Megpróbáltam lenyugtatni a háborgó gyomromat. Nehezen ment. Hányingerem volt és hangosan lélegeztem, főleg akkor, mikor meghallottam a tömeg éljenzését.
Az egyik technikáért felelős férfi elvégezte az utolsó simításokat, így a mikrofon a helyére került.

Összeszorítottam a kezemet, majd újra kinyitottam, miközben megpróbáltam megelőzni, hogy itt helyben elájuljak.

- Most pedig szeretném felhívni a színpadra a segédünket és társunkat, hogy együtt elénekeljük a dalunkat, Yong Arát! - hallottam meg Namjoon hangját, majd a rajongók ordítását.
Ez volt a végszavam. Vettem egy nagy levegőt, és merev léptekkel kisétáltam, egyenesen a hatalmas közönség elé. A szívem ezerrel pörgött, és bár alig láttam valamit attól, hogy a reflektor fény pont a szemembe világított, de intettem egyet.
- Sziasztok! - nyögtem ki nagy nehezen, és nagyon igyekeztem, hogy ne hallatsszon a hangomon, mennyire remeg.
Úgy tűnt nem sikerült, mert a következő pillanatban, minden szem rám szegeződött.
- Ideges vagy? - mosolygott rám Taehyung kedvesen, mire én csak feszengve bólintottam.
Ezen mindenki el kezdett nevetni, még a nézők is. Én nem találtam ennyire mulatságosnak.
Ekkor azonban a tömeg kiabálni kezdett valamit. Először nem értettem, de egy idő után tisztán kivehető volt egy név.
Jimin.

Kérdőn balra néztem, és ekkor vettem észre, hogy a fiú éppen felém sétál, és még a tagok is vigyorogva csatlakoztak a tömeg kántálásához.
- Oppa, mit csinálsz? - estem pánikba, mert a fanok csak annyit tudtak rólam, hogy vokalista vagyok. Azt nem, hogy barátnő is.
De ő csak rendületlenül és magabiztosan sétált felém, majd mikor mellém ért, elmosolyodott.
- Ha látnád most az arcod! - rázta a fejét szórakozottan.
Hatalmas szemekkel figyeltem, ahogy megfogja a kezem és újra a közönség felé fordul.
- ARMY, úgy tűnik Ara egy kissé ideges. Segítsünk a barátnőmnek! - tárta szét a karját.
A vér is megfagyott bennem, de azt hiszem a rajongókban is. Teljes csönd borult a stadionra. Már éppen úgy voltam vele, hogy magamra erőltetek egy nevetést, majd azt hazudom, csak vicc volt, mikor hirtelen ordítani kezdett a közönség.

Csakhogy most az én nevemet.

Hevesen pislogtam, miközben néztem a folyamatosan mozgó ARMY bombokat, és hallgattam a biztatást.
Jimin levette a mikrofonját, majd vigyorogva rám nézett.
- Látod? Nincs miért idegesnek lenned. Szeretlek és ők is. Jó leszel. -  simított végig a karomon, majd visszarakta a mikrofonját.
- Rendben, akkor érkezzen a Best of me. - kiáltotta el magát Namjoon, ami egy újabb sikoltás hullámot keltett a közönségben.

A fények elaludtak, és minden sötétségbe borult, de éreztem Jimin kezét az enyémen, így kezdtem megnyugodni.
Eredetileg csak a DNA-ben voltam vokalista, de PD-nim úgy gondolta, lehetnék én a meglepetés a koncerten, így hát megszületett a Best of me, "Arásított" verziója.

A fények újra felvillantak, a zene pedig elindult.

A dalt Jimin kezdte, de nem a közönség felé fordult, hanem rám nézett.

"Amikor azt mondod szeretsz,
Akkor olyan, mintha a fellegekben járnék.
Mondd, hogy ez örök, csak még egyszer."

Nagyot nyeltem, és néztem továbbra is a szemébe, majd énekeltem el a következő sorokat, amik eredetileg a legfiatalabbéi lettek volna.

"Amikor azt mondod, szeretsz,
Szükségem van azokra a szavakra,
Hogy semmi sem fog megváltozni, csak még egyszer."

A következő ember énekére, már alig figyeltem, mert Jin és Jungkook része következett, én pedig el voltam foglalva azzal, hogy révetegen bámultam Jimint, miközben ő lágyan megszorította a kezem.

Ez volt az a pillanat, amikor végre teljesnek éreztem magam. Tele szerelemmel és boldogsággal, miközben annak a fiúnak a kezét fogom, aki mindennél többet jelent nekem.
Hangtalanul eltátogtam neki egy "szeretlek"-et, amire ő csak rám mosolygott és belekezdett a refrénre.

Soha nem akarom, hogy a történetünk véget érjen. Sőt, még csak most kezdődött el igazán. És nem is akárhogyan...

V É G E