hétfő

Már azelőtt hallottam a harangokat, hogy megláttam volna a templomot. Az istentiszteletre váró emberek boldogan integettek a kormány mögött ülő nőnek, aki mosolyogva viszonozta a gesztust. Szinte szürreális volt, a szemükben olyan áhítat ragyogott, mintha a nő náluk magasabb rangú lenne. Talán valóban ezt is hitték, jöttem rá, amikor elém terült a kastély látképe, ami tiszteletet parancsolóan magasodott a kis falu fölé.

Az autó halkan átgurult a vizesárok fölött húzódó hídon és ráfordult a murvás útra. A fejemet az ablaknak támasztva hallgattam, ahogyan az apró fehér kövek az alvázhoz csapódnak, és felnéztem az eget eltakaró, felém tornyosuló épületre. Majd hallottam, ahogyan becsukódik mögöttünk a nehéz vasajtó, és egy pillanatra olyan hamis érzés fogott el, hogy az elkövetkező négy hétben ki sem fog nyílni.

Már vártak minket, egy középkorú férfi és nő, mindketten egyenruhában, barátságos mosollyal álltak a lépcső tetején. A férfi azonnal felénk sietett, amikor Mathilde megállt, majd miután kisegítette az autóból, kivette a bőröndjeimet a csomagtartóból, és ugyan felajánlottam, hogy átveszem őket, minden segítséget elutasított.

Beléptünk hát az előcsarnokba, de mielőtt megcsodálhattam volna az előttem húzódó óriási falépcsőt, az aranyozott keretű festményeket, amiken megfagyott arcú urak pöffeszkedtek, vagy a plafonról lelógó hatalmas csillárt, hangos süvítéssel elzúgott az orrom előtt valami. Azonnal a lábam előtt heverő kopott bőrkötéses könyvre pillantottam, majd felkaptam fejemet, hogy megnézzem, mégis honnan jöhetett a szokatlan lövedék. Ekkor láttam meg a második emeleti korlátra hajoló fiút, akinek az arca elő hulló haja ugyanolyan színű volt, mint ősei portréit övező szegély. Még soha nem találkoztam vele, de azonnal tudtam, hogy ki ő.

-Bocsi! – kiáltott le, majd eltűnt. Először azt hittem, le fog jönni, hogy üdvözöljön, vagy összeszedje a kötetet, de végül nem jelent meg. Nem is láttam újra, csak a vacsora előtt.

-Válassz egy szobát, Anne azonnal megágyaz neked és Ed majd bepakolja a cuccaidat! – mutatott a barna hajú nőre Mathilde, aki szinte a sarkunkat taposva követett minket fel a lépcsőn. – Nekem be kell mennem a városba elintézni valamit, de nem maradsz egyedül. Majd beküldöm hozzád a semmirekellő unokaöcsémet, mellette biztosan nem fogsz unatkozni!

Legalább hat, behúzott függönyű, ridegnek tűnő hálószobát láttam a nyitott ajtókon keresztül, de én csak az egy, becsukott ajtóra tudtam nézni, ami mögött a fiút sejtettem. Végül ködös elmével, oda sem figyelve választottam. Majdhogynem mozdulatlanul, a gondolataimba merülve ültem a kereveten, amíg Anne felforgatta, majd újból összerakta a szobát. Csak akkor tértem magamhoz kábultságomból, amikor egy nagy mozdulattal elrántotta a nehéz függönyöket és szemembe tűztek a Nap égető sugarai. Köszönetemre a nő csak legyintett, és hangos csattanással becsukta maga után az ajtót.

Én levetettem magamat az ágyra, és felbámultam a mennyezetre. Meglepő módon nem volt benne semmi különleges, semmi minta vagy aranyozás. Csak egy barna plafon volt. Olyan volt, mint én. Átlagos, üres.

De itt bárki lehetek – jutott eszembe. Senki sem ismer, itt nem mondják meg, hogy hogyan kell viselkednem. Kimaradhatok éjszaka, reggelizhetek délben, viselkedhetek udvariatlanul. Mathilde nem küldene haza korábban, ahhoz túlságosan is szereti anyámat. Szerintem szerelmes is belé, de ezt rajtam kívül biztosan senki más sem vette még észre, túlságosan szűklátókörűek.

