B E F E J E Z Ő  R É S Z
_________________________

Miután az orvos elmondta a diagnózist, rögtön a kórteremhez mentünk. Azt mondta nekünk a férfi, mielőtt elment, hogy Jimin éppen alszik, és még fog is sokáig, hogy kipihenje a kimerültségét. Emiatt nem lepődtünk meg azon, hogy mikor bementünk hozzá, a szemei csukva voltak, és halkan lélegzett.

Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de az, hogy hallottam a levegővételét, rendkívüli megkönnyebbüléssel töltött el.

Az ágya mellé csoportosultunk. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Nem is tudtunk volna mit mondani.
- Azt hiszem, most már nem vagyunk elegek ennek a problémának a kezelésére. - közölte hirtelen Namjoon, mire mindannyian ránéztünk.
- Mire gondolsz? - érdeklődött Jin.
- Arra, hogy éhezteti magát. Ez már harmadszorra történik meg. - rázta a fejét hitetlenül a leader, mire nekem felszaladt a szemöldököm.
- Harmadszorra? Ez nem a második alkalom volt? - értetlenkedtem.
- Nem. - szállt be a beszélgetésbe Tae is, majd lenyúlt és megszorította a fekvő barátja karját. - Ez a harmadik. A Wings album készületeinél is megtörtént ez. Bár akkor nem ájult el. De tíz napon keresztül egyetlen egyszer evett. - vallotta be, majd egy kicsit hosszabban szorított össze a szemét, egy-egy pislogásnál.

Összeszorult szívvel néztem a békésen alvó barátomat. Namjoonnak igaza volt. Ha már ennyiszer megtörtént, és nem tudták kezelni, akkor komolyabb lépésekre lesz szükség.

Órák teltek el. Egyetlen egy szék volt, a teremben, így mindannyian a földön ültünk, és csak néztünk ki a fejünkből. Fogalmunk sem volt, mi történik majd akkor, mikor Jimin felébred. Néha bejött a menedzserük és megkívánt minket egy-egy kávéval. Reggel azt mondta, hogy a bandának haza kell menniük kipihenni magukat. Bár nagyon makacsak voltak, végül sikerült meggyőzni őket. Engem is próbáltak ösztönözni arra, hogy aludjak egyet otthon, de csak megeresztettem egy fáradt mosolyt és megráztam a fejem. Nem erőltették a témát, így hát délelőtt elmentek azzal a kéréssel, ha Jimin felébredne, azonnal hívjam őket. Beleegyeztem, majd miután kiléptek a kórteremből, leültem a székre és Jimin mellé húztam.

Még mindig aludt, és ha nem tudtam volna, hogy semmi baja, aggódtam volna.
Összekulcsoltam a kezeinket és az arcára néztem.
- Oppa! - szólítottam meg halkan, bár nem vártam választ. Csak reméltem, hogy hallja. - Nem tudom, miért tetted ezt magaddal. De kérlek, szépen kérlek, ne tedd ezt még egyszer. Mi - a tagok és én, sőt még a menedzseretek is - nagyon szeretünk téged. Elfogadunk olyannak, amilyen vagy. - simogattam meg a kézfejét. - Nekem tökéletes vagy. De ha továbbfolytatod ezt...az nem csak neked lesz rossz, hanem nekünk is. Ne hallgass a rosszakarókra! Csak irigyek, mert sokkal többet értél el náluk. - mosolyogtam szomorúan. Éreztem, hogy újra könnyek gyűlnek a szemembe, de megpróbáltam a lehető leggyorsabban kipislogni őket. Most nem akartam gyenge lenni. - Szeretlek, és remélem te is így érzel. Szóval ébredj fel gyorsan, és mondd el, hogy ne bizonytalankodjak, rendben? - lehajtottam a fejemet az összekulcsolt kezünkre, és úgy néztem őt.

Nem tudtam, mennyi ideig figyelhettem, de a fáradság győzedelmeskedett, így egy idő után lecsukódtak a pilláim, és mély álomba merültem.

***

Mozgolódásra ébredtem. Aztán éreztem, hogy valaki megpuszilja a hajam.
Hirtelen tért vissza minden, a tegnapi napból.
Jimin!
Kinyitottam a szemem, és felnéztem, azt hittem, rosszul látok.

Jimin az ágyában ülve nézett engem mosolyogva. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, apró mosolygóráncok jelentek meg a szeme sarkában, miközben sóhajtott.
Feltápászkodtam, majd megdörzsöltem a szemem, hátha eltűnik az álomkép. De nem ez történt.

Ő még mindig csak ült, és most már kíváncsian bámult engem, és a reakciómat.
- J-jimin? - motyogtam, sokszor pislogva.
- Sajnálom. - közölte ekkor, és a mosoly eltűnt az arcáról. - Mindent sajnálok. Hogy látnod kellett ilyen helyzetben. Hogy aggódnod kellett értem. - sütötte le bűnbánóan a szemeit.
Alig értettem valamit a mondandójából, mert a fülemben folyamatosan dobolt a vér, miközben újra szemügyre vettem, minden egyes vonását.

