Ahoj, drága olvasók! <3
Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm a sok-sok megtekintést/vote-ot és kommentet, mert nekem igazán nagyon sokat jelentenek, és ha egy-egy ilyet meglátok, az határtalan örömet tud okozni nekem.
Köszönöm, hogy ennyi mosolygós, boldog, vagy esetleg az örömtől sírós pillanatot okoztatok nekem, és remélem, még fogtok is.

I love y'all!😍
___________________________________

Az utolsó nap gyorsan elrepült, és mire észbe kaptunk, már indulnunk is kellett visszafelé.
A cuccaimat hordtam az autó felé, mikor véletlen nekimentem egy hátnak. Egy jó izmos hátnak, legalábbis az arcom szerint.
- Bocsánat. - motyogtam, majd az illetőt kikerülve tovább mentem.
- Várj! - szólt utánam Jimin.
Egy pillanatra erősen lehunytam a szemeimet, mert pont ő vele akartam találkozni a legkevésbé.

Mióta én balga, mint akinek semmi kontrollja nincs, végigtapogattam az arcát, nem sokat beszéltünk, és ha még is, az egész kínos csendbe torkollott.
Még szerencse, hogy pont akkor ment el mellettünk egy vihogós lány csapat, aki szétugrasztott minket és engem is észhez térített.
- Oppa... - sóhajtottam, majd felé fordultam.
- Hadd segítsek! - vett ki a kezemből rögtön két táskát.

Most, hogy lekerült a vállamról egy nagyobb súly, kicsit megmozgattam őket.
- Köszönöm. - mosolyogtam halványan, majd rögtön el is néztem a másik irányba, csakhogy ne kelljen szemkontaktust teremtenem vele.
- Ara, kérlek nézz rám! - a hangja halk volt, de tekintélyt parancsoló, én pedig rögtön engedelmeskedtem neki. - Valami baj van? Amióta majdnem felbuktál, alig szólsz hozzám. - ráncolta a homlokát.

Legalább máshogy él a fejünkben a dolog. Míg nekem az "arc simogatós eset" volt, neki "Ara majdnem elesett, de én elkaptam"-ként maradt meg.
Végül is ez pozitív.

- Sem... - kezdtem volna az üres beszédbe, de ő félbeszakított.
- Ugye nem sérültél meg mégis? - húzta össze a szemöldökét szigorúan.
- Nem-nem. Semmi ilyesmi nem történt, csak alig aludtam az éjjel. - hazugság. - Tényleg semmi más. - újabb hazugság.
- Biztos? Nem titkolsz előlem semmit? - úgy nézett rám, mint aki pontosan tisztában van az ellenkezőjével.
- Nem. Ha olyan volna, elmondanám. - mosolyogtam erőltetetten.

Mikor végre bólintott, kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. Hál' istennek, nem kellett megmagyaráznom.

Pár perc múlva már az összes bőrönd és táska a kocsi csomagtartójában foglalta a helyet, így megkezdődhetett a beszállás.
Az ülések között lévő kis folyosón körbenéztem, ki mellett van még szabad hely, és mikor megláttam a hátul ülő Jin-t, ahogy éppen kifelé bámul az ablakon, elindultam felé, hogy tudjunk beszélgetni egy kicsit az út alatt.

Azonban a tervem akkor hiúsult meg, mikor valaki megragadta a csuklómat és lerántott az ülésre.
- Itt maradsz! - rázta a mutató ujját Jimin, de közben mosolygott.
Én csak beletörődőn mosolyogtam és elhelyezkedtem mellette.

Már kezdett az idő az éjszakába nyúlni, én pedig egyre fáradtabb lettem.
Jimin észrevehette rajtam, mivel megpaskolta a vállát.
- Gyere, pihenj itt. - semmilyen arckifejezés nem látszott rajta, én azonban még mindig gyanakvón meredtem rá. - Ne izgulj, nem harapok. Látom, hogy álmos vagy és még hosszú az út visszafelé, aludj egy kicsit. Engem nem zavarsz. - vonta meg a vállát.