A hirtelen jött szabadságtól elfogott a késztetés, hogy előássam jegyzetfüzetemet valamelyik bőröndöm mélyéről, de tudtam, hogy úgysem lettem volna képes írni egy szót sem, túl izgatott voltam hozzá. Pedig ez volt az egyetlen lázadás, amit életemben elkövettem a szüleimmel szemben, egy olyan egyszerű dolog, mint az írás. De mégsem álltam fel, inkább feküdtem tovább széttárt karokkal, vártam, hogy mikor süppedek bele a matracba.

Órákig feküdtem ott, az izmaim néha megfeszültek, hátha megmozdulok, de sosem tettem. Egyszer sem néztem ki az ablakon, miközben lement a Nap, csak a mennyezeten táncoló árnyékok változását figyeltem.

Valaki kopogott, de nem az ajtón, a hang olyan volt, mint amikor a behajlított ujjperc az üvegre súlyt le. Az ablak felé kaptam a fejemet, és meg is pillantottam az ismerős szőkét, akinek arca most a vörös egy világos árnyalatában játszott. Olyan érzés volt, mintha egy villám futott volna végig rajtam, amikor rájöttem, hogy a fiú éppen az ablakpárkányba kapaszkodva lóg kétemeletnyi magasságban. Azonnal felpattantam és amilyen gyorsan csak lehetett, kitártam az ablakot, hogy beengedjen. A kimerültségtől remegő karokkal felhúzta magát, majd fejjel előre szinte beesett a szobámba. Én kihajoltam az ablakon, de amint megláttam, hogy milyen messze vagyunk a földtől, falfehér arccal visszahúzódtam. Mikor megfordultam, a szőke már mögöttem állt és a kezét nyújtotta.

-Harry vagyok, örülök a találkozásnak! – fogta meg a kezemet, amikor nem reagáltam, majd mosolyogva megrázta.

-Találkozásnak? – sipítottam embertelenül magas hangon, valószínűleg tágra nyílt szemekkel. – Bemásztál az ablakomon! Meg is halhattál volna! Ha nem nyitom ki az ablakot, akkor lezuhanhattál volna! Majdnem megöltelek!

-Nem fogsz bemutatkozni? – kérdezte vigyorogva a fiú, mire csak tátogni tudtam, mint a partra vetett hal.

-Mi? Nem! – kiáltottam, mire nevetve megpaskolta a vállamat, majd elindult kifelé, ezúttal szerencsére az ajtón keresztül.

-Amúgy Tilde azért küldött, hogy szóljak, kész a vacsora. Téged is várunk! – kacsintott rám és eltűnt.

Ez a találkozás sem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna.

kedd

A konyhában levő apró asztalnál reggeliztem, miközben az ajtó előtt talált újságot olvastam és mellettem szorgoskodott a Carol néven bemutatkozó szakácsnő. Majdnem a papírra öntöttem a teámat, amikor valaki levetette magát a szemben lévő székre.

Harry volt az, kócos haja az arcába lógott, szemei táskásak voltak és állát az asztalra fektetett kezére támasztotta, így hunyorgott fel rám.

-Lenyugodtál már? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Tegnap este azt hittem, hogy el fog törni a kezedben a pohár, úgy szorítottad.

Csend.

-Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy újságot olvass?

-Nincs túl meleg ahhoz, hogy bőrdzsekit hordj?

Megint felnevetett, hangja visszhangzott a konyha csempés falai között. Én elmosolyodtam, de gyorsan az újság mögé rejtettem arcomat, nem akartam, hogy meglássa.

-Holnap megmutatok neked valamit, de most be kell mennem a városba – mondta, mire lehajtottam a hírlap tetejét, hogy ránézhessek.

-Mindenki csak azért jár be oda, mert elintéznivalója van? – kérdeztem.