Lassan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem az arcát. Valóságosnak tűnt.
Lassan kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam és a megkönnyebbülés hullámokban áradt szét bennem.
Egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, miközben odahajoltam hozzá, és egy boldog csókot nyomtam az arcára.

Erre már ő is elmosolyodott és örömmel viszonozta a csókomat.

Akármennyire is imádtam a közelségét, szólnom kellett a nővéreknek, így elhúzódtam, és megnyomtam a nővérhívó gombot.
- Mióta vagy ébren? - kérdeztem, miközben az ápolókra vártunk.
- Nem olyan régóta. - válaszolta.
Még csak most tűnt fel, hogy kint már régen sötét van. Jó sokat aludhattam.
Aztán eszembe jutott, hogy megígértem Namjoonéknak, hogy szólok nekik, ha bármi történik, így elővettem a telefonomat és küldtem egy üzenetet.
- Jól vagy? - kérdeztem, miután letettem a mobilom.
Megvonta a vállát, majd sóhajtva a hajába túrt.
- Fizikailag? Teljesen. Lelkileg? Nem tudom. - nézett a kezeire.
Felültem mellé az ágyra és a vállára hajtottam a fejem.
- Nagyon megijedtem. - vallottam be egy kis csönd után. - Amikor egyszerűen csak összeestél a színpadon, én csak álltam és nem tudtam felfogni mi történik. A tagok teljes pánikban hoztak le az emelvényről.

Ő csak lassan köröket rajzolt a kezemre, miközben csöndben hallgatott.
- Szeretlek. - szólalt meg hirtelen.
Elakadt a lélegzetem, és hatalmas szemekkel néztem rá. - Bocsánat, hogy nem mondtam előbb. Csak kicsit letaglóztál azzal, hogy ezt a fülesemen keresztül mondtad. Aztán meg már nem volt rá lehetőségem. - köszörülte meg a torkát.

Bár próbáltam küzdeni ellene, de az a kép, ahogy Jimin egyszerűen összeesik a színpadon, örökre beleégett az agyamba.
Összeszorítottam a szemem egy pár pillanatra, hogy eltűnjön a kép a fejemből, de csak nehezen sikerült.
- Hé! - szólított meg a fiú gyengéden.
Megremegett az ajkam. Újra kinyitottam a szememet és az övéibe néztem.
- Annyira örülök, hogy jól vagy! - tört ki belőlem, majd átöleltem a nyakát és szorosan hozzábújtam.
Átölelte a derekamat, és lassan simogatta a hátamat, miközben én szótlanul próbáltam feldolgozni a tényt, hogy tegnap este, majdnem elveszítettem.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettünk így, de nem is akartunk szétválni. De akkor már muszáj volt, mikor a Bangtan és egy nővér egyszerre jöttek be a szobába. Na jó, a banda inkább berontott.
Amint meglátták a barátjukat ébren, megdermedtek.
- Jiminie! - kiáltott fel Namjoon hirtelen, és még épp időben kászálódtam le az ágyról, mert a következő pillanatban az tagok szó szerint rávetették magukat szegény Jiminre.

Vigyorogva figyeltem az eseményeket, mert örültem, hogy végre mosolyogni látom őket.

Aztán a nővér megköszörülte a torkát, így legnagyobb sajnálatukra, a tagoknak el kellett engednie az összenyomott fiút.
Míg a nő vizsgálatokat végzett, és lecserélte az infúziót, mi az ágy mellett álltunk és a tagok egymás szavába vágva, folyamatosan magyaráztak.

Aztán amint az ápoló elhagyta a helységet komolyra fordították a szót.
- Jimin, ugye tudod, hogy ez így nem mehet tovább? - komorult el Jin.
Jimin bólintott, és látszott, hogy nagyon szégyelli magát az események miatt.
- Menedzser-nim talált neked egy nagyon jó pszichológust. Hetente kétszer kéne bejárnod hozzá. - folytatta Jungkook.
A barátom lehajtotta a fejét, majd legnagyobb rémületemre szipogni kezdett.
- Köszönöm. - emelte fel a fejét, majd egyesével belenézett a szemünkbe. - Tudom, hogy az önbizalomhiányom miatt, sokszor vagyok idegesítő. De mostantól igyekszem változtatni. És nem cserben hagyni titeket. - mosolygott bánatosan.

Reméltük, hogy ezúttal így lesz. De ha mégsem, akkor sem esünk pánikba, mert együtt, túlesünk rajta.

Mint mindig.

_____________________________

Íme, ez lett volna az utolsó rész.
Nekem nagyon rossz elengednem, de egyszer sajnos muszáj. :(

De ne aggódjatok, lesz még egy epilógus és egy köszönetnyilvánítás, amiben rengeteg mindent el fogok mondani nektek.
Bár hálálkodni még fogok bőven, azért szeretném itt is megköszönni nektek a támogatásotokat minden téren.
Elképesztően imádlak titeket!
❤❤❤❤