M A R C E L

-Kérlek,csak most az egyszer hallgass a nővéred tanácsára.-könyörög Gemma.
-Gems,ezerszer elmondtam,hogy nem vagyok hajlandó kontaklencsét hordani,mert-kezdem el,de ő félbeszakít.
-Ha csak egyetlenegyszer is koszos kézzel nyúlnál hozzá,gubasz lenne a szemeddel,tudom-tudom. De,öcsikém, te vagy a legfelelősségteljesebb,akit csak ismerek. Szóval tegyél meg egy szívességet és rakd be a lencséket. A fenébe is ez a végzős bál lesz! Nem állíthatsz be oda egy 60 éves kinézetével! Főleg,hogy randid lesz. -kezd el vigyorogni.

*10 hónappal korábban*

Az iskola folyósóin sétálgatva igyekeztem figyelmen kívül hagyni az undorodó pillantásokat. Bár mostanra már igazán megszokhattam volna. Hogy mit értek ezalatt pontosan? 9.-től kezdve,amikor jóformán még be sem léptem az iskola hatalmas kapuin, kaptam egy címkét. Egy címkét,amit a négy év során viselnem kellett,hiába éreztem helytelennek. Megbélyegeztek egyetlen egy pillantással. Onnantól kezdve piszkáltak,ahogy csak tudtak. Az elején még csak neveken szólítottak, olyanokon amiket senkinek nem kívánnék. De aztán a helyzet eldurvult, már nem csak szimplán egy ember voltam,akire poén volt bántó neveket aggatni, céltábla lettem. A gyengébb,okosabb réteget képviselve az erősebbek rajtam élték ki vágyaikat. Bántalmaztak. És,mivel én túl gyáva voltam ahhoz,hogy szóljak bárkinek is az egész procedúra folytatódott következő évben. És az az után következőben. De még most, 12.-ben is tart.
-Nézzétek ki jött meg!-mutat rám az egyik focista,ha jól tudom Josh,de lehet,hogy tévedek.
-Marcyyyy! Mizu lúzerkém? Kiverted hétvégén a matek házira?-kérdezi egy idióta vigyorral a fején a csapat kapitánya, William. Én tanulva a múltkori esetből inkább meg sem szólalok. Ha nem ellenkezem hamarabb vége lesz, nem?
-Elvitte a cica a nyelvedet? Vagy esetleg Ms.Roberts picsájában hagytad? Vagy várj,te a faszra buksz,ugye buzikám?-szorít erőteljesen a falnak. Az első könnycsepp már meg is indul lefelé az arcomon,a szemüvegem párás lesz.
-Nézzenek csak oda,csak nem sír a kicsi Marcel! Szegénykém soha nem lesz senkije!-mondja gúnyolódva mire csapattársai felröhögnek. Én a számat összeszorítva próbálom megállítani a szememből folyó könnyeket. William látva,hogy nem sikerült még megtörnie int a csapatnak. Rögtön leesik, hogy mi jön. A verés. Az első ütés a hasamat találja el, olyan helyen, hogy csoda nem látom viszont a reggelimet. A második ütést az orrom kapja és a hatalmas reccsenést hallva,tudom,megint eltörték a szemüvegem. A könnyeimnek ekkor már semmi nem tud határt szabni. A harmadik ütés,nem nevezhető annak, ugyanis Josh csak felemel,mintha egy játékbaba lennék,és erőből a földhöz vág. Én próbálom minél kisebbre összehúzni magam,hátha úgy már nem látnak. A negyedik egy rúgás egyenesen a golyóvá összekuporodott testemre célozva. Csak a fájdalomra tudok gondolni és arra,miért nem állítja meg őket valaki. Az ötödik és a hatodik rúgást egymás utáni sorozatban kapom a lábamra. A hetedik ütés előtt felrángatnak a földről és a szekrénynek paszíroznak.
-Egy haszontalan buzi vagy,Styles. Ezt jól jegyezd meg!-suttogja a fülembe Will,miközben a falnak szorítja gyenge testemet. Majd elhajol,rámnéz és egy hatalmas ütést súlyt a fejemre. Elenged,és a lábaim azonnal felmondják a szolgalátot. Törékenyen, kiszolgáltatottan,de legfőképpen összetörten heverek az iskola hideg kövén.
De mit is tudnék tenni?
Végtére is, én csak egy haszontalan buzi vagyok.

Hahó!
Na,hogy tetszik?
Ilyen rövid fejezeteket tervezek,de ha hosszabbat szeretnétek szóljatok bátran.
Nem tudom ti hogy vagytok vele,de én imádom a Marceles fficeket.
Na mindegy,

Imádás💖💖