-Mást nem lehet nagyon ott csinálni – rántotta meg a vállát. – Akkor vacsoránál találkozunk! – vigyorodott el, majd felállt és az asztalra dobta a szalvétát, amit eddig a tenyerében gyűrögetett.

szerda

A port és a köveket rugdosva baktattam vissza a főúton a kastélyhoz. Még ebéd után mentem be a városba kocsival, hogy segítsek Carolnak bevásárolni. Visszafelé jövet megkértem, hogy tegyen ki a falunál, körül akartam nézni. De eltévedtem, rossz irányba indultam haza. Lassan már hét óra volt, a telefonom lemerült, nem tudtam taxit híni vagy segítséget kérni, ezért egyedül kellett visszatalálnom. Órákig gyalogoltam az szörnyű forróságot árasztó töredezett aszfalton és kezdtem azt tervezni, hogy kint töltöm az éjszakát, amikor motorzúgás ütötte meg a fülemet. Abban reménykedve fordultam hátra, hogy nem egy fekete kisbusz közeledik, aminek majd bedobnak a csomagterébe, hogy aztán eladják a szerveimet. Szerencsémre csak egy motoros volt, de hamar el is komorultam, mert semmi pénzért sem ültem volna fel mögé. De talán útmutatást tud adni – gondoltam.

Odaintettem hát neki, mire lelassított, majd teljesen megállt mellettem. Sisakjához nyúlt, hogy levegye. Harry volt az.

-Eltévedtél?

-Ez a te motorod? – kérdeztük egyszerre.

-Igen – válaszolta összehúzott szemöldökökkel, összezavarodott arckifejezéssel.

-Egy sétáló klisé vagy – mosolyodtam el halványan, mire felhorkantott.

-Nem, itt csak te sétálsz – vigyorgott rám. – Egyébként szörnyen nézel ki – mért végig, mire lángba borult az arcom. Volt valami a tekintetében, valami, amit képtelen voltam megfejteni és ez hihetetlenül idegesített.

-Köszi, mindenki ezt szeretné hallani.

-Tudod, hogy értettem! – legyintett egyet az orra előtt, majd megpaskolta maga mögött a bőrülést. - Ugorj fel, hazaviszlek!

-Biztosan nem ülök fel mögéd – ráztam meg a fejem, mire lekonyult a szája széle.

-Miért nem? Teljesen biztonságos!

-Persze, szörnyen biztonságos egy vasdarabon száguldozni! – forgattam meg a szemeim. – Köszi, de szerintem inkább hazagyalogolok – dugtam zsebre a kezeimet.

-Ugye tudod, hogy a rossz irányba mész? – kérdezte és leszállt a járműről.

-Mi van?

-Már elmentél az ösvény mellett, ami a hídhoz vezet – mondta, mire úgy éreztem, mintha a fejemre ejtettek volna egy zongorát. És szörnyen zavarba jöttem. – De nem a te hibád, szinte teljesen eltakarják a fák. Gyere, hazakísérlek! – mosolygott rám és elkezdte tolni maga mellett a motorját.

-Várj! – siettem mellé. – Neked nincs más dolgod? Úgy értem, éppen indultál valahova, nem?

-Semmi olyasmi, amit nem lehetne elhalasztani.

csütörtök

-Végül nem mutattad meg – mondtam Harry-nek, amikor találkoztunk a folyosón. Beletelt pár pillanatba, amíg rájött, hogy miről beszélek, de amikor eszébe jutott olyan volt, mintha az egész arca felragyogott volna.

-Persze! – vágta rá. – Amikor felkeltem, nem voltál itt, és miután hazajöttünk, már olyan fáradtnak látszottál, hogy nem akartam felhozni – magyarázta, mire szégyen futott rajtam végig. Igaza volt, az én hibám volt, mégis olyan udvariatlanul kérdeztem rá. – De megmutatom most! – intett, majd átvette karját a vállamon és megindult.

Egy jó másfél fejjel magasabb volt nálam, így az arcom minden egyes lépésnél nekiütődött az oldalának, közöttünk lógó kezem pedig a combját verdeste, de a szeme se rebbent, magabiztosan vezetett egy számomra ismeretlen cél felé.

