Elsőre valószínűleg nem látszott, de Yumi jobban érezte magát, mint az elmúlt fél évben bármikor. A szemei nem égtek, nem volt olyan fáradt, mint általában és az időnkénti gyomrába nyilalló fájdalom is megszűnt. A nagymamája szerint azért mert a betegsége eltűnt. Yumi úgy érezte valami nem stimmel ezzel kapcsolatban, az ilyen betegségek nem szoktak egyik napról a másikra felszívódni, de úgy döntött nem faggatózik. Amint a nagymamája elhagyta a szobát az anyja lépett be Borutoval az oldalán.

- Mama! - kiáltotta el magát Yumi, majd felugrott az ágyról és a Hokage karjaiba szaladt.

- Yumi! Nem szabadna felkelend. - jegyezte meg Sarada, miközben szorosan magához ölelte a kislányt. - Minden rendben van? Jól érzed magad?

- Aha. - Yumi bólintott. - Nagyi azt mondta a betegségem eltűnt. Ez azt jelenti, hogy haza mehetek?

- Nem. Még néhány napig itt kell maradnod, de ha haza jössz a kedvencedet fogom főzni. - felelte Sarada egy szelíd mosollyal az arcán. - Addig is látogatni fogunk. - Amint ezt meghallotta Yumi figyelme a szobába lévő harmadik személyre terelődött. A tekintetük találkozott, de egyikük se mondott semmit. - Én most magatokra hagylak titeket.

- Ne Sara ez igazán nem...- próbált Boruto ellenkezni, de a fekete hajú nő már be is csukta maga mögött az ajtót. Néhány percig farkas szemet néztek, majd végül a kislány törte meg a csendet.

- Szóval.... Te vagy az apám....- Yumi sokat gondolkodott ezen, mióta felébredt, de nem nagyon tudta hová tenni az információt. Őszintén, kissé szégyellte magát, amiért nem jött rá előbb, hisz egy visszatekintve minden olyan tökéletesen egybe vág, az anyja és a szőke férfi viszonya, az apja távol léte, ráadásul több közös tulajdonsága volt Borutoval, mint amennyit magának is bevallott volna.

- Hát... Igen... - a szőke férfi idegesen vakarta a tarkóját. Yumi meglepően nyugodt volt. Boruto sértések hadára és kiabálásra számított, de semmi ilyesmi nem történt. Yumi leült az ágya szélére, Boruto pedig kötette.

- Akkor mégsem lehetsz teljesen idióta. Hiszen itt vagyok én. - jegyezte meg a kislány.

- Váó.... Ez a legkedvesebb dolog amit eddig hallottam tőled. - vágott vissza Boruto. Yumi nagy levegőt vett mielőtt újból megszólalt volna.

- Sajnálom.... Én... Tudom hogy nem mindig vagyok a legkönnyebben kezelhető... És hajlamos vagyok időnként... Idegesítő lenni... De.... A mamámat boldoggá teszed.... Szóval...- kereste a szavakat. - Én nem állok közétek. - Boruto őszintén nem számított erre.

- Tehát... Engedélyt kapok arra, hogy randizzak anyukáddal? - kérdezte végül vicceskedve.

-Aha. - bólintott a kislány.

- Nem bánnád ha veletek maradnék? - Yumi felnézett rá. Ravasz fénnyel a szemében, amit Boruto nem látott egészen azóta mióta kórházba került.

- Ha nem bánod, hogy el kell engedem viselned. - felelte vigyorogva. Boruto szája mosolyra húzódott.

- Hát... Akkor mondjuk ezt el anyukádnak! - javasolta, majd keserítette Yumit az ágyról. Boruto izgatottan hagyta el a kórtermet, kislányával az oldalán. A folyosón várakozó Kilencedik Hokage felé véve az irányt.