolt a parkolóból.

– Az előbb mondtad, hogy nem hagysz majd elaludni – jegyezte meg Theo.

– De tényleg úgy nézel ki, mint egy hulla.

Theo kuncogva meglökte Lilo karját.

– Hé, a végén még autóbalesetben meghalunk mindketten!

– Bocs. Mindegy, már nem vagyok fáradt. Inkább közlöm a világgal, hogy épségben és biztonságban megérkeztem. – Theo a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Már megkapta az országhatár átlépéséről szóló SMS-t.

– Biztos meghalnak a rajongóid az aggodalomtól.

– Hé, igenis érdekli őket, hogy mi van velem. Különben nem követnének.

Theo azonnal írt Audrey-nak, aki még mindig a törölközőről beszélt, aztán megnyitotta a CratC-t, és készített egy furcsa, félfejes szelfit magáról, Liloval a háttérben. Megjegyzésnek nemes egyszerűséggel csak Lilo nevét biggyesztette oda csupa nagybetűvel. Posztolt, és elégedetten figyelte a telefonján megjelenő értesítéseket.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Lilo.

– Rettenetes. Soha többé nem repülök.

– Ez azt jelenti, hogy itt ragadsz velem? – csipkelődött Lilo. – Ne értsd félre, örülnék neki.

– Én is – felelte Theo. – De valószínűleg haza kéne mennem a törölközőmért, Audrey azóta arról nyavajog, mióta megérkeztem.

– Ne aggódj, van pót törölközőm. Megírhatod neki, hogy gondoskodok rólad.

– Oké. – Theo megint a telefonjára pillantott, és írt a nővérének törölköző-ügyben. Eddigre a posztjára vagy több ezer reakció érkezett. Simon egy francia zászlóval válaszolt, Brad Theoval, szintén csupa nagybetűvel, és megtámadta őt privát üzenetben, hogy amint odaért Lilo lakására, azonnal írja meg, hogy milyen színű fogkeféje van a lánynak.

"egy fogadás miatt kell, ne ítélj el, teddy" – tette hozzá, mire Theo felnevetett, és megígérte, hogy persze.

Liloval az oldalán biztonságban érezte magát. Mintha nem most találkoztak volna először, hanem visszatért volna egy régi barátjához.

Végigpörgetett a többi kommenten is. A rajongók őrjöngtek, lelkesen képeket követeltek, kérdezték, mikor lesz közös stream, és mindez annyira boldoggá tette Theot. Mégis miért szorongott ennyire? Hát nem ezt akarta már nagyon régóta? Magához ölelni a barátait?

De, igen, ezt akarta. Biztos volt benne, hogy mindig is ezt akarta.

Elégedetten hátradőlt az ülésen, és észre sem vette, hogy elnyomta az álom, míg hirtelen Lilo finom érintését érezte a vállán.

– Hé, jó reggelt, Csipkerózsika. Megérkeztünk.