Arra számítottam, hogy kimegyünk a házból, de a fiú elhúzott egy kopott, vörös falikárpitot és szinte belökött a mögötte lévő ajtón. Egy keskeny csigalépcső alján álltam, ami valószínűleg a tetőre vezethetett. Harry egy aprót taszított rajtam, mire bukdácsolva, de gyorsan léptem az első pár fokra. Nagyjából két percig kellett lépcsőznünk, amíg felértünk a tetejére és elém tárult a kilátás. Leültünk a hajszálrepedésekkel tarkított vörös cserepekre és nem szóltunk egymáshoz legalább tíz percig. Engem megigézett a látvány és amikor végre el tudtam szakítani róla a szemeimet, Harry megértő pillantásából tudtam, hogy ő pedig nem akart megzavarni. Innen mindent láttam. Az összes házat, a templomot, a park fáit, a mező fölött elsuhanó madarakat. Egy kastély tetején ültem. És mivel az idevezető ajtó elég jól el volt rejtve, biztos voltam benne, hogy még nem sokan láthatták azt, amit most én.

-Nekem is ilyen arcom lehetett, amikor először feljöttem ide – mosolygott rám és megpaskolta a cserepekre támasztott kezemet. – Nem sokszor lát az ember ilyesmit – révedt el a távolba ő is.

-Hogyan találtad meg? – suttogtam. Habár a szél majdnem elnyomta a hangomat, úgy éreztem, hogy itt nem beszélhetek hangosabban. Ez a hely túlvilági nyugalmat árasztott magából, amit nem zavarhattam meg.

-Kiskoromban sokat játszottam egyedül a házban és egyszer begurult a kisautóm a faliszőnyeg mögé. Az első alkalommal majdnem le is estem a tetőről – nevetett fel halkan. Mindig a szája elé tette a kezét, amikor nevetett, mintha valami szégyellnivaló lenne a boldogságában.

-Köszönöm, hogy megmutattad – dőltem hátra. A cserepek a rájuk tűző Nap miatt kellemesen melegek voltak, amit még a ruháimon keresztül is éreztem.

-Te vagy az első, akit felhoztam ide – sóhajtott. – Azt akartam, hogy valaki tudjon erről a helyről, ha esetleg történne velem valami – piszkálta a körmeit. – És te olyan embernek tűntél, aki értékelné.

-Tényleg értékelem – simítottam a hátára a tenyeremet, de amikor az arca megrándult, inkább gyorsan elkaptam a kezemet. Talán nem szereti, ha váratlanul megérintik. De legalább a kaparást abbahagyta.

péntek

-Holnap elviszlek valahová – jelentette be reggeli közben.

-Mégis miért? – néztem fel meglepődve a jegyzeteim közül.

-Mert azóta nem mozdultál ki, hogy eltévedtél hazafelé menet – mondta és megveregette a vállam.

-És hova akarsz vinni? – kérdeztem és hátra dőltem a széken.

-Meglepetés – vigyorgott rám.

-Utállak.

szombat

-Jézusom, azt nem mondtad, hogy egy buliba hozol! – döntöttem fejemet a támlának és szemeimre szorítottam a karomat.

-Mi az, jól fogod magad érezni! – löktem meg a vállamat Harry és kiszállt az autóból. Először a motorjával akart jönni, de amikor kijelentettem, hogy a világ összes pénzéért sem ülnék rá, morgolódva elkérte Mathilde egyik kocsijának kulcsát.

-Még soha nem voltam házibuliban – suttogtam, meglepő volt, hogy a másik meghallotta a bentről üvöltő zene mellett.

-De biztosan voltál már a szüleid egyik flancos állófogadásán – vettette át karját a vállamon, miközben átvágtunk a gondosan nyírt gyepen. Ez lassan már a szokásává vált, de inkább nem panaszkodtam.

-Persze, rengetegszer.

-Na, hát ez is olyan, csak hangosabb és kevésbé unalmas! – emelte fel a hangját, amikor kinyitotta nekem az ajtót, és olyan kézmozdulatot tett, mintha valami varázsvilágba vezető átjárót mutatna be nekem. – Vigyázat, partiszűzzel vagyok! – kiáltotta el magát, mire éreztem, hogy a fülem hegyéig elvörösödtem, de a csodával határos módon szétnyílt előttünk a tömeg.