Az arcán semmiféle hátsó szándékra utaló jel nem látszott, én pedig már tényleg nagyon fáradt voltam, ezért megadtam magam és ráhajtottam a fejem.
A férfias illata rögtön körülölelt engem, én pedig hirtelen...otthon éreztem magam, teljes biztonságban.
Mielőtt még elnyomott volna az álom, halványan érzékeltem ahogy ő is a fejem búbjának dönti az arcát, de végül elragadott a csábító sötétség.

***

Arra ébredtem, hogy valaki bökdöste a vállam.
- Ara, kelj fel! Itt vagyunk a lakásotok előtt. - Jimin kitartóan piszkált, mire végre reagáltam.
Még mindig a vállán feküdtem, mikor kinyitottam a szemem, aztán mikor szedelőzködni kezdtem, Jimin halványan rám mosolygott.
- Hány óra van? - ásítottam egyet.
- Körülbelül éjfél lehet. - válaszolt Jimin.
- Uh, jó késő van. - motyogtam inkább magamnak mint neki, majd felálltam és körbenéztem. Szinte mindenki aludt a sofőr, Jimin és Tae kivételével, aki még most is a telefonját nyomkodva, néha fel-fel nevetett.
Leszálltam, a kisbuszról, a csomagtartóhoz, azonban Jimin megint csak mellettem termett a semmiből.
- Jimin! - kaptam a szívemhez. - Aish, megijesztettél...
- Bocsi. - közölte, de nem úgy tűnt, mint aki tényleg sajnálja. - Tessék. - nyúlt be a cuccaimért, majd elém rakta. - Segítek bevinni. - tette hozzá.

A lakásban teljes sötétség honolt, amiből azt vettem le, hogy anya és YoungByul már biztosan az igazak álmát alussza.
Jimin az előszobában rakta le a csomagjaimat, majd kérdőn rám nézett.
- Megleszel?
Halkan elnevettem magam. - Persze, már a házban vagyok, megleszek. - magyaráztam, aztán komolyra váltottam a szót. - Köszönöm ezt a csodás hétvégét Oppa, és hogy a csapatotok tagjának tekintetek. Nagyon jól esik nekem. - mondtam őszintén, egyben búcsúzásképp.
- Ez a legkevesebb. Sokkal több vagy, mint aminek hiszed magad. - nézett mélyen a szemembe, amitől a szívem egy hatalmasat dobbant. - Holnap próbán találkozunk. Vigyázz magadra! - hozzám lépett, amitől az így is repdeső szívem ismét turbó tempóra kapcsolt.

Gyengéden az arcomra simította a kezét és homlokon csókolt, amitől muszáj volt lehunynom a szemem.
- Jó éjt. - suttogta még utoljára, majd elengedett és elment.
- Neked is Jimin. Neked is. - mondtam az immár csukott ajtónak, pedig tudtam, hogy nem halhatta.

Teljesen el voltam ragadtatva, a szívem még mindig hangosan dobolt a fülemben. A homlokomhoz érintettem a kezem, pont oda, ahol Jimin az előbb épp megcsókolt. Rögtön mosolyra fakadtam és elöntött a boldogság.

Ám hiába akartam kiugrani a bőrömből, a többiek már aludtak, így a lehető legnagyobb csendben lopóztam a szobámig, ahol aztán az ágyra vetettem magam.

Holnaptól újra suliba kell mennem, szorgalmasan tanulni és figyelni órákon, bár egész hétvégén semmit nem tanultam. Azonban még ez sem tudott lelombozni, hiszen újabb próbám lesz Jiminnel és a BTS többi tagjával.

Még küldtem utoljára egy üzenetet anyának, ami egy "Megjöttem."-ből állt, mivel a lelkemre kötötte, hogy akkor is jelezzem valahogyan, hogy épségben hazaértem, ha ő már alszik.

Miután lezártam a telefonomat, azonnal éreztem, hogy a pilláim kezdenek elnehezülni, mintha ólom lenne rajtuk. Újra eluralkodott rajtam az álmosság, de ezúttal az örömöm is társult hozzá, így hát már az sem érdekelt, hogy a ruhámban, fürdés nélkül fekszem az ágyamban.
Felidéztem magamban boldogságom tárgyát, az illatát, ahogy a vállán feküdtem, a homlok-csókot és mire észbe kaptam, elnyomott az álom.