-Annyira utállak – motyogtam magam elé, mire a fiú a legnagyobb mosolyt villantotta meg felém, amit valaha láttam, majd egy barna hajú lányhoz vezetett. – Ő a házigazda.

-Claire – mutatkozott be szűkszavúan, kezet sem fogott velem, csak szorongatta a kezében tartott, a pereméig teletöltött műanyagpoharát. Attól féltem, hogyha egy kicsit is erősebben szorítja meg, az egész a piros ruhájára ömlik. – Blair már itt van – fordult Harry-hez.

-Csodálatos! – csapta össze tenyereit vidáman a szőke, majd egy csókot nyomott a lány arcára. – Will, te érezd jól magad, ne keveredj bajba! – intett egyet, majd eltűnt a táncoló tömegben.

-Nem akarsz valamit inni? – szólalt meg Claire, akinek a hangja valamilyen módon úgy is monoton tudott maradni, hogy éppen az óriási hangzavart próbálta túlkiabálni.

-Még soha nem ittam – vallottam be neki, mire elkerekedett a szeme. Eddig ez volt az egyetlen őszinte reakció, amit láttam tőle.

-Ezt mégis hogy érted? – kérdezte meghökkenten. – Hány éves vagy te?

-Tizennyolc – kiabáltam vissza. Szinte éreztem, hogy romlik a hallásom.

-Akkor tessék! – nyomott a kezembe egy poharat, amit a háta mögötti asztalról varázsolt elő. Először megörültem, hogy csak félig van tele, aztán megpillantottam a peremén lévő rúzsnyomokat és majdnem elhánytam magam.

Éppen odafordultam volna hozzá, hogy visszautasítsam, de eltűnt. Egy halk sóhajjal letettem a poharat és megkíséreltem elvegyülni a tömegben. Próbáltam nem belekeveredni a táncolók közé, de úgy tűnt, hogy nincsen kijelölt tánctér, ezért az egész szobában mozogtak, mint egy hatalmas, emberekből álló massza, néha nekinyomtak a falnak, máskor pedig elhúzódott tőlem. Végül az egyik sarokban álltam meg, és reménykedtem, hogy Harry nem akarja itt tölteni az egész éjszakát.

-Gyűlölöm a bulikat – dőlt neki a falnak mellettem a kifulladtnak tűnő Claire, akinek a kezében még mindig ugyanaz a pohár volt. Legalábbis azt hiszem.

-De hát te szervezted! – lepődtem meg.

-Dehogyis! – tiltakozott. – Az idióta nővérem szervezte, hogy a legjobb barátnője, Blair, le tudjon feküdni Harry-vel – forgatta meg a szemeit.

-Furcsa – nyeltem egyet. Hirtelen kiszáradt a szám, ezért felkaptam egy poharat és az utolsó cseppig kiittam a tartalmát.

-Először azt hittem, hogy te is az egyik fiúja vagy – mondta, miközben szemeivel a tömeget fürkészte. Egyszer sem nézett rám azóta, amióta mellém állt.

-Mintha a zsánere lennék – nevettem fel keserűen és megráztam a fejem.

-Nem igazán a válogatós fajta – vonta meg a vállát.

-Olyan hihetetlenül klisés – mondtam, mire rám pillantott. Az első alkalommal.

-Azt gondolod, hogy Harry az a sztereotip rosszfiú? – kacagott fel, mire összezavarodva bámultam rá, majd bólintottam. – Ugyanarról az emberről beszélünk most?

Megint bólintottam.

-A srác egy adománygyűjtő rendezvényen vette a motorját, van egy alapítványa, amin keresztül a családja pénzét arra költi, hogy az árvákon segítsen. Minden évben rendez egy aukcióval egybekötött vacsorát a kastélyban, és a befolyó pénzt a falunak adja. Oka van, hogy szeretik – mondta Claire. – Minden hibája ellenére is, most ő a legjobb ember ebben a házban.

-Nem is tudtam – dadogtam és zavaromban lehajtottam a fejemet és a ragadós, koszos padlót kezdtem szuggerálni.

-Persze, hogy nem – fonta össze a karjait. – Egy kicsit sem ismered.

-Te hogyan ismered ennyire? – kérdeztem.

-A barátnője voltam. Három évig – válaszolta, de az elvárt keserűség helyett a hangja még mindig érezelemmentes volt. Valami hihetetlenül furcsa volt ebben a lányban. – Igazából én voltam az egyetlen ember, akivel kapcsolata volt. Mindenki azt hitte, hogy egyszer össze fogunk házasodni.

-Miért szakított veled? – húztam össze a szemöldökömet.

-Vicces, hogy azt feltételezed, hogy ő vetett véget a kapcsolatunknak - kuncogott fel furcsa, túlvilági hangon. – Én dobtam ki.

-Miért?

-Megcsaltam – vallotta be, amitől szinte megfagyott bennem a vér. És szédülni kezdtem, bár az talán az alkohol hatása volt, amit az elmúlt öt percben megállás nélkül kortyoltam. – De még utána is erősködött, hogy maradjunk együtt. Nem akart elengedni, pedig elkövettem talán a legnagyobb hibát, amit ember elkövethet egy kapcsolatban. Ő olyan, mint egy függő, aki betegesen vágyakozik azért, hogy valaki szeresse, és bármit megtenne érte, hogy megkapja azt. De neked nem kell félned, azt mondtad, hogy nem vagy a zsánere, nem?

-Ijesztő – futott végig a hátamon a hideg és úgy megszédültem, hogy majdnem elestem. De valaki elkapta a kezem.

-Mennünk kell! – üvöltötte a fülembe az ismerős hang, majd elkezdett húzni. A látásom elhomályosodott, amikor felnéztem, csak egy szőke pacát láttam, ami maga után rángatott, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellenkezzem.

Rongylábakon követtem és csak nagy nehezen tudtam feltenni neki a kérdést.

-Mi történt?

-Elfelejtettem a lány nevét, akivel éppen szexeltem! – kiáltotta vissza, miközben kihúzott az ajtón. – Te részeg vagy? – kérdezte, mikor próbált berakni az anyósülésre.

-Lehet – vihogtam, mint egy hiéna, majd fejem a támlára csuklott.

Sötétség.

vasárnap

Szép volt, ezt felesleges lenne tagadni. Nem a legszebb ember, akit valaha láttam, de szép. Valami volt benne, ami megfogott, amikor legelőször láttam és azóta sem eresztett. Talán a háta szokatlan vonala, amikor áthajolt, amikor áthajolt a vállam fölött, hogy lássa mit írok. Vagy a csuklója mozgása, amikor kisöpört egy tincset a szeme elől, vagy az ujjai rángatózása, amikor mondani akart valamit, de túl udvarias volt, hogy félbeszakítsa a másikat. Ahogyan az alsó ajka görbült, ahogyan a semmibe meredt. Ő volt az első ember, aki valósággal elvarázsolt, aki nélkül úgy éreztem, hogy nem tudnék élni. Pedig nem is ismertem igazán. Alig pár mondatot beszéltem vele, amióta megérkeztem ide, de mégis, bármennyire is félek ezt kimondani, vagy leírni. Szerelmes vagyok belé. Talán külső szemmel úgy tűnhet ez, mintha csak a külsejébe szerettem volna bele, de nem ez a helyzet. Pedig az mennyivel egyszerűbb lenne! Csak egy hajvágás, egy aprócska változtatás a kinézetén és már nem is szeretem! De nem. Szerelmes lettem abba, ahogyan a szemöldökét ráncolja, amikor valami nem tetszik neki. Szerettem, ahogyan tizenegy után már csak fülhallgatóval hallgatott zenét, hogy aludni tudjak. Szerettem, ahogyan végig simít a motorján, mintha az érezné a szeretetteljes gesztust. Szerettem, amiért törődik.

Részeg vagyok, aludnom kéne.